Mindkét egyfelvonásosban a jó pillanatokat is elfedi a zavaros körítés, a kiforratlan gondolatmenet, a „valamiről beszélni” vágya. 

Juronics Tamás koreográfiái közérthetőek. Kedveli a látványos színpadi megoldásokat és az olykor meglepő át- és újraértelmezéseket. Karakterétől távol áll a gondolati mélyfúrás, a szent hevületű kinyilatkoztatás, de a pletyka felületessége is. A legújabb, Budapesten debütáló darabjai azonban – talán a választott örök, közös emberi téma ürügyén – cirkalmas körmondatokba váltanak, és beszélnek-affektálnak, anélkül hogy mondanának valamit. Állításokat, értekezést nem kérek számon, de érvényes viszonyulást, hiteles alkotói szándékot igen. A rendező-koreográfus, bár megpróbálja aktualizálni János Jelenések könyvének apokaliptikus látomásait és A katona történetének népmesei Faust-históriáját, de néhány közhelyes, erőtlen motívumtól eltekintve megreked a külsőségek, a szcenikai megoldások vagy épp a szöveg szintjén, s az emberiség „ősi félelmei” (idézet a darabhoz mellékelt ismertetőből) köré egy impozánsan lapos hordószónoklatot kanyarít.
A mennyei város anélkül demitologizálja a Jelenések könyvét, hogy valójában ez szándékában állna. Nem készít meghökkentően egyértelmű, radikálisan bizarr XXI. századi átiratot, amely korszakkötelező, flegma iróniával életlenné élezné a bűnhődés történetét. Talán ha megtenné…
A nagyszabású – Juronics szóhasználatával élve – „összművészeti” oratóriumban van tetemes létszámú énekkar, Bábel tornyát idéző szürke díszletmonstrum; János apostol (Altorjay Tamás), valamint a tér mélyéről előszálló, vetített óriás fény-igék „segítik” a tájékozódást. A szólóénekes és a kórus váltakozó megszólalásaiban szinte már észre sem venni a tizenkét táncost, a dagályos zenei-képi világ kimossa az emlékezetből a táncbetétek jobb pillanatait is. Lendvay avíttasan fennkölt zeneműve, Altorjay eldöntetlen kvázi-narrátor szerepköre, a miseruhás szegedi énekkar és a hol sírjaikból kikelt halottakat, hol bukott angyalokat játszó fehér gézruhás táncosok egymás díszítményeivé lesznek a díszítményben. A legmodorosabb megoldás mind közt a színpadot a nézőtértől teljes felületén elhatároló, alig látható háló, amelynek elsődleges, pusztán technikai funkciója, hogy látható legyen a távolból közelítő „isteni ige lángja” (a vetített felirat). Ez az arcpirítóan giccses képi effektus egyrészt sokszor olvashatatlan, másrészt a Jelenésekből teljességgel inadekvát módon kiragadott szöveginformációt ad a nézőnek. Felsorolja többek közt a hét gyülekezet nevét, amelyhez az apostoli intés szól, egy-egy kiragadott kulcsszóval tapogatja körül az eredeti írást, csakhogy annak szimbolikája és titkos értelme szemernyit sem kódolódik a színpadi játékba.
Juronics nem értelmez, nem helyez kontextusba – feltéve, ha a Frenák-koreográfiák emblematikus zakófel­sői­nek importálását a piros születésnapos (Mc­Donald’s-os) papír fejfedőkkel nem tekintjük annak. Helyette egy definiálatlan, közös ismeret- és félelemanyagra apellál. Így a darab kizárólag a külsőségekben, az anyagi monumentalitásában identifikálódik.

Szarvas Krisztina, Tarnavölgyi Zoltán, Czár Gergely, Fehér Laura és Finta Gábor A mennyei városban – Dusa Gábor felvétele

