De napjaink Tündéje a darab nagy részét nem az éteri magasságokban tölti, hanem igen prózaian koslat-cammog kiszemelt Csongora után.

Eddig azt gondoltam, hogy az alkotóművész Ladányi Andreától távol áll a racionális darabépítés és a közérthetőség­re törekvés. Kortárstánc-koreog­ráfiáiról ugyanis sok minden elmondható, de az a legkevésbé sem, hogy egyszerű, követhető cselekményszálra épülnének, és egyformán érintenék meg a határsértő multimédiás kortárs művészetet habzsoló huszon­éves befogadót és a levonható tanulságra vágyó nyugdíjas Mari nénit.

A Ladányi rendezte-koreografálta nyíregyházi tunde@csongor.hu című előadás azonban – egyebek mellett – azért különleges, mert bízvást feltételezhető róla: bármelyik közönségrétegbe (korcsoporthoz, nem­hez) tartozó néző viszonylag könnyen értelmezheti, élvezheti. Feladta volna esztétikai elveit az állhatatosságáról (is) híres táncos-koreográfus-színész? Szó sincs róla. Ladányi nyilván azért vállal el ilyen munkát, mert – felmérve a megfogalmazott és sejthető igényeket – azt gondolja: populárisabb műfajban, szélesebb közönségréteg számára is van mondanivalója. A Csongor és Tünde mai táncos-prózás-zenés változatának az az egyik üzenete, hogy létezik olyan, kortárs ízléssel megformált, szórakoztató-tanulságos színházi előadás, amely – amellett, hogy megérintheti az idősebb korosztályok nyitottabb tagjait is – a trendi látványra és hangzásokra vágyó fiatalokat bevezeti a színházba. A tunde@csongor.hu missziós tevékenység állomása, álcázott beavató színház, a manapság csak nyomokban fellelhető színházi nevelés rejtőzködő, sikeres eszköze.
Az előadás legfőbb (színháztechnikai) értéke az, hogy sokféle, de már a kezdetektől szervesen egységesülő, jól működő komplex nyelven szólal meg. A horizonton rendszeresen feltűnő videoalkotások színvilágban, formában, tartalomban mindig adekvátak például a jelmezekkel, de igényesen, tartalmasan igazodnak a színpadi történethez is. Mindezt sokszor a legkülönbözőbb stílusokban felcsendülő zenei betétek „kísérik”, amelyek között (ha jól hallottam) mezőségi lassúra szinte autentikusan utaló folklórmotívumok, de szövegelős rapszámok is megjelennek. A sokféleség megjelenése határtalan lehet, mert a mai ifjú hős (Csongor) boldogság- és tündérhoni üdlakkeresése a tudatot behálózó cybertérben, a virtuális világhálón vagy onnan kiszakadva, a média tematizálta hétköznapokban zajlik.

