Pintér Bélát ezúttal a kisvállalatok kegyetlen csoportdinamikája érdekli, s az előadást végigkíséri (elsősorban a női) megalázottság témája is.

Pintér Béla és Társulata újabban a magyar South Park epizódjait gyártja a Szkéné színpadára. Az előadások a társadalom egy-egy aktuális jelenségét és a közbeszédben lappangó témákat villantják fel szórakoztató, gátlástalan szarkazmusukkal, és – mivel nem hatolnak mélyre és nem kavarnak fel – akár minden este, rutinból elkacarász­hat­nánk rajtuk, ha időmilliomosok lennénk. A társulat A soha vissza nem térő című, legújabb produkciója fel- és megrázóan indul, majd
papírmasé-humorparádéba, abszurd, a nézőt váratlan fordulatokkal ébren tartó történetbe bonyolódik.

Pintér Bélát ezúttal a kisvállalatok kegyetlen csoportdinamikája érdekli, s az előadást végigkíséri (elsősorban a női) megalázottság témája is. A vegetáló magyar mikrovállalkozás hirtelen soha vissza nem térő lehetőséget kap az amerikai olajipari vállalatot képviselő Mr. Goodmantől és Mr. Free­mantől. Ám a team négy tagjából csak három szedheti meg magát a fatalisztáni kiküldetésből. A munkaerőpiac farkastörvényeinek megfelelően a legkevésbé intelligens és a leginkább naiv – a cég küldetésében és a csapatmunka szentségében legjobban hívő – alkalmazottat, Kuncz bajtársnőt érinti a létszámleépítés. E tény kimondását azonban senki sem vállalná, így a team fondorlatos cselhez folyamodik: kihasználják, hogy a naiv kislány szerelmes kolléganője, Törő Klaudia férjébe, és in flagrantit szerveznek. A házasságtörés bűne miatt szégyenkező Kuncz pedig maga mond le a fatalisztáni küldetésről. A helyszínen aztán kiderül, hogy a Kánaánért súlyos árat kell fizetni: a megfogyatkozott csapatot az öngyilkos­ság­ba menekült lány szelleme kísér­ti; a papucsférj, Hoffmann kábí­tó­szerfüggő lesz; a helyes női vi­selet tekintetében enyhe nyomást gyakorolnak az iszlamisták; és Klaudiát is rajtakapják szeretőjével, a team negyedik tagjával, Bodolayval.

Friedenthal Zoltán (Hoffmann), Pintér Béla, Quitt László,Thuróczy Szabolcs és Szamosi Zsófia (Törő) / Koncz Zsuzsa felvétele

A soha vissza nem térő tehát két jól elkülöníthető részre oszlik, mindkettőben visszatérő motívum a több párhuzammal is megtámogatott női megaláztatás. Miközben a bekötött szemű Kuncz bajtársnő abban a hitben él, hogy eladdig gyötrő, reménytelen szerelme csodálatos beteljesülését éli át a zsúrkocsin, lényegében végigmegy rajta az összes jelen levő férfi. A „megcsalt”, megvetően cigarettázgató feleség becsmérlő szavai tovább fokozzák a lány megalázottságát. A második részben ugyanazon szőt­tessel letakart zsúrkocsin kapják rajta Klaudiát Bodolayval. A meg­csalt férj felesége korábban elhangzott szavaival becsmérli a házasságtörőt, akit a dühös iszlamisták saját szeretőjével veretnek meg. Az első megszégyenítés megdöbbentően koncentráltra, szinte tökéletesre sikeredik, a második azonban elsikkad a bonyolódó történet szálai és a sok irányba ellövöldözött, egyébként általában szellemes poénpetárdák között.

Az előadásban nem nyomasztó jelenlétével hat, hanem inkább felsejlik egy példázatszerű, balladisztikus réteg. A cselekmény számos mozzanata felfogható a kísértés és a bűnbeesés történeteként, melyben a bibliai értelemben vett jó és rossz ember is elbukik, elnyeri méltó büntetését. Kunczot az elő­adás dallamvilágából kilógó, lírai népies dallal kíséri utolsó útjára a pap. Mr. Goodman és Freeman magát a sátánt testesíti meg: a 666-os telefonszámon lehet őket elérni. Kuncz bajtársnő a bosszú angyalának öltözetében kísért a második részben. Az előadás végén sejtelmes stewardess-hang jelenti be a team tagjai nélkül visszatért repülőgépen: „Budapesten nulla fok, nulla óra nulla perc van.” Ezek a balladisztikus elemek azonban nem kerülnek a Pintér Béla és Társulatától megszokott, csodálatos és frappáns szimbiózisba az előadás aktuális, közéleti rétegével. A soha vissza nem térő mintha a jelenlegi világ politikai térképének egyszerűsített változatát akarná leképezni, Nyugaton a cowboykalapot és -csizmát viselő, flash és push nevű kábítószereket tukmáló amerikaiakkal, Keleten a géppisztolyos iszlamistákkal és középen a balfék magyarokkal. Címszavakban előkerülnek még a terrorizmus, a fátyolviselés, a történelmet irányító olaj, a sugárszennyezés és a karvalyzsidók is. A kellékek (Quitt László, Kovács Dániel) pedig úgy ábrázolják a világot, ahogy annak aktuális problémáit, konfliktusait és jelenségeit a hétköznapokban, reggelizés közben átfutott újságcikkekben érzékeljük: színes kartonból kivágva. Kétdimenziós szivar füstölög az amerikaiak kezében, az iszlamisták kétdimenziós géppuskát tartanak Bodolay fejéhez, kétdimenziós olajkutat húz fel a magyar team.

