A Katona Notóriusok című dokumentumszínházának legújabb darabja, a rombolni nem színházat építeni szívesen című az első, amely kortárs témával foglalkozik…

„Talpra magyar” helyett édesded, álmot óvó furulyaszó ébreszti a pizsamás bölcsődei kisbabákat: a színpadon a mai magyar színház nagy- és kisvadjai, asztaloknál szunyókálnak régi időket idéző gyűlés előtt. A házigazda, a gyűlést elnöklő lelkes Magács László (Tenki Réka) énekelve bejelenti, hogy kávé még nincs, de már intézkedtek. Kezdődik a struktúra-vita.

A Katona Notóriusok című dokumentumszínházának legújabb darabja, a rombolni nem színházat építeni szívesen című – az első, amely kortárs témával foglalkozik, de már ez is színháztörténet -, rombolni igyekszik néhány közösen és szorgalmasan felépített, kórusban ismételgetett előítéletet. Arról, hogy nincs szakmai párbeszéd, hogy nem létezik ma együtt gondolkodó, cselekvő színházi közösség, hogy impotencia van, köldöknézés, helyben toporgás. És építeni akar mindeközben nemcsak egy előadást, egy új esztétikát – mert azt is -, de az eddig megdönthetetlennek hitt monologizálás helyett dialógust. (A szöveget összeállították: Enyedi Éva, Máté Gábor, Török Tamara.) Az elő­adásban a „színházi szakma” beszél, vitázik, panaszol, fröcsög, dühöng, érvel, okoskodik, kijelent, tolakodik, pofázik, hülyét csinál magából, lehűt, nyílt levelez, végül virraszt vagy gyászol. Nevetségessé tesz és komolyan vesz, mert színház és fórum egyszerre. A megbékélés fehér galambját is színre csalja; e bibliai madár Galambot, azaz Galambos Pétert, a Kultúrház műsorvezetőjét alakítja, aki ebben az évadban – Bodó Viktor Bérháztörténetek című előadása után – másodszor kerül színre. A fehér galambot végül nem röptetik fel katartikusan. Mintha nem sok esély lenne a megbékélésre.

Dankó István, Bezerédi Zoltán, Pálmai Anna, Rajkai Zoltán, Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Szacsvay László és Bodnár Erika – Koncz Zsuzsa felvétele

