Nyílt titoknak számított, hogy a szakma azért szorgalmazza a folyóiratot, mert olyan fórumnak szánja, amely majd „megvédi” a kritikától.

Negyven évvel ezelőtt, 1968 novemberében jelent meg először a SZÍNHÁZ.

Különleges év volt. Történelmi év. Augusztusban szerkesztettük az első számot. Gyulán, a Vár­szín­házban a Csák végnapjait, Madách Imre drámáját játszották. A főszerkesztő-helyettes, dr. Csabai Tiborné Török Mária – ő gründolta a lapot, ő hívott kettőnket, Köröspataki Kiss Sándort és engem szerkesztőnek, és ő talált főszerkesztőt, Boldizsár Ivánt – megbízott, hogy írjak az előadásról az első számba. Siófoki nyaralásból mentem Gyulára egy kis 750-es Zastavával, amelyet abban az évben vettem, és nagy kitérőt kellett tennem, mert egy katonai járőr nem engedett a dunaföldvári híd felé, minden magyarázat nélkül délnek irányított. Gondolom, csapataink már Prágába készülődtek. De ezt csak később tudtam meg. Azt is, hogy nem ez volt az egyetlen kényszerkitérő azon az igaznak tartott úton, amelyen haladni akartunk.
Szorosan véve már az sem igaz, hogy első, 1968. novemberi számunk 1968 novemberében jelent meg. Valójában jóval később, mert a nyomda nem szállított határidőre. Hosszú évekig sohasem. Csinálhattunk bármit, a nyomda privilegizált helyzetben volt. Többen, akik a lap létrehozásáról döntöttek – a pártirányítás és a színházi elit -, ugyanezt gondolták magukról. Nyílt titoknak számított, hogy a szakma azért szorgalmazza a folyóiratot, mert olyan fórumnak szánja, amely majd „megvédi” a kritikától. Boldizsár az első szám beköszöntőjében utalt rá, hogy egy elterjedt vélemény szerint a SZÍNHÁZ esetleg „hadat akarna üzenni a kritikusoknak”. Megnyugtatta a kedélyeket: „Ennek a rossz viccnek csak a fele tréfa: ilyen hírek bőven keringtek a »szakmában«, valóságértékük annyi, mint a repülő csészealjaké.” Azért a kritika elfojtásával mégis sokan próbálkoztak, elsősorban a pártállam szakmai Aczél-káderei – máig akad belőlük, és máig próbálkoznak -, de valóban nem találtak tárt karokra, olyannyira nem, hogy amikor a Színházművészeti Szövetség igazgató-főrendező-főtitkára (hivatalosan ennek a szakmai szervezetnek a „lapja” voltunk) sokadszorra tiltakozott az őt ért kritika ellen, Boldizsár Iván nem a kritikus(oka)t, hanem őt „büntette” azzal, hogy a lap fejlécéről levétette a Szövetség nevét. (Volt hozzá hatalma, ez a tény hozzátartozik ellentmondásos személyiségéhez.)
A SZÍNHÁZ az első pillanattól kezdve igyekezett megfelelni egy szakmai folyóirat nemzetközi követelményeinek, és úgy viselkedni, mint egy szabad ország független lapszerkesztősége. Ez természetesen olyan illúzió volt, amelyet magunkkal sem próbáltunk elhitetni, mégis, a puha diktatúra feltételei között viszonylagos nyugalomban dolgoztunk. A politikai ellenszelet gyakran azért nem éreztük, mert Cs. Török Mária, aki egy liberális értelmiségi szellemi habitusával és feddhetetlen emberi minőséggel rendelkezett, ráadásul minisztériumi múltjának köszönhetően megvoltak az összeköttetései a felsőbb pártkörökhöz, gyakran kifogta azt a vitorlából, mielőtt még elérte volna az „elkövető személyeket”. Mindenesetre számos igazoló jelentést kellett írnia, és volt, amikor az sem segített. Miattam csak szóbeli feddést kapott, amikor az 1968 utáni írósztrájkra utalva Prágai színház cseh dráma nélkül címmel írtam cikket (1971. április), de egy Nánay István által írt és szerkesztett összeállítást az Orfeo együttesről már ki kellett venni az elkészült lapból, amiből az a furcsa helyzet keletkezett, hogy a borítón megmaradt a cím (Nánay István: Együttesek együtt: az Orfeo, 1972. november), belülről viszont hiányzik a cikk. (A www.szinhaz.net cím alatt található laparchívumban, amely a negyven év valamennyi számát tartalmazza, az olvasó ellenőrizheti.) Cifra eset volt az is, amikor az NDK-ban rendezett Magyar Drámahét kapcsán szerzőnk, Sziládi János megírta, hogy az ottani szervezők a magyar javaslat ellenére sem fogadták Gyurkó László Szerelmem, Elektra című drámájának előadását, mert ideológiailag helytelennek tartották (az okról a cikkíró nem szólt ilyen direkten), mire a követség tiltakozására az egész dolgozatot ki kellett venni a lapból, újra kellett nyomni a borítót, sőt be kellett gyűjteni a terjesztőknél levő eredeti példányokat is.
