Egy ideje tartja magát a hír, hogy anyagi természetű problémák miatt akár veszélybe is kerülhet a Pintér Béla és Társulata (PBT) működése.

Milyen pénzügyi kondíciókkal indult a PBT?
– 1998 óta játszunk, de nagyjából két évig Szkéné illetve Picaro néven működtünk, saját nevet csak a harmadik évben vett fel a csoport. Ebben az időben a kultúrpolitika nem igazán támogatta a független, illetve alternatív társulatok működését. Nagyjából évi három és fél millióból gazdálkodtunk. 2002-ben megváltozott a helyzet, az állam nyitott a független műhelyek felé, így a következő évtől érzékelhetően több pénz került a rendszerbe: ötszörösére növekedett az állami támogatásunk. Ezzel évi egy bemutatót tudtunk létrehozni. Újabb lehetőség a kiemelt alternatív keret megszületésével nyílt, amit a Krétakör, vagyis Schilling Árpád és Gáspár Máté harcolt ki. Ennek a 200 millió forintnak a fele hozzájuk került, a másik felén pedig a többi alternatív műhely osztozott. Mi 30 millió forint körüli összeget kaptunk, majd 2007-ben átcsoportosították ezeket az összegeket, ennek eredménye, hogy már második éve dolgozhatunk évi 40 millió forintból.
– Miért kerültetek ennek ellenére nehéz helyzetbe?
– Furcsán hangzik, de azért, mert többet játszunk. Tíz előadás havi lebontásban 3-4 millióba kerül, egy bemutatónak pedig 7-8 milliós a költsége. 2007-ben már két bemutatót tartottunk, és ezt a jövőben is tartani szeretnénk. Ugyanakkor a repertoárról nem kerül le előadás, mert azokra is jelentős nézői igény van. Vagyis havi tíz estén át mindenképpen játszunk, de nagyon könnyen meg tudnánk tölteni akár tizenötször is a Szkéné Színházat. 2007-ben az év utolsó hónapjait már csak hitelfelvétellel tudtuk finanszírozni: jelzálogkölcsönt kellett felvennünk, a rákövetkező esztendőben pedig civil hitelekkel egészítettük ki a költségvetést. Egy barátunk, Faragó Balázs segített. Ám nem titok, hogy az adósság egy részét a mai napig magunk előtt görgetjük (a 10 milliós kölcsönből már csak 3 milliót), de ez is eléggé kellemetlen.
– Ezért szüntettétek meg a szakmai jegyet, és ezért nincs előadásotok májusban a Szkénében?
– A szakmai jegy megszüntetése reményeink szerint átmeneti állapot, de ebben a helyzetben minden fillérre szükségünk van. A jegyárakat is kénytelenek voltunk megemelni huszonöt százalékkal. A május azonban nem szünet, mert játszunk, csak nem Magyarországon, hanem Lille-ben, Rijekában, Dijonban, Nancyban, Montrealban és New Yorkban. Nagyon sok meghívás érkezett, ezért külföldi turnéval tudjuk teljesíteni a hónapot. Ezek a vendégjátékok legalább nem hoznak veszteséget.
– Itthon is telt házzal játszotok. Ez nem elég a fenntartáshoz?

