Színház, mikor Sárosdy nekiesik Schillingnek és püföli, színház(?), mikor közli, hogy a tíz laborelőadást még végigcsinálja, de aztán lelép, mert nem bírja tovább.

Kevesebb az autó. A Gödör bejáratától eltűnt a totem. A fotó(szülészeti)laborban „a kép” is kevesebb. Ellenben megsokasodnak az előhívandó gondolatok, tételmondatok színházról, képről, látásról, rólunk, ahogy benne vagyunka világban, és ahogy nem vagyunk benne. A városterápia, a (fel)szabadulóművészet a verbalitás és a közösségi élmény irányába mozdul, installáció helyett zsíros kenyérrel, szörppel, és „a vécé a folyosón jobbra” útba igazítással köszöntenek minden egyes újonnan érkezőt a Krétakör Bázison, A szabadulóművész apológiája projekt második állomásán.

Laborszínház. Szürreális hangulatú vörös szobába zsilipelődünk a sötétkék váróból, s a nézőtéren törpékre szabott székeken kucorogva lessük a színpadon s a tátongó lyukká repedt résen túli családi kört: a fürdőköpenyes Schilling Árpádot, Sárosdy Lillát és a kiságyban sejthető, de láthatatlan csecsemőt. A „távolba látóban” (tele-visio) Mézga Gézáék énekelnek, majd pár pillanatra az egyik autóinstalláció is feltűnik. Schilling hiába győzködi asszonyát, a nyílt színi gyerekszoptatásra nem tudja rávenni, Lilla nem szeretné „használni” a gyerekét. Eljátssza a színház többdimenziósságából az élet egydimenziósságába visszahúzódni vágyó anyát, de Schilling a lyukon átbújva kiül a színpadra, és magyarázatba fog. Hogy tudniillik egy percig se higgyük, hogy amit látunk, az nem színház/játék. Ezt már a televíziós „valóság”show-k kvázi-élet dömpingje megtanította.
Színház, mikor Sárosdy nekiesik Schillingnek és püföli, színház(?), mikor közli, hogy a tíz laborelőadást még végigcsinálja, de aztán lelép, mert nem bírja tovább. Színház: a megélésről, a valósságról, a pillanatban benne levésről, a (színházi)ember-lét abszurditásáról. Arra figyelmeztet, hogy nem veszünk részt a saját életünkben, nem vagyunk ott. A szabadulóművészet ebben a kontextusban a játék és a valóság választóvonal-mentes, szabad realitásába való belemenekülés lesz. Maga után hívja a közönséget, sőt az egész várost, szinte már utópisztikus (szociális) programnak tetsző üzenetével.

Valóság. Jelen lét. Pillanat.

Tóth Orsi / Schiller Kata felvétele

A tudósok állítása szerint a szem voltaképp előretolt agy. Már benne elkezdődik a látvány, a „valóság” feldolgozása. Mi, a harminc meghívott (szem)tanú, két részre osztatunk a reality show után. Mint az agy, „jobbra” és „balra”. S elkezdődik a vörös szobából továbbívelő szimultán játék, a klasszikus színházzal szembeforduló experimentális színházétól is különböző öndefiníció reményében.

Az én féltekém egy gyerekszobába kerül, ahol a szüleitől magára hagyott francia „kislány”, Jeanne előttünk, jelenidőben taps, dobolás, és egy matchbox perdülő kerekeinek zajából szerkeszt zenét a laptopján. „I am not the right one” – énekli. Akárcsak a RéS installációban: az egyén, mint létező s az egyén, mint megismerő, azaz a világot, a valóságot interpretálni képes „művész”, az „artproletar” nézőpontja keveredik.
Jelenetről jelentere haladva keressük a lét sűrűsödésének azt a kivételes pillanatát, amikor beláthatunk a résen, amikor módunk van megsejteni valamit azEgészből. Fotó készül a Nagy Zsolt és a francia lány indulatos egymásnak esését megelőző pillanatról, a fotós szavait magáévá tevő Tóth Orsi arcáról, s az analóg (filmes) fényképezőgépet alkalmazó, pillanatba rögzítésétől irtózó művészről. De ezek a fotók, ezek a pillanatok léteznek is meg nem is, mert nem az anyagba, nem az analóg fényképezőgép filmjébe, hanem a digitális kamera emlékezetébe záródnak.
Egy jelenetben Nagy Zsolt és Terhes Sándor agyunk kapacitásáról beszélget, arról, hogy a hasznosított öt-tíz százalékon felül maradót is kihasználva mennyivel teljesebb képet tudnánk alkotni a valóságról. A Laborhotelben a mi valóságunk, képünk is hiányosnak tűnhet a másik féltekénk, vagyis a párhuzamosan futó jelenetek nélkül. A kulcsszavakra (kép, látás, pillanat, valóság), a vizuális és tárgyi jelekre (az idő múlására figyelmeztető homok, a falat áttörő rések és lyukak…), és a RéSből is továbbíródó történetekre (munka és magánélet, felelősség magunkért és a közösségért) mint „átjárókra” rátalálva, mégis tisztul a kép.

2009. április 11.