Mai szemmel piszlicsáré ügyek. De abszurdak a színházi élet egészét – az alkotókat, az előadásokat – érintő nagy ügyek is, amelyek megrázták a szakmai közvélemény és a közönség egy részét. Közülük kettőt, a kaposvári Marat/Sade botrányát és a Kornis Mihály Halleluja című drámája körüli hercehurcát ebben a számunkban dokumentálja Schuller Gabriella, illetve Imre Zoltán. Tanulságos lehet azoknak, akik átélték vagy emlékeznek rájuk, és azoknak a fiatalabb nemzedékeknek is, amelyek talán elcsodálkoznak rajta, hogy hol éltünk akkor.
Ezzel közelítünk a jelenlegi, „ünnepi” lapszámhoz, és ahhoz, hogy miért ilyen.
Azért, mert állásfoglalásnak tekintjük. El szeretnénk mondani általa, mit gondolunk ma a színházról.
Negyven éve ezt tesszük. Véleményünk van. Elem­zünk, bírálunk, dokumentálunk, fordítunk, drámákat közlünk. A színház esztétikai és társadalmi lényegét keressük, határainkon innen és túl. Mű­kö­dé­sünk minőségét magunk nem ítélhetjük meg, de fenntartás nélkül tárjuk havonta – és az archívumban – az olvasó elé. Nem tartjuk magunkat tévedhetetlennek, biztosan van, amiben tévedtünk, de minden szóért, ami a lapban megjelent, tiszta lelkiismerettel vállalhatjuk a felelősséget, és egyetlenegyért sem kell szégyenkeznünk. Ebben részük van mindazoknak, akik valaha kapcsolatban álltak a folyóirattal. A korábbi belső munkatár-saknak – az eddig említetteken kívül Berkes Erzsé­bet­nek, Bérczes Lászlónak, Bölönyi Zsoltnak, Csáki Judit­nak, Fenyő Imrénének, Forrai Katalin­nak, Hámori András­nak, Ikládi Lászlónak, Kemény György­nek, Ko­ren Zsoltnak, Korniss Péter­nek, Mát­raházi Zsuzsának, Nánay Istvánnak, Pályi András­nak, Sárdi Anikónak, Nagy Andrásnak (tervező szerkesztő), Sebők Magdá­nak, Tárkányi Mariettá­nak, Várnagy Györgyi­nek, Zsarnay Erzsébetnek – éppúgy, mint a szerkesztőség jelenlegi tagjainak. És természetesen minden szerzőnknek, akik név szerint felsorolhatatlanok, és akik között a hivatásos kritikusokon kívül a legelső számtól kezdve vannak színházi és társ­művészeti alkotók, írók, fordítók, esztéták, tanárok, diákok, tudósok, közgazdasági szakemberek, jogászok, színházpolitikusok – hazaiak és külföldiek egyaránt.