Pintér Béla a Soha vissza nem térő előadásában / Koncz Zsuzsa felvétele

– Minél több az előadás, annál nagyobb a veszteség. A Szkéné 140-160 nézőt befogadó tere szinte minden előadásunkon megtelik. Gyakori kérdés, hogy miért nem keresünk nagyobb helyet. Egyrészt azért nem, mert jól érezzük magunkat itt, másrészt pedig az a konstrukció, amiben megállapodtunk (a PBT a jegybevétel ötven százalékát, havi 1,2-1,3 millió forintot ad a Szkénének) rendkívül előnyös. Lehet, hogy máshol befogadnának minket, de nem fizetnék ki az előadást. Ugyanakkor tény, hogy nem telepedhetünk rá a Szkénére, és mivel az egy befogadó színház, lehetőségünk sincs többet játszani. Ha lenne olyan partner, aki kifizetné az előadásokat, akkor természetesen mennénk máshova is. Játszottunk már a Nemzetiben, jövőre pedig a Trafóban fogunk három Gyévuskaelőadást tartani. Bodolay Géza igazgatása idején szinte mindegyik bemutatónk járt Kecskeméten – még a nagyszínházat is megtöltötték a nézők -, Mohácsi Jánosnak köszönhetően Kaposváron is többször megfordultunk. De láttak és szerettek minket Egerben, Szombathelyen, Szegeden és még nagyon sok vidéki városban. Ma nincsenek ilyen meghívások, ezek szervezőit nagyrészt bedarálta a rendszer, az intézmények az olcsó sikerre törekednek, operetthaknikkal töltik meg a nézőtereket.
– Milyen lehetőségeitek vannak ebben a helyzetben?
– Hamarosan kiderül, hogyan döntöttek az idei támogatásokról. Nagyon csalódott lennék, hacsak a tavalyi 40 milliót kapnánk meg, azok után, hogy az előadóművészeti törvény jóvoltából a függetlenek kerete a duplájára nőtt. Ebből következően arra számítok, hogy a megpályázott 80 milliót meg is kapjuk, ez megoldaná az adósságkérdést, lehetővé tenné az ez évi második bemutatót, és végre fizetést is tudnék emelni. Szomorú, hogy erre hat éve nem került sor. A színészek és zenészek egy estére 15 ezer plusz áfát vehetnek fel, a három hónapos próbaidőszakra járó, bruttó 300 ezer forintot is csak tavaly tudtuk megemelni 100 ezerrel – mivel csak egy bemutatónk volt. Ha a támogatást megkapjuk, azt a nézők is érzékelni fogják: több előadás lesz. Ha pedig a miniszteri keretből is részesülnénk, és három évre előre tervezhetővé válna a társulat működése, akkor a színészek magját le tudnám szerződtetni. Akkor mérséklődnének a napi gondok, és ennek költségcsökkentő hatásai is lennének. Persze nem kizárt, hogy a válság miatt a kultúrától is vonnak el pénzt. Ettől függetlenül havi tízet – ha törik, ha szakad – mindenképpen fogunk játszani: alkotóerőnk teljében vagyunk, közönségünk van, ez a legfontosabb.
– Fel vagytok készülve a legrosszabbra? Mi lesz, ha az alaptámogatáson kívül nem kaptok semmit?
– Az nagyon furcsa lenne, hiszen mi vagyunk az egyik legtöbbet játszó, és legnagyobb közönséggel rendelkező független társulat. De akkor is játszunk, és megtartjuk a két bemutatónkat. 2010-ben a Theater der Welt beszáll az egyik premierünk költségvetésébe, azzal a kikötéssel, hogy az előadást külföldön először hozzájuk visszük el. Szóba került szponzor keresése is, de gyanítom, hogy nem vagyunk igazán jó reklámhordozók. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nincs egy jó menedzserünk, aki ezeket a dolgokat intézné. Ugyanakkor szerveződik a civil segítség, ennek eredménye, hogy a MasterCard többek között minket is támogat 3 millióval. Nincsenek is skrupulusaim e tekintetben: ha jön egy cég, és kifizeti a működési költségeinket, akár a nevét is felvesszük. Miért? Ha lehet Honvéd Domino, akkor miért ne lehetne – a példa kedvéért – Pintér Béla és Társulata Zalahús Színház? De visszatérve a kérdésre, természetesen előfordulhat, hogy egyszer csak mégsem lesz ez a tíz százalék, megszűnik a miniszteri keret, sőt az ismételt kultúrpolitikai irányváltás sem elképzelhetetlen. Egyet szeretnék leszögezni: ezt a fórumot is felhasználva, el kívánok határolódni a Teátrumi Társaságtól, ugyanis számomra értelmezhetetlenek az általuk folyamatosan hangoztatott, előadóművészeti törvénnyel kapcsolatos aggályaik. Bár Zsámbéki Gáborral, Marton Lászlóval és Mácsai Pállal annak idején hiányoltuk a törvénytervezetből az értékközpontúságot, a létrejött jogszabály a PBT szempontjából mégis a lehető legjobb, hiszen – tudomásom szerint – a miniszteri keret például nem tesz különbséget kőszínház és független színház között. Úgy gondolom, a valódi civil szférának, akár a finanszírozásban is, egyre nagyobb lesz a terepe. Erre már konkrét lépések is mutatnak: ilyen az Átrium Mozi kulturális célú felhasználására készülő pályázat, amely tudomásom szerint valahol a fővárosnál elakadt. Jó lenne kideríteni, hogy hol. Az intézményt, amelynek mi képeznénk a színházi magját, civil fenntartással akarják működtetni. Ott többet is játszhatnánk. Remélem, mielőbb összejön. A nézők biztosan segítenek: felajánlják majd az egy százalékot, jönnek az előadásainkra. Akár civil összefogásra is sor kerülhet. Egy biztos: mindenképpen dolgozni fogunk.

A beszélgetés után megkerestük az Átrium Mozi kezelőjét. Port Ferenc, a Budapest Film vezérigazgatója elmondta: rangsorolták a pályázatokat, a magát megnevezni nem kívánó nyertessel előszerződést is kötöttek, ám a Fővárosi Önkormányzat gazdasági bizottságának jogi természetű aggályai támadtak. Ezért a jóváhagyás előtt korrekcióra van szükség. A testület a következő ülésén, június közepén újratárgyalja a szerződést.

2009. május 13.