Nevezhetjük ezt belterjes előadásnak, amely csak a színházi szakmához szól, de akkor is legalább tízezer potenciális nézője lehet – nem blöff, ennyire taksáljuk a színházban dolgozók számát1 ma Magyar­országon; a minisztérium honlapján ugyan ennek alig több mint a fele szerepel, de mint magából a darabból és a darabbéli Szabó István szájából megtudhatjuk, a minisztérium adatai, sajna, tévesek. Tehát ez minimum százas széria, és akkor még egyetlen civil néző sem tévedt be a színházba.
A Struktúra-vita alcímű színdarab nem azért fontos, mert egy most folyó vagy frissen lefolyt (lefojtott?) úgynevezett szakmai párbeszédet szceníroz, és „szakmánk” ismert alakjait, alkotóit, kritikusait viszi színpadra, hanem mert ami itt látható – műfaj-konglomerátum: dokumentumjáték, Zeitstück, karakter-színház, lélektani dráma, kabaré és orfeum egyben -, vállal valamit. A kimondást, a cselekvést, a szembesítést – hisz gogoli tükrében „magunkon röhögünk”, igencsak ferde képünkön. Túlzás lenne azt állítani, hogy ez – TETT? Nem hiszem. A cím, csak emlékeztetőül, kettős idézet: Schwajda György igazgatói pályázatából származik, amellyel a kaposvári színház neki beígért igazgatói székét kaphatta ajándékba, és amely pályázat hivatalosan nem vált nyilvánossá, de mégis felkerült az internetre; a másik idézetforrás Koltai Tamás ÉS-beli, a pályázatbeli mondatot címül választó cikke, amely e dodonai – vagy értelmezésében: Bánk báni és freudi kettős értelmű – mondatot teatralizálta és értelmezte. E címet viseli egy olyan elő­adás, amelynek alkotói tábora Kaposvár köpönyegéből bújt ki. Anélkül, hogy a Kaposvár-Schwajda-eset közvetlenül lenne a témája. Történik mindez egy budapesti kőszínházban – magában a „struktúrában”, amelyről e vita folyik -, a színház tehát önmagáról beszél. Talán az egyetlen hiányolható mozzanat éppen az ebben az előadásban, hogy maguk a Katona vezető művészei, Zsámbéki, Ascher, Máté – az elő-adás rendezője – nem jelennek meg közvetlenül a színen, csak úgy vannak jelen, mint Hamlet atyjának szellemei, akik cselekvésre szólítanak fel. Legalábbis színpadilag.
Vagy máshogyan is?
Ha esztétikai értelemben olykor előfordulnak is tettek a magyar színházban, a társadalmi párbeszéd szcenírozása – általában a dokumentumszínház – fehér holló (vagy galamb, hogy az előadás szimbolikájánál maradjunk). Emlékeztetnénk a – társadalmi felelősségvállalástól nem mentes – Feketeország zárómonológjára, amelyben a beszélő szemtelenül kijelenti, hogy bármilyen erkölcsi attitűd vállalása távol áll szán­dékától; amit láttunk, csupán színház, fikció, játék.
És hogyan foglal morálisan állást ez az előadás?
Egyrészt: morális állásfoglalás már maga a témaválasztás. Mint ahogy az is az, ha a többi, a minisztérium szerint minden pincét és sufnit magába foglaló 135 játszóhely nem nyúl ilyen témához.
Másrészt: az előadás egy valósan lejátszódott vitát szceníroz, megtűzdelve egyéb, publicisztikai szövegekkel, szereplőkkel; az est második felében azonban súlyosabb – politikai – kérdéseket is felvet. Fölteszi a tisztán (?) szakmai viták után ma már feltehető kérdést: milyen szerepet is játszik a mai magyar színházi közéletben a politika, hogyan folyik a vidéki színházi honfoglalás. Kétes és szabálytalan igazgatói kinevezések, a jobb- és baloldali színháziak nyilvános vitái, a kék szemű színigazgatók kontra… kicsoda is? – nyilvánvalóan a nem kék szeműek. Színigazgatók lightosan zsidóznak és buziznak. Ami az előadásból kimarad, azt az előcsarnokban meghosszabbítják; a kifüggesztett olvasnivalókon felidézhetjük Balikó Tamás evangélikus és heteroszexuális színigazgató-jelölt szavait; a Balázs Péter – az est második „láthatatlan” kék szemű, negatív hőse -, a szolnoki színház igazgatója és kinevezése körüli feszültségeket. Végül Kerényi Imre nyílt levelét Ascher Tamáshoz, amelyben a struktúra-vita már a végletekig leegyszerűsödik kékszemre és a többiekre.
Valójában a jobboldal „hangját” kapjuk, maguk az alakok nem jelennek meg a színpadon; Kerényi szövege válasz nélkül marad. Mintha ez után már nem lehetne meg­szólalni. Az előadás záróképének szcenírozása után – a sötétbe borított színpad, rajta a vastag gyertyák és közben sertepertélő, tétovázó, borozó, kapkodó színháziak, akik (megidézve egy, a POSZT-on megtartott virrasztást) tiltakozólevelet fogalmaznak a szolnoki igazgatói kinevezéssel kapcsolatban, majd elássák a csatabárdot – mindenki gondol, amit tetszik. Virrasztás? Vagy inkább halotti tor? Talán a beteg már el is hunyt, s a jövőnek reménytelenül befellegzett.
Vagy inkább: a múlt temet(het)etlen. S – Vásár­helyi Mária e témában írott cikkének címét idézve – a jövő elkezdődött.
Szétválasztható-e az előadás megvalósításának a módja – a kitűnő színészek, a megformált jellemek, karakterek, a finom, olykor csak jelzésszerű szituációk – magától a tárgytól? Aligha. Számtalan remek karakter vonul fel: a Kovács Lehel és Keresztes Tamás páros alakítja Schilling Árpádot és Gáspár Mátét; Kovács indulatos, ideges, nyers, precíz, és hirtelen szakállt ragasztva megszólalásig hasonlít is egy forradalmárhoz, egy Che Guevara-Schillinghez. Nagy ívű átalakítási terveiket ketten dobolva adják elő, lüktet az energia és a tenni akarás. Jordán Tamásnak (Szacsvay László) nem kell többet mondani, mint hogy „Kedves Süsü!”, s a név hangsúlyozásából – Sü-sü, lassan, szótagolva ejti – kihalljuk magát a viszonyt: Te kedves taknyos kölyökkutya, most mindjárt rendre leszel utasítva. „Süsü” elmenőben majd az éppen szónokoló és összevissza fecsegő Székhelyi Józsefre (Elek Ferenc) vet oly gyilkos pillantást: ki vagy te, pojáca? Babarczy Lászlónak elég Bodnár Erika alakjában csak szólásra emelkednie, hogy megteremtődjék ez az elnyomó, mindenkire ránehezedő ősbölény. Márta István (Elek Ferenc) elmélyülten fotóz telefonjával. Fullajtár Andrea Csáki Judit szerepében szemüvege fölött néz indignáltan és izgágán, Bezerédi Zoltán Koltai Tamásként feszült és fontoskodó. Takátsy Péter fergeteges alpolgármester. És így tovább. A finoman és hitelesen groteszkre rajzolt alakok és egymáshoz való viszonyuk adja az est zamatát, örömét. Nemcsak a textus.

Kovács Lehel és Keresztes Tamás – Koncz Zsuzsa felvétele

Két estével korábban – és miért ne kereshetnénk a Katona előadásaiban közös (nemcsak esztétikát, hanem) szellemiséget, elvégre ez adja egy színház arcát – e színpadon, a Kétezerhetvenhét című utópiában még azt jelentették ki, hogy: a múltat eltörölték. Most éppen az ellenkezője: az (égetően közeli) múlt nem töröltetik el, nem felejtődik el, emlékeztetőül és figyelmeztetésképpen hallható ismét, legyen élőszó vagy publicisztika, kinek-kinek a maga okos vagy zagyva beszéde. Talán a rombolni előadása is egy utópia lenne? A PÁRBESZÉD UTÓPIÁJA? Hogy létezhet-e egyáltalán? E két előadás egyként sötét, borúlátó és – talán – komorabb, mint amit a Katona nagyszínpadán játszanak most, a tragédiákat is beleértve.

1 Szabó István szíves közlése.

rombolni nem színházat építeni szívesen (Katona József Színház, Kamra)

Az előadás szövegét összeállította: Enyedi Éva, Máté Gábor, Török Tamara. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Bezerédi Zoltán, Bodnár Erika, Dankó István, Elek Ferenc, Fullajtár Andrea, Kovács Lehel, Kocsis Gergely, Keresztes Tamás, Pálmai Anna, Rajkai Zoltán, Szacsvay László, Takátsy Péter, Tenki Réka.
Strucctura dal: Máthé Zsolt. Zene: Keresztes Tamás.