Mert itt nincs egyetlen „rendes” emberi kapcsolat sem.

Lehet, hogy akadnak jó vonósnégyesek vagy kamarakórusok, de nagyzenekar (a Barbárokban huszonketten állnak a színpadon), amelyben minden hangszer tisztességesen szól, sőt hallani köztük nem egy Stradivarit is, a Katonán kívül ma nincs még egy a magyar színházban. (Hiszen láttuk nemrég a Vígben Gorkijtól a Nyaralókat.)
A Katonában a legkisebb szerepekben is láthatók emlékezetes alakítások. A részlet is figyelemmel, törődéssel készül. A melegtől szenvedő Nagyezsda Polikarpovna megemelinti szép karjait: tömör, fekete szőrpamacsok kandikálnak ki alóla – máris kész a jellemzés. Vidéki dáma ő, mit tudja, hogy a csupasz hónalj sikk és erotika. Férjén a szandál, melyet zoknival visel, fél számmal rövidebb a kelleténél. A hőségtől támolygó alakok úgy izzadnak, mintha szaunáznának, ettől némelyik figura még taszítóbb, már-már a szagát is érezzük. Hibátlan minden részlet, pliszé, frizura, lovaglóostor, szennyes ing, nagykabát. Van mit nézni.

A részletgazdag színpadon ember, ruha, tárgy tökéletes. Egyszerre leír, jellemez, finoman torzít, merészen groteszkbe s paródiába hajlik. A színészi játék – az est élvezeti értéke elsősorban a színészetnek köszönhető – magát az Embert ünnepli, s e tekintetben hű Gorkijhoz, az antropocentrikus szerzőhöz. Az alakteremtő képességet, a hitelességet, a játék gazdagságát élvezzük. Különösen az előadás első felében, amíg ismerkedünk az alakokkal, jellemekkel, kapcsolatokkal. Pazar Ónodi Eszter alakítása: a vörös karmú vidéki hiéna, aki úgy viszi erotikától fűtött testét, mint égő fáklyát, abban a hitben, hogy bárkit lángra lobbanthat vele; gyors és agresszív, mint a macska, mégis annyira magába zárt, hogy nevetséges. Szerelemről alkotott gondolatait, akárcsak elődje, Tatyjána, könyvből meríti. Nagyszerű Máté Gábor: cinikus, alkoholista agglegény, remekül poentíroz, és mindenhez meg tudja vonni a vállát, és tölt rá egyet. Észrevétlenül fejlődik ki Fekete Ernő szerepe, a nemtörődöm, részeges s talán rossz szagú férjé, aki mintha piacon árulná felesége királynői bájait; „nem születtünk izgalmakra”, veti oda a részeg orvosnak, aki szintén az ő felesége után ácsingózik. Mintha nem lenne szerelem számukra, szerelem és izgalom; aztán végül mégsem tudja elfogadni, hogy elveszítheti az asszonyát. Jordán Adél jeges, kihívó szépsége jelenség, Nagy Ervinnek elhisszük nyersességét, Tenki Réka mint férjétől függő megalázott feleség néhol színtelenebb és halkabb a kelleténél, benne halványabb a barbár.

Az első orosz forradalommal egy időben, 1905-ben született mű panorámafelvétel: a társadalom valamennyi rétegét átfogó, sokszálú „vidéki” történet, amely kritikai szemmel van megírva, és elsősorban az értelmiséget, de általában magát az Embert kritizálja. Hiszen a cím kivétel nélkül mindenkire vonatkozik. Ascher Tamás klasszicizáló – és nem forradalmi – színházban viszi színre a darabot, azét a színházi szerzőét, akit Csehov mellett a legjobban tud. Bár a jelmezvilág (Szakács Györgyi) a századelőt idézi, a díszlet sematikusabb, leíró, s nem absztrakt jellegű (Khell Zsolt munkája), Ascher a „korból” elhagyja a forradalmat, a dühöt, a kritikát és az ítéletet az ember felett. A második részben az élvezetes tömegjelenetek és duettek, szerelmi csatározások mellett elmarad az igazi megrendülés, az előadás nem karmol meg, nem szembesülünk saját barbarizmusunkkal. Ascher nem kegyetlen rendező, hanem élet- és emberszerető, sőt: helyzet- és jellemszerető, ez színházának erénye és tudása. Hogy ezek az emberek unalmukban elpusztítanak valakit – az orosz irodalmi hagyományhoz híven Anyegin Lenszkijt puffantja le, Trepljov egy sirályt, Gorkijnál egy szépasszony önmagát -, ahhoz nincs sok hozzáfűznivalója. Mert végül még felcsendülnek az Utomljonnie szolncem kezdetű régi orosz románc dallamai (Mihalkov filmjéből, a Csalóka napfényből ismerheti a magyar néző), amelynek refrénje: nyet ljubvi – azaz nincs szerelem. Nincs, hát nincs. Nem fáj senkinek.

Makszim Gorkij: Barbárok
Fordította: Gábor Andor. Díszlet: Khell Zsolt m. v. Jelmez: Szakács Györgyi m. v. Világítás: Bányai Tamás m. v. Zene: Kákonyi Árpád m. v. Dramaturg: Fodor Géza. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Ascher Tamás.
Szereplők: Nagy Ervin, Tenki Réka, Máté Gábor, Szirtes Ági, Jordán Adél, Újlaki Dénes, Elek Ferenc, Tar Renáta e. h., Takátsy Péter, Pelsőczy Réka, Fekete Ernő, Ónodi Eszter, Bán János, Kovács Lehel, Kocsis Gergely, Pálmai Anna, Szabó Győző m. v., Szacsvay László, Dankó István, Kovács Ádám e. h., Tóth Anita, Rajkai Zoltán.

Katona József Színház, Budapest – 2008. november 14.