A felnőtteknek nincs kulcsuk a gyerekekhez, hiszen az uralkodó rendszer letéteményesei, mi több: foglyai.

Vannak darabok, melyek teljesen egyek a címükkel. A kamaszkor az emberi élet tavasza, s amikor a Wedekind-mű tizennégy évesei élet (és halál) mibenlétét, értelmét, társadalmi helyüket keresik, önnön szexualitásuk határait feszegetik, a lét legnagyobb kérdéseivel együtt önmagukra ébrednek rá. A színrevitel sikere tehát azon múlik, hogy az ifjú hősök szépségében és gyötrelmeiben felismeri-e a közönség – korától függően: egykori vagy jelenkori – saját magát. Ehhez két (sőt több) alapfeltétel szükségeltetik. Egyrészt a játszók életkorának a megírthoz képest elhitető határon belül kell maradnia. Másrészt az előadásnak át kell törnie azt a falat, amely A tavasz ébredése XIX. század végéhez kötött helyzetrajza és korunk között felépült, felvakolódott.
Vidovszky György rendezése az első feltételt maradéktalanul, a másodikat jórészt teljesíti. Miután az alkotás (az átélendő kalamitások okán) tizennégy évesekkel eljátszhatatlan, az itteni a jó megoldás: a „gyerekszereplők” – egy kivétellel – húsz alattiak, és mindannyian hiteles kamaszok a színpadon. Annak élményszerű elfogadtatása, hogy Wedekind fiataljai tulajdonképpen ugyanazokkal a problémákkal viaskodnak, mint korunk tinédzserei, keményebb dió. Wendla és Marci tökéletes tájékozatlansága a nemiség terén manapság idegenül hat, akárcsak a gyerekek mindent átfogó, drasztikus alávetettsége a szülői-tanári akaratnak. Felnőtteknek szóló elő­adás esetében azt tartanám az üdvözítő választásnak, ha a históriát jelmezeiben, rekvizitumaiban sem mozdítanák ki eredeti évtizedéből. (Wendla sírkövén az 1892-es évszám szerepel.) A Karinthy Színház azonban – nyilván Vidovszky eddigi munkássága és drámapedagógusi gyakorlata miatt – nem kizárólag, de elsősorban középiskolás korú nézőknek szánja produkcióját. Ez esetben egy értő és nem túl durva közelítés a XXI. századhoz elfogadhatónak (ha nem is zökkenőmentesnek) tűnik.

Dér Zsolt (Gábor Menyus) / Szkárossy Zsuzsa felvétele

A legfőbb mai eszköz a videokamera, melyet a kezdő jelenetben, a Wendla tizennegyedik születésnapjára rendezett zsúron Menyus vesz a kezébe. A bemutatót nézve még megütköztem e leharcolt ötleten, a későbbi előadásokra már megbékéltem vele. Részben ugyanis következetes, művészileg gyümölcsöző a használata, részben meg érzékelhetően segít abban, hogy a játékba vonja a kamasz közönséget. A kamera előbb Menyushoz kötődik, aki az ifjoncok közül a „tudatos”, a megfigyelő, a kívülálló, majd – összekapcsolódásuk előjeleként – Wendlához. Kettejük szerelmi jelenetében (mely az előadás egyik csúcspontja) hangsúlyos szerephez jut a videokép. Először a trombitáló fiú a zongorázó lány egyidejűen közvetített mozgóképével zenél együtt, majd ugyanígy csókolóznak, végül szeretkezésük során kerül be Menyus is a képbe. Szavak nélkül is beszél e szcenírozás a kettejük közti távolságról, az igazi intimitás igényéről és lehetetlenségéről, vágyképről és valóságról.

Korunkra utalnak a kissé stilizáltan mai jelmezek és némely – éppenséggel fölösleges – szóhasználati anakronizmus. A minden szempontból elsőrangú játéktér viszont inkább természeti-általános, mint korhoz kötött (díszlet: Ondraschek Péter). A kétszintes hátteret és az oldalfalakat benövi a repkény, a színpadot falevelek borítják. A látványt uraló növényzet – Wedekinddel összhangban – azt hangsúlyozza, hogy az ember része a természetnek; nem mellékesen pedig szervezőelem. El lehet bújni benne, ki lehet kandikálni belőle, s módot ad a zárójelenet – a holtan kísértő Marci a kezében tartja a fejét – rendkívül szellemes megoldására.
Középen lécekkel borított, gördülő szerkezet (fürdőkád volta csak az erkélyről látható tisztán, a földszintről inkább csak sejthető), kétoldalt vécécsésze. A tisztálkodás és az ürítés kellékei. Közös elemük konkrétan a víz, átvitt értelemben a testiség. A darab a testiségről (is) szól, és a testiséget (is) elnyomó hatalomról. A kádba itt nemcsak vizet töltenek, könnyedén lesz belőle ágy vagy akár koporsó. Hozzá kapcsolódik az előadás legmegrázóbb mozzanata. Azzal, hogy terhes lányát az „angyalcsináló” kezére juttatja, Bergmann-né – ezúttal szó szerint – a halálba, azaz a kádból a színpad alatti mélységbe dönti Wendlát. Ahogy Pozzo mondja Beckett Godot-jában: „az asszonyok a sír fölött szülnek…” Mintha csak azért hozta volna világra anya a leányát, hogy aztán a másvilágra taszítsa. A felnőtteknek nincs kulcsuk a gyerekekhez, hiszen az uralkodó rendszer letéteményesei, mi több: foglyai. Bergmann-né a buta, konformista szeretetével éppúgy tehetetlen, sőt bűnös, mint Gáborné a maga okos, nonkonformista szeretetével – ha nem is egyforma mértékben.