Jelenet az előadásból Balázs Attila felvétele

Ezt a világot ábrázolandó, Vörösmarty Mihály romantikus színműve és nyelvezete is csupán mint ihletforrás és felhasználandó alapanyag jöhet szóba. Az eredeti történet főmotívuma (Csongor boldogságkeresése) megjelenik ugyan, de a szereplők és a színjáték jól ismert helyzetei csak átértelmezve, utalásszerűen kerülnek színre. A három ezüst zakós fi­a­tal férfi például (akik Ladányi szín­padán moderáló médiasztárok és -szolgák egyben) egyszerre utal a három ördögfire (Kurrah, Berreh, Duzzog) és a Kalmár, a Fejedelem, a Tudós hármasára. A hármas útelágazás vetített képe is megjelenik: az egyenként felnyíló sorompók komputerjátékok bizarr világába engedélyezik a belépést. E virtuális tereket sok-sok fura szerzet népesíti be: fellép a kaszás halálok kara, láthatók denevérszerű, szárnyas lények, vicsorgó szörnyecskék (vi­deo­­felvé­te­len), de többször visszatérnek a digitalizált világ kíborgszerű nemtelen lényei is, akik egy­forma ruhácskákban és parókákban tengetik egyforma életüket. Fent, mintegy elemelkedve, a sötétség és fény szimbólumaként egy karikában két hölgy foglal helyet, az egyikük lesz később az Éj (el is mondja a majdnem teljes nagymonológot), miközben a másik hölgy fénytündérsége a címszereplő Tündé­re utal, kettejük kapcsolata pedig néha Tünde és Ilma kettősét idézi fel.
De napjaink Tündéje a darab nagy részét nem az éteri magasságokban tölti, hanem igen prózaian koslat-cammog kiszemelt Csongora után. Ám hiába, mert az ifjú hős egy címlapfotón meglátott, talán nem is valóságos lény közelségére vágyik, kéznyújtásnyira levő, elérhető, megtapasztalható földi szerelem nem korbácsolja fel vágyait. Kitartásáért el is nyeri méltó jutalmát-büntetését: a már kínjában ideális, virtuális szoknyás babává átvedlő, „megszépülő” Tünde helyett egy robotgésa robotszerelmét. Ez utóbbi szerep Vörösmarty Ledérének távoli rokona, amelynek megformálásával Jenei Judit a nyíregyházi előadás legjobb alakítását nyújtja. Megjeleníti ugyanis a Ladányi-koncepció valamennyi erényét. Groteszk, kortárs mozgássorozatot produkál számtalanszor, ügyes, robotszerű szövegfelmondásával élő (internetes és rétegnyelvi) beszédstílust kelt életre. Persze ehhez kellettek a stáb szövegírói is.
Az előadás megkreált művilágában a romantikus hősöket megformáló szereplők egy virtuális gépezet egyes alkatrészeiként működnek, ennek megfelelően nem szenvedéllyel vagy pátosszal alakítanak, nem tolják elő­térbe felnagyított egóikat. A Tünde szerepének megfelelő lányt alakító Vámosi Judit is végig visszafogott és fegyelmezett, igazán markánssá (ő is) a robotlánnyal folyó rivalizálás rövid jeleneteiben válik. Az előadás mindegyik szereplője fegyelmezetten teljesít, de a visszafogottság korántsem jellemző mindenkire. A három úr (Balogh Gábor, Olt Tamás, Pásztor Pál) rapszáma például (Vámosi Judit dinamizáló közreműködésével) éppen megfelelően harsány. Harsányságban a darab záróképe sem szenved hiányt. A Tündérhon megtalált üdlakában a már inkább idiotisztikus, mint groteszk figurák őrületes kavalkádban mulatnak, rángatózva flippereznek, csocsóznak, gombokat nyomkodnak, avagy gépzenébe magyaros motívumokat vegyítő (egyébként igen jó zenei minőséget eredményező) muzsikára műboldogan műtombolnak.

Pásztor Pál és Jenei Judit Balázs Attila felvétele

E zárókép kétségtelenné teszi a rendező szatirikus szándékát, és e tény igencsak a produkció javára válik. Nélküle félő, hogy a két egykori Vörös­marty-főhős erősen bugyutává szimplifikált legújabb kori bolyongása – a korszerűen használt színpadi ábrázolóeszközök ellenére is – pusztán közhelyszerű tanulsággal bíró, harmatos tézisdrámaként fejeződne be. De a magyaros-technós-kíberteres tabló görbe tükröt tart elénk, megmutatja, hogyan is néz ki kedvelt fiatalos rétegkultúránk – (össz)társadalmi mentalitásunk közegébe helyezve.

„A boldogságbazár bezár” – mondja ki az egyik szereplő az utolsó jelenet kezdetén, és ez tömören jellemzi korunk pszeudoöröm-hajhászásának visszás voltát: a vélt Tündér­hon­ban éppen a valódi boldogság (és a szerelem) a legnagyobb hiánycikk. De a darabját ezúttal racionálisan felépítő, üzenetet fogalmazó Ladányi Andrea a színházba becsalt fiataloknak nyújt egy fogózkodót: a történteket magyarázva-értelmezve, elmondatja azt is, hogy valaki félkész szoftvert indított be, és „el is cseszte”. Ha csak ennyi történt, még van remény: legközelebb jó minőségű, teljes szoftvert kell legyártani, és csak arra kell vigyázni, nehogy az új programkészítők is elkurraholják azt.
tunde@csongor.hu
(Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Szövegírók: Sediánszky Nóra, Farkas Dénes, Szabó Tamás. Grafika: Márkus Zoltán. Videotechnika: Bertli Péter, Bertli Tibor. Koreográfusasszisztens: Bánki Zsolt. Stylist: Lakatos Márk. Segédrendező: Fülöp Angéla. Video­film, koreográfia, rendezés: Ladányi Andrea.
Szereplők: Vámosi Judit, Nagyidai Gergő, Losonczi Katalin/Jenei Judit, Balogh Gábor, Olt Tamás, Pásztor Pál, Kuthy Patrícia, Szalma Noémi, Horváth Sebestyén Sándor, valamint Csontos Noémi, Majoros Angéla, Marcsinák Anikó, Somogyi Nikolett, Hegymegi Máté, Holló Arnold, Kertész Zsolt, Kovács Péter, Vámosi Gergely, Vámosi Máté.