Az a fenti mondat, hogy „véleményünk van”, bizonyos megszorítással érvényes. Nem a lapnak van véleménye, hanem a szerzőinek. A lap véleménye a szerzők megválasztására korlátozódik – ez bizonyos szakmai és stilisztikai kritériumok függvénye -, és nem tartozik bele az esztétikai vagy szemléleti egységesítésre való törekvés. Nem is tartozhat – még ha egyébként kívánatos lenne is, de hát nem az -, miként az sem, hogy állást foglaljon bizonyos irányzatok mellett vagy ellen, netán válasszon magának és munkatársainak egy üdvözítő(nek vélt) esztétikai vagy szemléleti álláspontot. A mai magyar színházban, ha egyáltalán vannak bármilyenek, olyan esztétikák nincsenek, amelyek kizárnák egymást – inkább a megkülönböztethető esztétikai irányok, gondolkodásmódok, szakmai pozíciók, színházfelfogások hiánya mutatkozik. Ezért is lett ez az évfordulós szám olyan, amilyen. A részletekhez közelítő szemlélet helyett egyetlen alkalommal nagyobb távlatból tekintünk a színházra – múltra, jelenre és fél szemmel a jövőre -, s közreadunk egy szerény válogatást a hétköznapi tudatunktól függetlenül létező, komplex színházi gondolkodás gazdagságából. Ez a SZÍNHÁZ véleménye, ha tetszik, állásfoglalása arról a sokféleségről, amely körülvesz bennünket, s amelyről alig veszünk tudomást.
Ebben a számban tehát nincsenek rovatok, csak egymást követő hosszabb-rövidebb cikkek, esszék, tanulmányok, interjúk különféle színházi emberekről (illetve velük), előadásokról, jelenségekről. Újakról, régiekről, hazaiakról, külföldiekről. Hiánypótlók, informatívak, összefoglalóak. Mejerhold híres rendezéséről, A revizorról évtizedek óta beszélünk (beszélünk?), de amit maga írt vagy mondott róla, azt éppúgy nem ismerjük, mert mindeddig nem volt lefordítva, ahogy napjaink egyik neves színházművészéről, Alain Platelről sem hallottunk, mert nem járt nálunk, és nem születtek róla magyar nyelvű beszámolók. De nem ismerjük jól a saját színházi közelmúltunkat sem, mert nincs dokumentálva, és nem elemezzük a saját színházi jelenünket, mert kicsinyes vitákkal, veszekedésekkel, méltatlan hatalmi harcokkal vagyunk elfoglalva. Élénkek csak a torzsalkodástól vagyunk, különben mély színházi álomba merülünk Európa közepén. Ezalatt körülöttünk újabb és újabb színházi tartalmak és formák jönnek létre, nagy nemzetközi csereforgalom zajlik, fesztiválok, vendégjátékok viszik el mindenhová az előadásokat, gondolatgazdag írások születnek, és színházi könyvek tucatjai jelennek meg. Ebből a sokféleségből adunk most némi ízelítőt. A megközelítések különbözőek – a mű­fajok, a stílusok, az elméletek is. Némelyik talán furcsa vagy idegen a számunkra, de lehet, hogy csak azért magas nekünk, mert mi vagyunk alacsonyan. Nem baj. Ahhoz, hogy meghatározzuk magunkat, nem árt tudni, hogyan határozzák meg magukat mások.
Az évfordulóhoz tartozik, hogy tanulmány- és esszépályázatot hirdettünk, amelyet fiatalok nyertek a múlt helyett a jelen és a jövő felé forduló témákkal (a díjazott dolgozatok egyikét ebben a számban közöljük). Szerzőink között egyébként is mind több a fiatal, ők azok, akik idővel kivezethetik a szakmai gondolkodást a belterjességből. A nyitást szolgálja újonnan tervezett és új szerkezetű internetes honlapunk, amelyet állandó online rovattal bővítettünk, hogy gyorsabban és élénkebben reagálhassunk az aktualitásokra. Igyekszünk kielégíteni azt a régi olvasói igényt is, hogy DVD-mellékletként teljes színházi elő­adások felvételeit adjuk közre. Ehhez a számunkhoz a kaposvári Csiky Gergely Színház 56 06 / őrült lélek vert hadak című, híressé vált produkcióját mellékeljük, a hozzá kapcsolódó sajtóvisszhang, vita és botrány írásos dokumentumainak, hang-, illetve képfelvételeinek extráival.
Nem dönthető el könnyen, hogy negyven év egy szak­mai folyóirat életében sok-e, vagy kevés. A SZÍNHÁZ-nak ezalatt mindenesetre voltak támogatói, barátai és ellenségei, szembe kellett néznie azzal, hogy gazdasági okból megszűnik, és azzal is, hogy politikai okból meg akarják szüntetni. Tartunk tőle, hogy a következő évek sem lesznek könnyebbek.
Továbbra is egyetlen célunk van. Dolgozni szeretnénk legjobb meggyőződésünk szerint, és bízunk az Olvasó támogatásában.