Pomlényi Attila (Rilow Jancsi), Dér Zsolt, Kranyik Ildikó (Bergmann-né) és Koloszár András (Stiefel Marci) / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Kitűnően közvetítik ezt a színészek. Dér Denisa (Gáborné) még olykori bájos idegenes akcentusát is tartalmivá fordítja: ez a nő kiemelkedik környezetéből. Sugárzó nőiessége (a masszírozási jelenetben), cinkossága fiával (egyazon mozdulattal kortyolják a teát), liberális nevelési elvei: végül mind behódolnak az embertelen törvénynek. Kranyik Ildikó Bergmann-néjának még őszinte jó szándéka is végletesen, nevetségesen a zsarnoki kor termékének bizonyul. Ahogy azt Vidovszkynál megszokhattuk, „hamis gyerekhangok” nincsenek, legfeljebb bizonytalanabbak, erőtlenebbek. Szerencsére nem a kulcspozíciókban. Császár Réka Wendlájában az ártatlanul vétkes naivitás keveredik nem kevés egzaltáltsággal – az alakításon nem látszik a feladat nehézsége. Koloszár András képes egyszerre kívülről és belülről láttatni Marci szorongatottságát. Humorral és tragédiával telített öngyilkossági jelenete bravúros, orgánuma valóságos hangszer. Dér Zsolt természetesen, tökéletesen jellemzi Menyust: ezt az okos fiút elsősorban kíváncsisága, tudásvágya sodorja bajba. Kulánda Anita (Ilze) igen jó, Vinyarszki János (Gyuri) jó. Honti György igazgatója kicsit több a kelleténél, Arnold Dávid pedellusa pont annyi, amennyi szükséges.

Újabb – és végképp elengedhetetlen – feltétel is adott tehát ahhoz a bizonyos faltöréshez: a játszók (és persze a rendezés) elhitetőereje. (Megsegítve a remekül alkalmazott énekkel és Pap Gábor kiváló zenéjével.) Az ifjú közönség hol kisebb, hol nagyobb intenzitással, de képes követni a színpadon lévőket. Hálás az író (és a rendező) irányította groteszk humor áradásáért, többnyire veszi a csendeket, és ideges kuncogással reagál arra, amikor fiú ütlegel lányt, vagy fiú szeret fiút. Pedig utóbbi esetben el sem csattan a Wedekind által bátran megírt csók, sőt újabban még a bemutatón látott kézfogás is elmarad. Hiába, az előadást szükségszerűen átszövő erotikát nem könnyű megemészteni egybegyűlt kamaszoknak. Háromszori látogatásomkor sem találtam nyomát a szórólapon hirdetett beavató színháznak. Hírlik, hogy volt, lesz is ilyen: beavató drámafoglalkozás. De akár így, akár úgy: kom­mentár, beszélgetés nélkül – ideiglenesre, hangsúlytalanra sikeredett zárópillanata ellenére – maga a produkció avat be… Mibe is? Az életbe. Fel­te­hetjük magunknak Marci kérdéseit: „Mikor kívánkoztam én ezekre az izgalmakra?” „…hogy az ördögbe kerültünk mi bele ebbe a slamasztikába?” Az élet folyamatos slamasztika. Amíg csak élünk.Frank Wedekind: A tavasz ébredése
(Karinthy Színház)

Díszlet-jelmez: Ondraschek Péter. Zene: Pap Gábor. Mozgás: Gyevi-Bíró Eszter. Rendezőasszisztens: Németh Dóra. Rendező: Vidovszky György.
Szereplők: Dér Zsolt, Koloszár András, Pomlényi Attila, Vinyarszki János, Szilvási Dániel, Császár Réka, Lőrincz Veronika/Molnár Zsófi, Angyal Fruzsina/Fekete Anikó, Kulánda Anita, Kranyik Ildikó, Dér András, Dér Denisa, Arnold Dávid/Sárosi Gábor, Vizsy Orsolya, Balatoni Emese, Honti György.