Az előadás nagyon letisztult, steril. A tér a padlótól a plafonig fehér, soha be nem piszkolódó, csillogó felület.

Egy Thomas Ostermeier-premier jelentős színházi eseménynek számít. Legújabb produkcióját januárban mutatták be a Schaubühnén. A John Gabriel Borkman a negyedik Ibsen-rendezése (a Nóra, a Hedda Gabler és a Solness építőmester után).
Ibsen drámájában John Gabriel Borkman meg akarta váltani a világot. Ehhez megvolt a pénze és a kapcsolati tőkéje is. Ám szerelmi féltésből egyik legjobb barátja elárulta, sikkasztáson kapták, börtönbe zárták. Bemocskolta önmagát, családját. Miután kiszabadult, felesége, Gunhild a házuk felső emeletére zárta. Nyolc éve ott él, soha nem mozdul ki. Az egykor oly fényes Borkman-villába szintén nyolc év után először lép be Ella, Gunhild ikertestvére, aki évekig nevelte Erhartot, Gunhild fiát. Ráadásul Ella volt Borkman nagy szerelme, a botrány okozója is. Hamarosan kiderül: mindenki Erharttól várja a boldog jövőt. Ella halálos beteg, utolsó heteit a fiúval szeretné tölteni, Gunhild a család elvesztett társadalmi rangjának visszanyerését reméli fiától, Borkman pedig csak fiúi támaszt vár. Ám Erhart nem akar itthon maradni. Elutazik a kissé kétes múltú Wiltonnéval. Ezt Borkman nem éli túl. A két ikernővér békét köt.
Az előadás szövegét a drámaíró Marius von Mayenburg, Ostermeier állandó munkatársa készítette Sigurd Ibsen – Henrik Ibsen fia – fordításának felhasználásával. Szerkezetileg csak a negyedik felvonást, az előadás lezárását változtatta meg. Átiratában Erhart távozását követően Borkmanné hirtelen kimegy saját szobájából, Borkman egy karosszékbe esik, rosszul lesz, Ella fogja a kezét, és végigasszisztálja a férfi halálát. A testvérek nem kötnek békét.
Az előadás nagyon letisztult, steril. A tér a padlótól a plafonig fehér, soha be nem piszkolódó, csillogó felület. A díszletet Jan Pappelbaum tervezte – ő is Ostermeier állandó munkatársa. A világítás lágy, fehér (kívülről jövő) egyenfény, ami felerősíti a nézőben a kirakat-érzést, különösen mivel a felvonásközökben, valamint az előadás elején és végén is átlátszó plexifal választja el a nézőteret a színpadtól. Mindez kifejezi Bork­manné kirakat-életét: eljátssza a polgárasszonyt, miközben férjét évek óta bezárva tartja. A plexifal mögött a színpadon ugyanúgy zajlik az élet: beszélgetnek, veszekednek vagy békésen olvasgatnak.
Az egyetlen belső világítási elem az olvasólámpa, mind az első (Borkmannét bemutató), mind a második (Borkmannal megismertető) felvonásban. Mind­két lakrész ugyanúgy fest. Minimális, funkcionálisan használt berendezési tárgyak: asztal székekkel. Az egyetlen, folyamatosan jelen lévő látványelem a hátsó plexifal mögött gomolygó felhőréteg, mely óhatatlanul vonz­za a néző tekintetét, ezzel megosztva figyelmét is. A háttér állandó mozgásban van: félelmet és balsejtelmet kelt. Az előadás kezdetekor vastag füstréteg lepi el a színpadot, mely a két nővér beszélgetése alatt is hosszan lábaiknál gomolyog. Füstszőnyeg ömlik ki Bork­man halálakor is, ekkor a hátsó plexifal is felemelkedik, s az addigi világítás hátulról egy sárga gegennel bővül – túlzottan terhelt képet alkotva.
