Talán ez a két előadás közös nevezője: a fegyver. Sopronban az alkotói szándék a Hamletet politikai-kommunikációs fegyverré tette. Zalaegerszegen pedig láthatjuk, hogy mindennek milyen világ a következménye.

Különös ritkaság, ha két, egymástól alig több mint száz kilométerre levő vidéki színház is bemutatja ugyanazt a darabot. Hát még ha ez Shakespeare Hamlet című kitüntetett alapműve – ha egy alkotóközösség ehhez nyúl, valószínűleg komoly megfontolásból teszi. Ezúttal is így történt. Ám noha mindkét produkció koncepciója modernizáló szándékú, a két elő-adás közötti különbség nagyobb talán nem is lehetne. Sopronban Kerényi Imre pártpolitikai aktualizálás mentén az ország sorsáról és állapotáról szándékozik beszélni, míg Zalaegerszegen Bagó Bertalan inkább személyes aspektusból, az értékközpontú világgal, az idealizmussal való leszámolás transzparens folyamataként vizsgálja a dán királyfi közismert történetét.
Kerényi Imre ajánlásában ugyan azt mondja, hogy a klasszikusokhoz nem kell hozzányúlni, mégis meglehetősen erős dramaturgiai változtatásokat hajtott végre Shakespeare művén. Az aktuálpolitikai attitűd nyílt felvállalásával a királyfi mellett társfőszereplővé válik a retardált, hatalomszomjas trónbitorló Claudius, aki – fejtsük csak meg bátran a kódot – gyilkossággal („1956″) és szemfényvesztéssel („őszödi beszéd”) jutott „trónra”. Ha valaki nem jönne rá az első jelenetekben, hát a rendező explicite is tudtunkra adja, hogy ez a széllelbélelt, aljas táncoló pojáca bizony a Magyar Köztársaság jelenlegi miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc.

Nemcsák Károly (Claudius), Huszti Péter (Polonius), Magyar Tímea (Ophelia) és Piros Ildikó (Gertrud) a soproni Hamletban – Pluzsik Tamás felvétele

Ehhez Kerényi a maga tervezte látványos játéktérben símaszkos-plexipajzsos rohamrendőröket masíroztat a színen, akik ide-oda rendezik a kordonokat, jól követhetően érzékeltetve a tér- és időváltásokat. Ennek megfelelően változnak a világítás fényei (a vörös itt nemcsak a vért jelenti, hanem a totális apokalipszist) és a háttérben ötletesen, giccsmentesen, a demagógiát még elfogadhatóan árnyalva vetített folyosó-, illetve tájrészletek is, amelyek ha éppen nem tengerparti várat mutatnak, akkor színvilágukban és sokszor szerkezetükben is a Parlament belsejére emlékeztetnek. Tatár Eszter jelmezei két kort ötvöznek, ami egyébként a kizárólag aktualizáló, mindenfajta „időtlenséget” vagy „egyetemességet” kerülő rendezői koncepció szempontjából lényegtelen. Ezek a részletek működnek, és az előadás nagyon is hatásos. Ám ha egészében nézzük, rögtön kiütközik az egyoldalúságból következő elnagyoltság.