A második darab sem javít az összképen. A koreográfus-rendező ugyanis A katona történetében belesétál Sztravinszkij és Ramuz közel egy évszázados csapdájába. A színpadra szánt, csak a legfontosabb fordulatokat megtartó mesében a szerzők „összművészetiségben” igyekeztek egyesíteni zenét, táncot és színészi játékot. Juronics követi is az eredeti elképzeléseket, meg nem is. Seregszemlével kezd, felsorakoztatja a színen a teljes szereplőgárdát: ábrándos kék szemű táncos a katona, kövérkés, pirospozsgás stüszivadász (Megyeri Zoltán) a sötétebbik fele; lesz vagy fél tucat királykisasszony; ott a duplikált ördög és a később láthatatlanná váló teljes zenekar. Megtartja a mesélőt, aki rímekbe szedett sorait a zene dallamára, énekben mondja el, a mai nézőben az első perctől rosszféle musical-után­érzést keltve. Az ördög és a katona párbeszédében viszont – kiragadva természetes környezetéből – a vásári komédiázás hangját csempészi a színházi térbe. Ráadá­sul felülírja Vitéz László, a népi bábhős és örök ördög ellenfelének viszonyát: megkérdőjelezi az ember kötelező győzelmét, a jó diadalát a rosszon. A bolyhos ördög (Székhelyi József) és a puhány, haszonleső katona egyazon szintre kerül. Nincs kinek szurkolnunk.
A mixtúrából teátrális melodráma kerekedik, ez a teatralitás azonban nem hat provokatívan, szimplán csak ósdi és mondanivaló nélküli, amit sem a tőzsdeindexes varázskönyv, sem a terepruhás, dögcédulás katona nem tud maivá, érvényessé mágiázni – a sztorit a múltbeli vásári mutatványosbódékba visszarántó, fordított Vitéz László-jelenetek meg még kevésbé. Ez utóbbi elem a tőzsdeindexes „korszerűsítéssel” úgy kavar bele a mese zárt, sajátos logikai rugók szerint működő világába, és üt rést a formán, hogy a felbolygatott anyaggal aztán nem tud mit kezdeni. Az egész játék következetlen és céltalan egyszerre, hisz a hegedűt sem helyettesíti – például – mp3 lejátszó, a királykisasszony sem modernizálódik egy multi-giga vállalkozás egyetlen örökösévé, és a katona sem az interneten keresztül igyekszik felvenni a kapcsolatot rég nem látott édesanyjával. Ez a félkész megoldás még azzal sem védhető, hogy a táncrészletek az eredeti mese világát követik, míg a félig báb, félig ember szereplők a jelenkor szülöttei. De a legbizarrabb elem, hogy Juronics megtartja az egy évszázaddal ezelőtti szerzőpáros ötletét: a királylányból a maga leplezetlen valójában előbúvó, vörös ördögfigurát formál. Anno, amikor bemutatták, biztosan katartikus lehetett az ördög ördögként való színre lépése, ma azonban kétséges, hogy a chippendale táncos és Pókember keresztezésével született, boxeralsós, nyakkendős kan ördög a kívánt hatást éri-e el. A katona története így egy meséből lett, hibrid állapotú, kritikai hangokkal is próbálkozó „összművészeti” tévedés.

Czár Gergely A katona történetében – Dusa Gábor felvétele

Mindkét egyfelvonásosban a jó pillanatokat is elfedi a zavaros körítés, a kiforratlan gondolatmenet, a „valamiről beszélni” vágya. Az alkotóelemek – a zene, az ének, a tánc és a színészi játék – csak látszólag vannak összedolgozva, valójában nem reagálnak egymás finom hangjaira, apró rezdüléseire. Juronics Tamás, aki mindig hangsúlyozza, hogy darabjai a közönségnek készülnek, úgy tűnik, látványos, de gondolatilag egyre inkább egyszerűsödő darabokkal szolgálja a „közízlést”.
A mennyei város; A katona története (Szegedi Kortárs Balett, Szegedi Nemzeti Színház, Nemzeti Táncszínház, Művészetek Palotája)

Zene: Lendvay Kamilló (A mennyei város), Igor Sztra­vinszkij (A katona története). Díszlet, jelmez: Molnár Zsuzsa. Fény: Stadler Ferenc. Társrendező: Almási-Tóth András. Csellószóló: Kőrösi Györgyi. Karmes­ter: Gyüdi Sándor. Rendező-koreográfus: Juronics Tamás.
Szereplők: Altorjay Tamás, Czár Gergely, Csetényi Ven­cel, Fehér Laura, Finta Gábor, Hajszán Kitti, Haller János, Horváth Illés, Horváth Miklós Gergő, Megyeri Zoltán, Palman Kitti, Szarvas Krisztina, Székhelyi József, Tarnavölgyi Zoltán, Tóth Andrea, Zsadon Flóra.