A struktúra-vita álvita, bármilyen régóta folyik.

Mit tegyen a kritikus, amikor szereplővé válik egy előadásban? Köteles vagyok azzal kezdeni, hogy a Kamra Notóriusok-sorozatának VI. részében, melynek címe – részlet Schwajda György elhíresült kaposvári színigazgatói pályázatából – „rombolni nem színházat építeni szívesen”, Bezerédi Zoltán engem játszik. Csáki Juditot Fullajtár Andrea játssza. Horváth Csaba budapesti főpolgármester-helyettest – frenetikusan – Takátsy Péter. Babarczy Lászlót Bodnár Erika, Márta Istvánt Elek Ferenc, Novák Esztert Pálmai Anna, Alföldy Róbertet Rajkai Zoltán, Schilling Árpádot Kovács Lehel és így tovább. A színházi struktúra-vitáról van szó, pontosabban arról, ami ebben a témában az utóbbi egy-két évben történt. Pénzelvonásról, politikai letámadásról, manipulált színházvezetői pályázatokról és az ezeket körítő végtelen szócséplésről. Kérdésem – és azt hiszem, az előadásé is -: fölösleges szócséplésről?
Úgy tetszik, igen. A struktúra-vita álvita, bármilyen régóta folyik. (Negyven éve folyamatosan és dokumentálhatóan.) Ami mögötte van, a valódi kérdés az, hogy miért nem a tehetséges, progresszív és társadalmi célú színházat támogatja kiemelten és különféle eszközökkel az állam, mint Európa legtöbb országában. (Akkor talán nálunk is több lenne belőle, a vacakból meg kevesebb.) A kérdésre számos sumák, érdekorientált válasz adható, ez a sumákolás a struktúra-vita, amelyben egyaránt rész vesz a szakma és a politika. Kívülről – a Kamra előadása felől – nézve az egész nagyon jópofa. Bálint Andrásnak „A ’43-ok dala” című nemzedéki önvallomását az 50-es évek indulóstílusában megzenésítve adja elő a kórus. Az „opponens” Schilling Árpád folyamatos és fáradhatatlan filippikákban válaszol, közben még a szakálla is kinő, ahogy telik-múlik az idő (és ahogy a valóságban történt). A látszat ellenére nem nemzedéki ellentétről van szó (lásd a Babarczy-Schilling és a Babarczy-Alföldy antagonizmust), nem a „nagy seggek” elterpeszkedéséről (ahogy többen fogalmaznak) és kiebrudalásuk után új működési rendszer bevezetéséről („új formák legyenek, és ha nem találjuk, akkor inkább ne legyen semmi”, mondaná bizonyos Trepljov, ha részt venne a struktúra-vitában), hiszen Novák Eszer (ő a középnemzedék) négymillió néző érdekéről beszél, ami megvan vagy száz-kétszázezer. És a látszat ellenére ez nem párbeszéd, hanem egymás mellé beszélés vagy áriázás (Konter László templomi hitvallásához a rendező Máté Gábor áhítatos orgonazenét kever), a szereplők pizsamában darvadoznak egy végtelenített, álmos álértekezleten.

 

Pálmai Anna, Dankó István, Fullajtár Andrea, Elek Ferenc / Koncz Zsuzsa felvétele

Amely persze valódi volt, többet is tartottak belőle a Merlin Színházban. A második részben a szolnoki igazgatóválasztás – kedvezményezettje: Balázs Péter – 2007. áprilisától júniusáig tartó purparléjának összevont történéseit látjuk. Olyasmiről vitáznak, hogy nem túl bátor-e a szolnoki polgármester packázását jogszerűtlennek ítélni, végül megállapodnak a „jogszerűtlennek tűnő” kifejezésben. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, a színész Czapkó Antal (Tenki Réka játssza a hősiességet pólóhúzogatással moderálva), aki érvényes szerződés birtokában mond nemet az elfogadhatatlanra. És Lukáts Andor – Takátsy Péter empatikus megjelenítésében -, aki utólag kendőzés nélkül kitálal. Az abszolút győztes irat Kerényi Imre levele Ascher Tamáshoz, ami a saját paródiája, bár a szerző halál komolynak szánja – Bezerédi úgy is olvassa föl -, holott ha tudatában volna önleleplező voltának, sírva fakadna. (Vagy ki tudja? Ma divat büszkén viselni az erkölcsi és szellemi gagyit.) Kerényi mondja ki a rezümét, kitárt mellel, mint egykor a legjobb elvtársak (ő csak tudja, nem hiába rendezett Moszkvában ünnepséget a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére): „Ma a Balázs Pétereknek áll a zászló.” Milyen igaz.

Végül is tényleg szócséplés a „struktúra-vita”? A címbeli, központozás nélküli, elhíresült Schwajda-idézet találóan parodizálja az ugyancsak önkéntelenül önleleplező – így is, úgy is érthető – sumákolást, ami a színház körül folyik. A „ront vagy javít, de nem henyél” magatartás – elsősorban bennfenteseknek – részint szórakoztató, részint ironikus-önironikus dokumentuma (és a dokumentum maga a valóság!) annak a töketlenkedésnek, amely jellemző ránk. Nem a színházra. Az országra. Ezt látni a színházban nagyon mulatságos. És nagyon szomorú.

„rombolni nem színházat építeni szívesen” – Notóriusok VI. (Struktúra-vita)
Összeállította: Enyedi Éva, Máté Gábor. Dramaturg: Enyedi Éva, Török Tamara. Asszisztens: Budavári Réka. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Bodnár Erika, Dankó István, Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Pálmai Anna, Keresztes Tamás, Tenki Réka, Kocsis Gergely, Kovács Lehel, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Takátsy Péter.

Katona József Színház – Kamra, 2008. december 6.