Argosz tehát mi lennénk, a város, amely szemben áll az anyagyilkos testvérpárral.

Már a bejáratnál torlódó tömeg moraját fel-felkavarja egy ifjú Oresztész háborgása, aki az egyik torzót ölelgeti valami fekete klepetusszerű anyag alatt. Beljebb pedig váratlan helyeken harmadéves színitanoncok tűnnek fel, hogy jókedvűen üvöltözzék egymásnak a Tantalidák és Átreidák családfáját, vagy a tükörre rajzolva próbálják a generációkat végigvezetni, esetleg hintalovon illusztrálják a trójai cselvetést. A premierközönség jóindulatúan forgolódik, akad, aki bele is megy a játékba. Egy öltönyös úr, amolyan professzorféle, a nevek helyesírásáról rögtönöz eszmefuttatást. Az új Nemzeti első előadása játékba veszi az előcsarnokot is.
De a közvetlenség odabent is enyhítgeti a kukucskahatást. Néző- és játéktér találkozása elegánsabb, könnyedebb, mert a zsöllye első sora már szinte a színpadon áll. Ott ül a súgó, lepihen oda Élektra is, az Argoszi Asszonyok Kara pedig egyenesen a közönségből érkezik. Argosz tehát mi lennénk, a város, amely szemben áll az anyagyilkos testvérpárral. A szembenállás kapcsán átsuhan rajtam, hogy talán benne van ebben a Nemzeti oppozíciós helyzete is. De ez csak kóbor gondolat, maradjunk annyiban, hogy a színészek nekünk, nézőknek hangsúlyozzák az argoszi démoszhoz intézett, maira fogalmazott mondatokat. Karsai György és Térey János fordítása eltünteti az archaikus ízt, és Euripidészt kortárs szerzővé avatja. A cirkalmas szófűzés a kötelező verses forma miatt ugyan megmarad, de a mondatok világos értelmet nyernek (avagy a színészek ironikus felhangot kölcsönöznek nekik). Minduntalan előbukkannak azok a fordulatok (például „vendégmunkás argoszi”, „szemét Meneláosz”), amelyek közelebb hozzák ezt az eredetijében több mint kétezer éve színpadra vitt ógörög szöveget. Szava se lehet annak, aki nevelő funkciót kíván a nemzet színpadától.
Mindezek után nem meglepő, hogy Alföldi Róbert úgy játszatja, és olyan miliőbe helyezi a megújított klasszikus szöveget, hogy ennél jobban már nem lehet orr alá dörgölni: ma van, és ma vagyunk mi is. Kissé végállapotszerű hangulat lebeg a színpadon. Az Oresztész zaklatott világának figurái idegesen érintkeznek egymással, felfokozott mondatok és érzelmek lobbannak fel indulattal, és váltják a mély csendbe tartott szuggesztív pillanatokat. Törékeny, és ideges mindenki, sebzetten iramodik a térbe, vagy csak settenkedik, mint Blaskó Péter beoldalgó Hírnöke. Péterfy Bori sértetten bánatos, nőies és vad Élektrája telitalálat. Rába Roland pompás és csirkefogó Oresztészt alakít, aki gonoszkodó gyerekként jut az erünniszláztól hajtva a vérengzés folytatásáig. Párosok, triók és beszámolók zajlanak egymás után. Cserhalmi György militarista és visszafogott Meneláosz. Udvaros Dorottya Helénaként visszavonult, de még takaros világsztár. Garas Dezső szigorú Tündareósz, Tompos Kátya pedig halk szavú Hermioné. László Zsolt Püladészként nagy adag iróniával tölti fel kapcsolatát „barátjával”, Oresztésszel és „jövendőbelijével”, Élektrával, de a karral is szívesen figuráz egy-egy mondatot. Komikus etűdöt csinál Kulka János is a phrügiai jelenetéből, s egyébként is áthatja a darabot valami poentírozás. A lelki felszakadások mögött a lobbanások és fogadkozások finom és parodisztikus ellenpontjai fedezhetők fel, amelyekben leginkább az Argoszi Asszonyok Kara (Nagy Mari, Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna, Gerlits Réka) jeleskedik (például amikor madárjósként tyúkhúslevest főznek). Mindezek ellenére az előadás sokszor valahogy mégsem fénylik fel, valahogy kidolgozatlan marad az egymáshoz való viszonyok sűrűje. Kissé elmosva lézengenek a figurák Menczel Róbert nagyszabású és utópisztikus terében, ahol hatalmas, megdöntött tükörfal magaslik egy ruhamedence és két leselejtezett, platós kisteherautó fölé. Olyan ez, mint egy német színházban divatos színpadkép, amelyben klasszikus darabot fogyasztói társadalom szemeteivel borított térbe helyeznek. Persze a ruhatár akár a Trója alatt elpusztultak mementója is lehetne, mégis inkább egy turkálóhoz hasonlítanám, amelybe többször belevetik magukat a szereplők – míg az isteni beavatkozás le nem csitítja a kedélyeket.

Rába Roland, Péterfy Bori és László Zsolt / Schiller Kata felvétele

Alföldi ezúttal az előadás végére exponálja az ötletet. A deus ex machina-jelenetben a ruhatengerből impozáns lépcső emelkedik ki, s valahonnan felülről megérkezik Apollón, persze istenként, de a fogyasztói társadalom isteneként, egészen úgy, mint egy tévés showman. A Nemzeti igazgatója ismerheti az efféle belépőket, most azonban nem ő, hanem Földi Ádám lépked le kecsesen, fehér öltönyben, a hajlongó színinövendékek hada között. Majd flegmán és pimaszul, ellentmondást nem tűrve, kinyilatkoztat a sorsokról, megnézi magát a tükörfalban, és távozik.

Euripidész: Oresztész
Fordította: Karsai György, Térey János. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Gyarmathy Ágnes. Dramaturg: Vörös Róbert, Perczel Enikő. Koregoráfia: Gergye Krisztián. Rendező munkatársa: Bencze Zsuzsa, Kolics Ágota. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Péterfy Bori, Udvaros Dorottya, Rába Roland, Cserhalmi György m.v., Garas Dezső, László Zsolt, Blaskó Péter, Tompos Kátya, Kulka János, Földi Ádám, Nagy Mari, Csoma Judit, Murányi Tünde, Szalay Marianna, Gerlits Réka, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatói.

Nemzeti Színház, 2008. november 21.