A mű egyetlen politikai konnotációval bíró konfliktusszála Claudius trónbitorlása (esetleg Rosencrantz és Guildenstern árulása), a többi szereplő – Gertrud, Ophelia, Polonius, Horatio, Laertes vagy akár Hamlet is ebben az értelmezési tartományban üres halmazt alkot, következésképp egymás keresztmetszetei is – ugyanezt az eredményt adják ki, megszüntetve azt az erkölcsi-morális szférát, amely a Hamlet kapcsán evidens. A címszereplő karaktere így rendkívüli módon leegyszerűsödik, és céltudatos, vad politikai akcióhőssé válik. Bár Viczián Ottó rendkívül mértékletesen adagolja a szabadjára engedett démont, mindig tartva az egyensúlyt tébolyában, sőt néha a klasszikus hamleti kérdések is felmerülnek – persze nincs esélyük hangsúlyossá válni, hiszen ez a Hamlet egy kivételes politikai és csalhatatlan erkölcsi érzékű, tehetséges színészi képességű, megsebzett szuperkém, akinek zsebében ott lapul a license to kill. Ez akár izgalmas is lehetne, ha Claudius ellenfél lenne számára, de a Nemcsák Károly által megszemélyesített figura nem összetettebb annál a faék bonyolultságú ikonikus képnél, amit a jobboldali lapok sugároznak Gyurcsányról: felfuvalkodott, hataloméhes, narcisztikus, ostoba, de ravasz és romlott – így forgatja a szemét, üvöltözi, valamint legyezi végig karjaival a dialógusokat Nemcsák, nem épp finoman és elegánsan, ám elszántan. (Nem is igen tehet mást, ugyanis a főtételt, amely szerint Claudius tönkreteszi az országot, Shakespeare nem írta bele a Hamletbe.)
Gertrudban már viszont semmiféle Dobrev Klára nincs: Piros Ildikó igyekszik a dőzsölő, figyelmetlen, de a fiát szerető anyát ábrázolni, akiben a vándorszínészek színpadi közjátéka értő fényt gyújt, ám e drámai fordulattal a továbbiakban nem tud mit kezdeni, mert az előadás, köszöni szépen, nem kér belőle. Magyar Tímeának talán könnyebb dolga van Opheliaként, hiszen a szerelem könnyed ártatlanságát, utóbb a lelki törést is érzékletesen jeleníti meg dalocskájával és hirtelen váltásaival, amely nem fordul át önsajnálatba – azonban jelen esetben ez is felesleges. Horatio is elhelyezhetetlen ebben a közegben, hiszen barátságának nincs jelentősége, és Claudius ellenpontjaként is működésképtelen (nincs rá szöveg és utalás tudniillik), ehhez mérten Laklóth Aladár megmarad diszkrét szemlélőnek. Egyedül Guildenstern és Rosencrantz szerepe értékelődik fel mint a király meghosszabbított karjai, és erről a státusról Keresztes János és Sövegjártó Áron igyekszik minél romlottabb és álságosabb képet festeni, simulékonyságot és kétszínűséget érzékeltetve tekintetükkel és hangsúlyaikkal. Huszti Péter Poloniusa ugyan bölcs, jó szándékú, kompromisszumkereső, de nem ravasz – ezért halála elfogadható veszteség a rendszerben. Laertes és Hamlet konfliktusával a koncepció megint csak nem tud mit kezdeni, így Kiss Zoltán igyekszik egy klasszikus, alapvetően tiszta szereplőt alakítani, aki azonban hagyja magát megvezetni, tehát ő is feláldozható.

Holecskó Orsolya (Ophelia) és Kiss Ernő (Polonius) a zalaegerszegi előadásban – Pósa Lujza felvétele

Kerényi előadása feszesre szabott, akciódús, populáris (nota bene: Arany János fordítása – amelynek használata része a koncepciónak – érthetően és lendületesen hangzik a színészek szájából), leköti a figyelmet, de nem színház, hanem teátrális formában kifejezett politikai állásfoglalás, amely nem latolgat, nem tesz fel kérdéseket. Csak válaszai vannak, amelyek nem vitaképesek, mert nem értékvilág, hanem pártpreferencia mentén jönnek létre, egy önkényes, egyoldalú megfeleltetés alapján. Abból a szempontból viszont mindenképpen kiemelkedik a Petőfi Színház sematikus, többnyire olcsó szórakoztatást képviselő előadásai közül, hogy vitát generál, és ez akkor is hasznos, ha maga a vitaalap elfogult és egyoldalú.
Bagó Bertalan rendezését értelmezhetjük a soproni produkció egyfajta kontrapunktjaként is: ő egyértel­műen nemet mond a tartalmi popularizálásra. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Hamletje rengeteg ötlettel és kreativitással igyekszik felszínre hozni a főhős legbenső, valódi kérdéseit. Vereckei Rita egész teret betölteni nem tudó díszlete azonban egy alaphibára hívja fel a figyelmet: az előadás nem a nagyszínpadra készült. Vereckei a nyomasztó hangulatú, intim, klausztrofób térben jól vezeti a nézők tekintetét, ám a nagyszínpadon egész egyszerűen elvész a drámai erő, pedig az szinte valamennyi jelenetben ott lenne. A ruhák azonban ötletesek: hol jellemeznek (Polonius), hol a klasszikust idézik (Hamlet), hol látványosak (Gertrud), hol kontrasztot eredményeznek (Claudius).
Az előadás erénye a posztmodernhez közelítő formaalkalmazás (a rendező több műfajt, stílust, regisztert, eszközt váltogat, zavarba ejtő biztonsággal keveri a klasszikust a modernnel), egészen kiemelkedő érzékkel és következetesen. Hibája viszont, hogy az alkotók féltek használni a dramaturgiai ollót, és bár Arany János fordítása itt is sorról sorra érthetően cseng a színpadon, az előadás sokszor túlbeszélt, és a szöveghez a rendező időnként csekély színpadi segítséget ad színészeinek – és a nézőknek. (Talán célszerűbb lett volna Nádasdy Ádám fordításának alkalmazása, amely illett volna az eklektikus eszköztárba.)

