Csákányi biológiailag nem képes hazudni, falsot fogni.

A hét asszonyának hat parókája van. Az első rövid és vidéki „burafej” típusú, a második vállalt ősz „értelmiségi nő”, a harmadik „szőke díva”, a negyedik mű¬körmös vörös tupír, satöbbi. De mindegy is, hogy milyenek, mert az ember amúgy is a hetediket várja, vala¬hogy azt hiszi: hét asszony lesz, s a hetedik ő maga, Csákányi Eszter, az ismert rövid vörös, boldogan égnek meredő, eredeti és összetéveszthetetlen „csákányis” sérójával.
Találkozásra – a színésszel, a történettel és végül az emberrel -: mindig erre várunk. Személyes, átélt, emberi pillanatokra. Életpótlékra, ha tetszik. Csákányi Eszter „kap” öt karakterfigurát Parti Nagy Lajos prózájából, SzépRózájától, ahogy az alcím is mondja. Öt olyan lényt, akinek arca sima, élete egyszerű képlet; a nyelv, ez a bonyolult poétikájú nyelv mutatja, hogy mennyire egyszerű életek ezek. Csákányi lesz az, aki a maga empátiájával mindet személyessé, tapasztalattá teszi a néző számára.
Tudható: Parti Nagy nem a bonyolult intellektusú, tragikus sorsokat hozza elénk, nem is a lét rezignált rezonőrjeit, a konceptuális ideák képviselőit, nem a nagy sorsú vesztes asszonyokat.

Koncz Zsuzsa felvétele

Hanem a kicsiket. A majdnem-bohózatiakat. Akiknek komikus életében – és foglalkozásában: az első asszony előrajzoló, a másodikról nem tudjuk, micsoda, a harmadik jegyszedő a fürdőben, a negyedik egy amerikai hazánkfia, az ötödik pedig villamosvezető a négyes-hatoson -, szóval az ő életükben minden kicsi, a dráma is, a sors is, a történet is, csak a nyelv nagy, az hihetetlen hét emelet magas. A Parti Nagy Lajos novelláiból ismert szövegek most egyszer csak monológok füzéreivé válnak.

Helyzetbe rakva. Anger Zsolt rendező minden karakterhez egy minimálszituációt ad, s ez hol tapintható – amikor az előrajzolónő kitüntetése alkalmából beszédet mond és „vall”, vagy amikor a villamosvezető interjút ad -, hol kevésbé: a második, fényképezőgéppel és mobillal felszerelt asszony kevésbé ragadható meg, a fürdőbeli jegyszedőnő szituációja pedig valójában irreleváns, hiszen ott a történetbeli struccokra figyelünk.
Ezek a szövegek színpadra termettek, még ha prózaként ismerjük is őket. Elsősorban azért, mert „beszélő” van bennük, mert rendszerint létezik az a figura és hozzá az a léthelyzet, amelyben valaki megszólal, és „vall” magáról. A Parti Nagy-hősök erénye a beszéd, ahogy az írónak is a nyelv az erénye. S mivel a Parti Nagy-szövegek ab ovo, a tojástól – még ha az strucc- is – kezdve a beszélés módozatairól, a megszólalás nyelvi mikéntjéről tudósítanak, így aztán egy beszélőt feltételeznek. Ezért lesz minden Parti Nagy-szöveg dramatikus vagy dialogikus természetű.

Koncz Zsuzsa felvétele

Csákányinak ezek a kis sorsok ugyanúgy kézre- és főleg testreállnak, akárcsak újabban a nagyok, amikor a karakterszínésznőből egyre élesebben körvonalazódó drámai színésznő válik. Bármiről beszél – hogy struccokkal enyeleg-e, vagy bordalokat költő amerikai magyarként lép elő -, Csákányi biológiailag nem képes hazudni, falsot fogni. Remekelni elsősorban a villamosvezető szerepében remekel. Nem is: ott csillog, ragyog, zeng. Tigrismintás harisnyájában – amúgy minden maszkja, öltözéke, kelléke, bizsuja hibátlan (jelmez: Izsák Lili) -, karpereceivel, lassú crescendójával, hisztérikus felnevetéseivel, kitöréseivel, amelyek fokozatos elborulását, világ iránti gyűlöletét keretezik, saját figurája iránt mindig empátiával és mégis eltartással, igazi hús-vér lényt alakít. Ez az empátia-distancia kettős játék Parti Nagy és Csákányi közös erénye. Az előrajzolónő kevésbé látványos, inkább visszafogott és önmarcangoló, szűkebb regiszterben tartott, de gazdagabb belső életű figura.
Csákányi pazar: mindent tud, technikája tökély, bármeddig elnézném. Az igazi találkozás azonban az emberrel – melyre mi más adott volna lehetőséget, mint egy ilyen egyszemélyes este, amikor minden figyelmünk az övé – mégis elmarad. Számunkra láthatatlan gyorsöltözései alatt úgy tesz, mintha civillé válna, valahogy mégis felszíni marad civilsége, nem válik igazán személyessé: öltöztetőjének (vajon élő? nem, aligha) beszél, arról, hogyan fogadják a nézők az éppen elhangzott jelenetet, hogy milyen a lába, hogy egy Tamás nevűvel tizennyolc éve él együtt, s hogyan húzza magára az egyes figurákat, vagy bújik beléjük.
De már nem ez a kérdés.

Koncz Zsuzsa felvétele

Az előadásban – vagy bennem, nézőben? – van egy crescendo, várom a következő, Csákányi Eszterhez, az emberhez egyre közelebb vivő, személyes jelenetet. De csalódom, az énekesnőnek maszkírozott utolsó asszony egy dalt énekel (kilépünk már a Parti Nagy-szövegből talán), s valahogy kevés és könnyű marad az este.

Mert nem az a kérdés már, hogy Csákányi bele tud-e bújni bármilyen karakterbe (bele), vagy – más színészi módszer szerint – meg tudja-e találni önmagában ezt vagy azt a karaktert (meg), hanem hogy van-e olyan író, aki bele tud bújni Csákányi Eszterbe. És meg tudja-e őt szólaltatni, mint egy bonyolult hangszert. Hogy ez a valóban ezerarcú csodás lény ne legyen senki más, csakis az a Csákányi Eszter, akinek gazdagságából biztosan futná egy produkcióra. Hogy ne csak szerepek legyenek, figurák, szituációk, és mindaz, amit a hagyomány szerint színháznak nevezünk, hanem valami színházon túli, aminek nincs neve, vagy csak ilyen patetikus, mint: személyesség, lét és ember.

Koncz Zsuzsa felvétele

Parti Nagy Lajos: A hét asszonya
(Nemzeti Színház)

Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Izsák Lili. Rendező: Anger Zsolt.
Szereplő: Csákányi Eszter.