Valahol nagyon-nagyon távol, egy teljesen ismeretlen és meglehetősen érdektelen dimenziórengetegben, a leggöröngyösebb asztrális létsíkok kereszteződésének egyik sötét kátyújában, melyet mindössze egyetlen vakítóan fényes robbanócsillag lángszökőkútja perzsel, ahol a hidegszépségű meteoritködök függönye cafatokká hasadt, ott tűnik fel a hatalmas pörgő-forgó, süvítve száguldó Világgolyó. Az asztrofilozófusok hipotézise szerint egy A’Tlas nevű gigászi atléta repítette le valamikor még az univerzum archaikus korában héliumzúzmarával borított roppant válláról, hogy a kozmikus felhőóceán békésen csörgedező csillagközi áramlatait viharossá korbácsolva végül belehulljon az Egyetemes Sötétség feneketlen kráterébe, és ott centrifugális erejét lassan elveszítvén rémülten oszcillálva megtermékenyítse azt, és megsemmisüljön… A Végső Robbanás elmélete azonban még sokáig csak nyomasztó, fantasztikus sejtés maradt.
A park menti város népe ügyet sem vetett rá, élték a maguk mozgalmasan kiüresedett, kedélyesen elidegenedett, barátságosan magányos életét. Vakon botorkáltak a maguk fizikai, társadalmi, pszichikai és metafizikai dzsungelében, tudomást sem vettek a transzperszonális lélektan alapvető megállapításairól, nem jutottak még el a modernség és a technikai civilizáció elutasításáig, és nem utolsósorban nem hatotta át őket az irracionalizmus, a transzcendentális elemek és a misztikum iránti vonzalom… Bár némelyek már kollektív tudattalanjukban kotorászva régi, elfeledett istenekre akadtak.
Senki sem tudta, mikor jelentek meg, honnan és miért jöttek azok a hófehér, szoborszerű, a park menti nép alakjának kalodájában megtestesülő idegen lények. Megszólalásig hasonlítottak a repülő golyóbis lakóihoz, talán csak a fülük volt kissé hegyesebb, de ez nem tűnt fel senkinek, mivel a fantasy-irodalom akkoriban még nem volt annyira közismert és népszerű, mint a későbbi évtizedekben.