Ostermeier elsősorban a dráma komikus vonulatát emeli ki. Ezt – az eredeti szövegben lévő finom humoron túl – a dráma számtalan művi élethelyzetének életszerűvé tételével éri el. Ez a családi helyzet már-már abszurd, ésszel fel nem fogható. Érződik rajta a kreáltság és az életidegenség. Ehhez igazodik a színészek kifejezetten teátrális játékmodora. Nagyon kevés esemény történik a színpadon, szinte végig csak beszélnek, ám korántsem életszerű helyzeteket imitálnak, hanem emelkedett diskurzust folytatnak. Ebből a beszédhömpölyegből emelkednek ki a mozgások, melyek a szavaknál jobban jellemzik a szereplőket.
Maga a mozgás az előadás fontos eleme. Az első felvonásban csak akusztikailag érzékelhető, hiszen az évek óta az emeleten „tartott” Borkman léptei folyamatosan hallhatóak. A második felvonásban aztán vizualizálódik. A szinte végig ülő Borkmannéval – ülve beszél nővérével, majd később férjével is – ellentétben Ella végig nyugtalan, látszik, hogy nem érzi otthon magát; alig ül le, állandóan kezében tartja kardigánját, bármikor kész elindulni. Borkmanné minden testi közelséget kerül, igazából csak fiához ér szívesen. Első felvonás végi, plexifal mögötti ájulása azonban teljesen érthetetlen, a szövegkörnyezet sem indokolja, ráadásul rosszul kivitelezett, esetlen.
A nagy találkozások és összeborulások drámája helyett Ostermeier hideg, távolságtartó előadást hoz létre a John Gabriel Borkmanból. Egyedül Erhart iránt táplál mindenki rajongó szeretetet. Belépése váratlan, mintha egy szerencsétlen óriáscsecsemő esne be. Hatalmas ter­metű figura, ennek ellenére senki sem bánik vele felnőttként, szinte tárgyként kezelik. Kicsit visszamaradottnak tűnik, ráadásul befolyásolható személyiség: most éppen Wiltonné uralkodik rajta (elsősorban vonz­erejével). Erhart nem tud mit kezdeni apjával, találkozásukkor zavarában bemutatkozik neki, apja egy „szer­vusszal” köszönti, később sem beszélnek, majd mikor az apa is igényt tart fiára, Erhart káromkodik, ezt ordítja: fiatal, nem dolgozni, hanem élni akar, a saját zsírján akar élni – mindeközben nagyra nőtt hasát ütögeti.
Ostermeier rendezésében nem John Gabriel Borkman a főszereplő, itt minden Erhart körül és Erhartért forog. Anyja és apja már csak a fiában él, mindenki megváltást vár tőle. Ám ő képtelen erre a szerepre, és ezzel tisztában is van. Az előadás legfontosabb és legharsányabb jelenete Erhart őszinte kinyilatkoztatása az önálló, mindenféle köteléktől és elvárástól mentes életről. A nézők nevetnek, de Erhart mintha őket is gyomorszájon vágná – manapság egyre többször szembesülhetünk az ifjabb generációk cselekvésképtelenségével. Ez a megoldás mégis túl direkt, túl konkrétan kacsint ki a mai viszonyokra.
Ostermeier rendezésében minden szereplő szenvtelen. Borkmanné szenvtelenül fogadja el a dolgokat, rezzenéstelenül nézi az emberi szenvedést. Nem férje fölött zsarnokoskodó hárpia, külseje (fekete paróka, zömök testalkat, szigorú arc) mégis félelmet kelt. Ella külsőleg testvére ellentéte: szikár, magas, meggyötört arcú, csontos kezű. Ingerlékeny, frusztrált nő, akiből az érzelmek már rég kiégtek a folyamatos csalódások során. Borkman erős, már idősödő férfi, aki bármikor felesége fölé kerekedhetne, de éppen akaratgyengesége miatt életképtelen, és szenvtelenül képes nézni a világot. Mindenki megmentésre vár, ami csak Er­hart-tól jöhet Attól az embertől, aki még képes érezni. De ő a szenvtelenségben megfullad, ezért otthagy mindenkit.