Kissé tördelt, egyenetlen, de jelentős darabot méltó formátumban prezentáló, komoly kaliberű előadás született a Nemzeti Színház deszkáin.

A földre gördült telihold óriási, viaszos korongját bikaszarv döfi át a színpadmély mitologikus mögötteséből. A felszakadt égi-földi szűzhártyát tovább tépve zuhan-rohan a szexuális tébolyba az állatias vágytól űzött Titania – aki pedig Oberonnal együtt azért szállt alá az emberek közé, hogy testben-lélekben legalább egy fokkal szabadabbá emelje őket.
Kissé tördelt, egyenetlen, de jelentős darabot méltó formátumban prezentáló, komoly kaliberű előadás született a Nemzeti Színház deszkáin. Nem minden mozzanata játszatja egymásra oly szuggesztíven a társadalmi és egyéni valóság reménytelen, torzul nevetséges képeit és a szimbolikus tartalmakat, mint a hold e bizarr fogyatkozása, azonban a kemény tempójú és hangvételű rendezés mindvégig a világhelyszín jelentésben tartja a seszínű avar és cserényként ágaskodó vesszők képezte, elöl épületbelsők lélektelen bútornyomaival kiegészülő tetthelyet, a Szentivánéji álomerdejének és Athénjának sivár kópiáját. A díszlettervező Menczel Róbert a színpadi tagolást és a fel-le liftezéseket, a jelmeztervező Daróczi Sándor a hideg színek adagolását, s mindketten a mű-, szervetlen és halott anyagokat (műbőr, üveg, kiszáradt ág) találták el kitűnően.
A negyedszázada íródott válságtudat-dráma remek magyarítást nyert Forgách András által. Megférnek benne „a te farkad ide többé be nem teszi a lábát” típusú röhejes nyelvi bolygások, a „csak ha megmentettük a gyönyört, / akkor vethetjük le ezt a kínos és nyűgös / megtestesülést” programos versmondatai, az abszurdabb dialógusok és a mai társalgási replikák is. A színészek csak némi lazasággal igazodnak a pontosságot kérő sorokhoz, melyekben vissza-visszatér a válság, recesszió: véletlenül se feledjük, hol és miben vagyunk, nyakig, nemiszervig, elme- és lélekmaradékig.
Botho Straussnál a különféle személyi – egyéni, páros, csoportos – figurációk nyilván szándékosan nem alkotnak a shakespeare-ihez hasonló komprimált anyagot. Egyszerűen egy „elképzelés” lép működésbe: a szent dolgoktól és az időtlen költészettől eltávolodott, fáradt közösség „nem valamilyen mítosznak vagy ideológiának adja meg magát, hanem egy nagy mű géniuszának”.

Schiller Kata felvétele

Az író szavaival: az alakokat „megszállja, megindítja, fölemeli és megőrjíti”, amit a modernizáltan újraéledő Szentivánéji-hagyomány rájuk zúdít. A kívánatosnál valamivel idősebb benyomást keltő szereposztásban a mindennapjaikba beleöregedett, párcserélő „szerelmesek” közt a saját idétlen létsemmijében kóborló Rátóti Zoltán (Georg) a mesterjátékos, aki felvezeti Schell Judit (Helen), Murányi Tünde (Helma) és Stohl András (Wolf) diszpergált kis csapatát. Négyeseikben visszaköszön a pár éve az eredeti Shakespeare-vígjátékot rendező Alföldi néhány ottani elképzelésének kontrasztja. Hollósi Frigyes (Erstling) a lehető legtipikusabb basáskodó-beszari kispolgár, mellette az egy időre gyerektestbe varázsolódó famulus, Hevér Gábor (Höfling) biztosítja az abszurd drámából szalajtott kettős ironikusságát. Gergye Krisztián (A Halál) a piperkőcségig kívülálló fekete alakként ül, jár-kel és hintázik, Makranczi Zalán gatyába rázza a darabról lecsúszó befejező jelenetet. A rendező helyi és jeli értékének megfelelően mozgatja a további szereplőket is.

A Puck-utód, homoszexuális vágyaktól gyötört Cyprian, az általa készített amulettekkel, testmaszkokkal, szobrokkal bűvölő művész abból az iránytalan, ingerült, bohóskodó súlyosságból, fenyegetésből kel életre, mely Rába Roland tehetségének sajátja. László Zsolt olyan Oberon, aki előbb borbélyhoz ment saját földi, missziós zarándokútjuk tiszteletére, és kigombolgatott hosszú kék kabátja alól nem nagy erektív meggyőződéssel mutogatja kék fonalszakállú ágyékát: az emberek úgysem a kéj „sallangtalan” változatát keresik, melyet – elvileg – ő propagál. Nagy Marit (Titania) mintha erősen lekötné a meztelenség és szánalmas állatiasság (a ki sem elégülő, véres tehén-féltest) hordozása: az Oberon-bosszantásnál összetettebb nézeteket nem közöl.
Alföldi Róbert a darab, az alakok és a közönség előtt nem hajbókoló Philostratja, felelősségteljesen filózó, szilárd haditerv szerint cselekvő ünnepélyrendezője A parknak. A mélypont ünnepélyét rendezi. Hat hónap alatt harmadik munkáját tárja a közönség elé a Nemzeti nagyszínpadán. Ahhoz mindenképp elegendő volt egy félév az igazgató Alföldi számára, hogy aki a ferencvárosi parkban álló színházat célozza meg, tisztában legyen vele, hová megy, hová kerül.

Botho Strauss: A park
Fordító: Forgách András. Dramaturg: Vörös Róbert, Perczel Enikő. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Daróczi Sándor. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Nagy Mari, László Zsolt, Rába Roland, Schell Judit, Rátóti Zoltán, Murányi Tünde, Stohl András, Hollósi Frigyes, Hevér Gábor, Gergye Krisztián, Mészáros Piroska, Makranczi Zalán, Debrah Dennis, László Attila, Orth Péter, Gáspár Kata, Máramarosi Bence.

Nemzeti Színház, 2009. március 20.