Szabó Ádám felvétele / Forrás: www.nemzetiszinhaz.hu

Egyes hipnohistoriográfusok szerint a parkban váratlanul felbukkanó két különös figura, egy hím és egy nőnemű egyed, azelfek, mások szerint az einethek népéhez tartozott, akik, mint az azóta köztudott, afféle intergalaktikus pogány termékenységistenek voltak, és akik magukat a mindenek felett álló isteni lény, a Természet leszármazottainak tekintették. A posztmodern einethológia berkein belül egyelőre vita tárgya, hogy egy másik, esetleg elveszett édeni planéta szülöttei voltak-e, és vándorlásaik során vetődtek erre a tájra, vagy mindig is itt éltek, már a park népének megjelenése előtti időkben is, és csak azok erőszakos térhódításának legendás korában húzódtak be a parkot szegélyező mágikus bozót rejtekébe, hogy türelmesen kivárják, egyúttal észrevétlenül végignézzék, amint e halandó nép öntelten és ostobán elpusztítja önmagát, hogy utána újra birtokba vegyék visszanyert paradicsomukat. Bizonyos kozmodemonológus körök állítása szerint egyszerűen a park földjéből bújtak elő, ahogy távoli rokonaik, a tündérek néhány alfajának szokása ma is.
Oberonnak és Titániának nevezték egymást. Nyilván nem véletlenül választották éppen ezeket a neveket, melyek külön-külön is, de együtt feltétlenül kódolt információk egész rendszereit rejtették. A park lakói azonban semmiféle hajlandóságot nem mutattak a kódfejtésre, így a jövevények kénytelenek voltak a közvetlen kommunikáció alapvető eszközeihez nyúlni, hogy elérhessék kitűzött céljukat. Mert nem véletlenül vetődtek erre a tájra ezek a halhatatlan, meglehetősen nagy varázserővel bíró, a természettel összhangban élő, hatalmas tudású szellemi lények.
Oberon, a domináns egyed, szakítva az elfekre oly jellemző befelé forduló magatartással, és az őshaza pusztulása óta szinte általánossá vált depresszív lelkiállapoton felülemelkedve elhatározta, nem nézi tovább tétlenül a park népe körében is egyre erősödő dekadens folyamatokat, hanem tesz valamit. Megpróbál hatni ezekre a magukat embernek nevező lényekre, akik láthatóan mindent megtesznek azért, hogy a legborúlátóbb makrojóslatokat is messze túlszárnyaló lokális katasztrófába rohanjanak. Bár még nem tudják miért, de már most kiszolgáltatottság, veszély és idegenség érzése gyötri őket, állandó szenvedést, félelmet és szorongást okozva bennük.
Hogy milyen lépésekre szánta el magát Oberon, és hogy milyen reményteljes következményekkel számolt, még társával sem osztotta meg. Rövid megfigyelés és gyors analízis után mindössze annyit állapított meg, hogy az emberek nem tudják, mi a kéj, a vágy, tehát nekik az az elsődleges feladatuk, hogy kapcsolatba lépve velük, érzékiségüket új életre keltsék.
Titánia azonban szó szerint értelmezve a közös küldetés személyesen rá kiszabott feladatát, úton útfélen megkísérelte felvenni a lehető legközvetlenebb kapcsolatot a park lakóival, melynek nyitányaként minduntalan feltárta feltűnően buja fanszőrzettel ékesített testi valóját, hogy felkeltse végre az arra járók alulfejlett érzékiségét, ám leplezetlen közeledésével egyáltalán nem aratott osztatlan sikert. Majd a jó ügy érdekében, felülemelkedve a megmentendők értetlenségén, egy vállalkozó szellemű színes bőrű fiatalembert annyira elbűvölt, hogy az nyitottnak mutatkozott a fizikai kontaktus felvétele, azaz a beavatási szertartás abszolválása iránt is.
Sajnálatos módon Titánia kitartó ügybuzgalma nem szolgált Oberon megelégedésére. Bár ő is megpróbálkozott a totális önfeltárás módszerével, és megtapasztalta annak csúfos kudarcát, ráadásul szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy cselekedetét totálisan félreértve, alantas exhibicionizmusnak minősítik, mindezek ellenére az alkalmi ismeretségek fizikai síkon való elmélyítése még elméleti síkon sem találkozott a helyeslésével. Hamarosan megfogalmazódott benne küldetésük beteljesítésének ideális teóriája: kísértő jelenésekként kell színre lépniük, példázattá kell válniuk, és annak is kell maradniuk. Titánia hiába adott hangot egyet nem értésének, hiába panaszolta el fájdalmát, melyet az istenként szűkös emberi testbe való bezártság okoz, és ha már ezt mindenképpen el kell viselnie, legalább a tökéletlen szerelem parlagi örömétől ne fosztasson meg, mert ha arról is le kell mondania, akkor ő akár dolgavégezetlenül is szívesebben visszatérne hazájába, minthogy…
Oberon csalódottan konstatálta Titánia kéjsóvár állhatatlanságát, s mivel elfemlékezet óta a Tudás Tornyának hős őrizőjeként határozta meg önmagát, kifejezve ezzel nemcsak a vízi, erdei, sivatagi, stb. elfek nemzetségei fölötti felsőbbrendűségét, nyilvánvalóan felhatalmazva érezte magát, hogy elárulja rakoncátlan és lázadásra hajlamos társát, és más, engedelmesebb csatlós után nézzen. Választása egy Cyprian nevű helyi varázslóra esett, aki halandó volt ugyan, de konyított valamit a mágiához, bár a megvilágosodott elf bölcsek titkos tudásáról fogalma sem lehetett.
Cyprian felfogadása örök és helyrehozhatatlan törést okozott a két szövetséges elf amúgy sem tökéletesen harmonikus kapcsolatában. Oberon többé nem avatta be világjobbító terveibe a legalábbis lélekben mindig hűséges Titániát, önállóságát végképp megnyirbálva, mintegy médiumként használta hipnoterápiás kísérletei során, ha kedve és a szükség úgy hozta, az emberiség barbár archaikus korába hajította vissza, hogy aztán élő példázatként állíthassa módosult tudatállapotba kergetett közönsége elé. És a park népének történetében új korszak kezdődött.
Hogy Oberon az általa irányított különös szerepjáték során beteljesítette-e hősi küldetését, hogy Cyprian – akinek mágikus művészete szabad átjárást biztosított az egymással párhuzamosan létező létsíkok között – hűséggel szolgálta-e isteni gazdáját, hogy Titániának milyen addig ismeretlen szenvedélyeket és szenvedéseket kellett kiállnia, hogy a park lakói mindeközben milyen álmokat láttak, vagy az elfek megjelenése is már valakinek az álmában esett-e meg, hogy maga a park és vele az egész Világgolyó megmenekült-e a végső pusztulástól, és hogy az elfek feláldozva halhatatlanságukat, végül megtalálták-e az áhított paradicsomot… Mindezek már csak Botho Strauß regényes felvonásaiban mondatnak el.

2009. március 15.