Pintér Béla (Mr. Freeman), Quitt László (Mr. Goodman), Thuróczy Szabolcs (Bodolay) és Roszik Hella (Kuncz) / Koncz Zsuzsa felvétele

Mégis, túlságosan sok irányba mozdul el az előadás, ráadásul játékba hozza a zivataros magyar múltat, a rendszerváltás előtti korszakot is. A szereplők olykor dalra fakadnak Kéménczy Antal zongorakíséretére, és kórusban danolják ugyanazokat a nótákat, melyeket sugárzó arcú úttörőink fújtak évtizedekkel korábban. A szovjet himnusznak, az Internacionálénak vagy éppen az Amuri partizánok dalának éppen csak a szövege változott: a partizánok, a proletárok, a népek barátsága és a vörös zászló APEH-re, pályázatra, profitra és csapatmunkára cserélődött. A módszer egyébként a megszólalásig hasonlít a szovjet-orosz himnusz kalandjaira, melynek dallamára Szergej Mihalkov 1944-ben, 1977-ben és meglepő módon még 2000-ben is írt szöveget, nem meglepő módon hasonló kaliberű változtatásokkal.

A dicstelen múltból való kikászálódásának lehetetlenségét más mozzanatok is jelzik. Mintha egy szocialista brigád műkedvelő tagjai játszanának műkedvelő közönségüknek a Szkéné kis színpadán, vörös függöny előtt (tér: Tamás Gábor); a bajtárs megszólítás nem esik messze az elvtárstól; a team egyenruháinak piszkossárga színe nem sokkal csábosabb a Május 1. Ruhagyár termékeinél (jelmez: Be­ne­dek Mari); és Kuncz mélyen hívő édesapja kiköpött Lenin. Ezek az elemek azonban csak külsőségeknek tűnnek, nem ágyazódnak bele kellőképpen a jelen magyar valóságába: ez a történet alighanem ugyanúgy megeshetett volna egy nyugatnémet családi vállalkozással is.
Pintér Béla színészei egyébként a társulattól megszokott minőségben alakítják a két és fél dimenziós karaktereket. Roszik Hella ügyesen váltogatja a túlbuzgó csitri-úttörő, az odaadó, szerelmes nő és a kezes áldozati bárány szólamait Kuncz szerepében. Hoff­mann-né Törő Klaudia (Szamosi Zsófia) egyetlen pillantása tükrözi véleményét a világról és a férfiakról, akiket aszerint csoportosít, hogy mire használhatók. Alamuszi, aszexuális férje (Friedenthal Zoltán) megalkuvón hajtja fejét felesége, majd a kábítószer igájába. Thuróczy Szabolcs Bodolay szerepében egyszerre játszik szatyrot cipelő, szürke kispolgárt és nagy konspirátort: az ő fejéből pattan ki Kuncz bajtársnő „lebuktatásának” szörnyűséges terve. Pintér Béla és Quitt László testesítik meg a kis hazánk határain túl eső külvilág jellegzetes figuráinak sztereotípiáit: a hányaveti amerikait és a terrorista-gyanús muszlimot.
Az előadás a Pintér Béla-sorozat egyik kellemes szórakozást kínáló epizódja, néhány soha vissza nem térő pillanattal.
PINTÉR BÉLA: A SOHA VISSZA NEM TÉRő
(Pintér Béla és Társulata, Szkéné)

Dramaturg: Enyedi Éva. Tér: Tamás Gábor. Kel­lékek: Quitt László, Kovács Dániel. Jelmez: Benedek Mari. A jelmeztervező munkatársa: Kiss Júlia. Fény: Vida Zoltán. Zene-zongorista: Kéménczy Antal. Hang: Rembeczki János. A rendező munkatársa: Pass Andrea. Rendező: Pintér Béla.
Szereplők: Roszik Hella, Szamosi Zsófia, Thuróczy Szabolcs, Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Quitt László.