Szemenyei János (Horatio), Nagy Péter (Hamlet), Ligeti Kovács Judit (Gertrud), Holecskó Orsolya, Szegezdi Róbert (Claudius), Mészáros András (Laertes) és Szakács László (Sírásó) – Pósa Lujza felvétele

Érezhető, hogy a karakterek felépítését többnyire alapos elemzés előzte meg. Nagy Péter Hamletje tökéletesen felépített jellem, a kezdeti színlelt őrületből kiindulva folyamatosan mosódik el a határ játék és valóság között, karaktere érdekfeszítő, kérdésekkel teli, semmiképpen sem köznapi. A viszonyok mindig az adott szöveg jelentése szerint alakulnak ki, ami sok esetben működőképes, de egy mélyebb fiú-anya vagy fiú-mostoha esetében nem, hiszen ezek szigorú ívet járnak be, nem puszta állapotlenyomatok. Szegezdi Róbert sötét, vérgőzös, túlfűtött Claudius, és bár a király nem egyértelműen bűnös, illetve rossz jellem, nemigen van lehetősége árnyalni. Ligeti Kovács Judit igyekszik valódi anya lenni, de nem egyértelmű, hogy Hamlet anyakomplexusos-e, vagy tiszta szeretetből próbálja megváltoztatni őt, a színésznő pedig a semmiből nem tud várat építeni. Kiss Ernő Poloniusa a kisstílű, minden lében kanál, irritáló és groteszk figurát ironikusan idézi meg – talán ő az egyedüli többdimenziós mellékszereplő. A burleszkfigurába hajló Rosencrantzot és Guildensternt, bár indítékaikban abszolút egyek, Mihály Péter és Vizkeleti Zsolt élesen megkülönbözteti egymástól, igaz, ez sem indokolja, hogy miért vannak ennyit a színen. Bagó értelmezésében Mészáros András Laertese tipikus, jellegtelen sorkatona lett, ami működő ötlet lehetne, de ugyancsak kibontatlan marad. Holecskó Orsolya Opheliája nőiességét rejtve, inkább szellemi viszonyt igyekszik teremteni Hamlettel, igaz, árnyalni már ő sem tudja karakterét, holott jelentős szerepe van Hamlet lelki átalakulásában. Sze­me­nyei János Horatiója megbízható társ, tiszta és őszinte, a barátságon némileg túlmutató kapcsolatot valósít meg Hamlettel. Együttzenélésük felszabadító, a mű értelmezését kitágító elem, több ilyen, szövegnél kifejezőbb és erősebb ötlettel az előadás sokkal gördülékenyebb lehetne. A mű nagy erénye Szakács László hármas szerepvállalása: mint szellem zsarnoki és önző apa; sötét és rejtélyes mint színész; sírásóként pedig misztikus és rejtélyes. Mindhárom figurát indokoltan és koncepciózusan játssza – ezt a három szerepet gyakran osztják egy színészre, de nem mindig ennyire alaposan és végiggondolt irányítással -, hiszen a halál, a végzet és a reménytelenség köré szerveződnek, de ezúttal többről is szó van. Ugyanis a három személy azonossága felveti (sőt sugallja) azt az értelmezést, hogy a dán királyfi csak a bosszúállás eszköze, emberi érzelmeit, valós indulatait a saját apja is csak leszámolásra, fegyverként alkalmazza.

Talán ez a két előadás közös nevezője: a fegyver. Sopronban az alkotói szándék a Hamletet politikai-kommunikációs fegyverré tette. Zalaegerszegen pedig láthatjuk, hogy mindennek milyen világ a következménye.
William Shakespeare: Hamlet (Soproni Petőfi Színház)

Jelmez: Tatár Eszter. Rendező-díszlet: Kerényi Imre.
Szereplők: Viczián Ottó, Nemcsák Károly, Piros Ildikó, Huszti Péter, Laklóth Aladár, Kiss Zoltán, Magyar Tímea, Bregyán Péter, Benkő Péter, Győri Péter, Sövegjártó Áron, Keresztes János.

(Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg)

Díszlet-jelmez: Vereckei Rita. Zene: Horváth Károly. Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Nagy Péter, Szegezdi Róbert, Szemenyei János, Kiss Ernő, Mészáros András, Szakács László, Mihály Péter, Vizkeleti Zsolt, Ligeti Kovács Judit, Holecskó Orsolya.