Markó Róbert: Színház az egész
A helyi színművészek egy része napközben sofőrré, kísérővé, szervezővé lényegül át. Vagy ahogy névkártyájukon áll: házigazdává.
Sepsiszentgyörgy – nagyjából hatvanezres erdélyi kisváros, harminc kilométerre Brassótól – 2009 márciusában nemzetközi színházi fesztivált rendez. És mindenki úgy tesz, mintha ez normális dolog volna. Tudniillik, hogy szűk két hét leforgása alatt megfordul itt a saját színházi szakmája által legjobbnak tartott román, lengyel, cseh, magyar előadás, végül díszvendégként a Deutsches Theater Berlin. Olyan, mintha a helyi Tamási Áron Színház direktívája valóban komolyan venne olyan (rendszerint színházi lobogók mellé aggatott) jelszavakat, mint: nyitottság, párbeszéd, nemzetköziség. Hogy a sepsiszentgyörgyi magyar színház éppen most hatvanéves, csupán jó ürügy. Az első Reflex Fesztivált hagyományteremtő szándékkal rendezik, biennálénak szánják.
A válogatási rend nem kifogásolható: az adott ország szakmai díjai alapján az elmúlt két évad legjobbjaként értékelt előadások kapnak meghívást a fesztiválra. Kérdezi is Alice Georgescu, a román színikritikus-szövetség elnöke, nem ad-e okot aggodalomra, hogy a József Attila Színház Az öreg hölgy látogatása című produkciója három díjat kapott a POSZT-on. A POSZT műsorát nem szakmai zsűri válogatja, igyekszem menteni a mundér becsületét. Kevés sikerrel. Talán újra kellene gondolni évenkénti színházi fesztiválunk válogatási stratégiáját, mert – íme – kellemetlen pillanatokat szül, hogyha annak díjazottjai alapján ítélik meg hazánk teljes színházművészetét. Ez az első tanulság.
Amiből van még több is. „Hosszú út vezetett a tájoló népszínháztól a mai művészszínházig”, írja Nánay István ugyanezen a portálon a Tamási Áron Színházról; és az, hogy Jan Klata minden ízében modern és progresszívOreszteiáját állótaps fogadja, azt mutatja: a színház fejlődésével párhuzamosan színházértő közönség is kinevelődött. Amely az előadások után magától értetődő természetességgel vonul esőben-hóban a közönségtalálkozókra, és tölti meg zsúfolásig a nyolcvanfős konferenciatermet. És kérdez. Olykor nem ért egyet az alkotókkal. Mélyebbre merészkedik a „tetszett – nem tetszett” felületes kettősségénél. Véleményét szakmai érvekkel támasztja alá. És egyáltalán: érdekelt abban, ami a színház épületében történik.
A helyi színművészek egy része napközben sofőrré, kísérővé, szervezővé lényegül át. Vagy ahogy névkártyájukon áll: házigazdává. És ebéd közben az előző napi produkciókat vitatja a műszakkal, a civilekkel, a kritikusokkal. Merthogy azok is vannak, vagyunk, legalább hat országból, Szlovéniától kezdve Svédországon át Dél-Koreáig. A nagyjából hatvanezres kisváros legkülönbözőbb pontjain elszállásolva, én személy szerint a Híd utcában, tíz perc járásra a színháztól, a „kinti lakásban”, melyben fekete-fehér kockás linóleum borítja a padlót. Gyanús volt, rákérdeztem, és valóban, az anyag a Lear király díszletéből maradt. Hát így: Sepsiszentgyörgy – színház az egész.
2009. március 24.