A forradalmi gépezet, a húsdaráló, ahogy a műsorfüzet sejteti, beindul, a szebb jövőért beinduló terror működtetőit látjuk mi, a nézők, akik a szebb jövő vagyunk.

A kolozsvári magyar társulat műsorát szemrevételezve bárki megfigyelheti, hogy abban nem véletlenül szerepelnek olyan előadások, amelyek napjaink vagy közelmúltunk politikai vagy közéleti eseményeire, jelenségeire igyekeznek választ adni, persze nagyon is áttételesen, a színházi műfaj sajátos eszközeivel. Ilyen a Tompa Gábor által rendezett, a hatalom és a média kapcsolatát boncolgató III. Richárd, és ebbe a sorba épül be a Mihai Măniuţiu rendezte Danton halála is. Büchner drámáját éppen a romániai „forradalom” 20. évfordulójának évében tűzték műsorra a kolozsváriak, de az előadás mégis távol áll az apropótól, hiszen benne a politika hatása alá került egyén tragikusan végződő komédiáját láthatjuk.
Măniuţiu nem először rendez itt Büchnert, a nagysikerű Woyzeck után (amely 2oo5-ben elnyerte az Uniter legjobb előadásért járó díját) kíváncsian vártam, milyen kísérletnek leszünk tanúi, mi történik e történelmi drámával, miként hat majd idegrendszerünkre a színpadon felépített stúdiótérben játszott darab.
Sötét tónusok fogadnak, fekete falak, a láthatatlan, negyedik fal nagyon is konkrét drótháló, azon morfondírozom, hogy létezett-e drótháló Büchner idején, de aztán már nem sok idő marad a morfondírozásra. A forradalmi gépezet, a húsdaráló, ahogy a műsorfüzet sejteti, beindul, a szebb jövőért beinduló terror működtetőit látjuk mi, a nézők, akik a szebb jövő vagyunk.
A guillotine még nem lép működésbe, de az már a legelején felsejlik, hogy a rendezői és dramaturgi olló ugyancsak belevágott, de helyenként bele is toldott a szövegbe. Az előadás elején a polgárok üvöltve kérdik: ki ez a Danton? Mintha csak azt kérdeznék, vajon tényleg van helye a történelmi színtéren, a mindenkori színpadon? De ezt nem a polgárok döntik el, hanem az előadásban erinnüszi szerepkört is betöltő forradalmár nők, akik kezdetben a Marseillaise-t fütyörészik, máskor szív alakú piros nyalókákat szopogatnak, tisztes háziasszony módra verik a habot, de mégis ők azok, akik az egész előadás baljós, tragikus hátterét biztosítják. A dráma élő díszletelemei ők, szerepük az, hogy az üres térben miliőt, hangulatot teremtsenek, hogy aztán mindenki a főbb szereplőkre fokuszálhasson. A főbb szereplők nincsenek sokan. Az előadás Danton mellett csak Robespierre (Bács Miklós), Saint-Just (Galló Ernő), Desmoulins (Dimény Áron), Julie (Kézdi Imola) és Lucile (Györgyjakab Enikő) számára juttat hosszabb szöveget. Itt, a tömegtől körbevéve, csak az egyén legfontosabb konfliktusai, kapcsolatai bírnak igazi súllyal.

Hatházi András, Bács Miklós és Galló Ernő / Bíró István felvétele

Büchner szövegét mintha a klasszikus görög tragédia irányába próbálná elhajlítani az előadás. Danton, illetve Robespierre táborának férfitagjai a kar szerepét töltik be, akárcsak a forradalmár nők, miközben a nagy „csata” Danton és Robespierre között zajlik. De nincs ám igazi csata, Danton (Hatházi András) nem csatázik, Danton komolytalan és felelőtlen. Van benne valami a bohócból, de inkább zseni, aki bohócot játszik. Ő az, aki minthamegsejtene bennünket, mai nézőket. Az az űrbéli csónakos, aki albatroszként a szárazföldön bukdácsol, mégis inkább nyugalomra vágyik. Feltalálta a gépezetet, a terrort, de aztán szabadulni akar tőle. A találmány azonban felfedezőjét veszélyezteti. A hatalmas repülőroncs még Danton munkája, azonban a többiek a repülőt, annak makettjeit a személyével azonosítják. A makettek szétzúzása Danton halálát vetíti előre. A halált, amelynek szinte tapintható a jelenléte.
A halál az a (vér)tócsa, amit az előadás minden szereplője el akar kerülni, talán az egy Saint-Justöt leszámítva, akit Galló Ernő már-már arisztokratikus gesztusokkal a forradalmi idők kellős közepén a vér szagát imádó kifinomult kéjencnek formál meg. Saint-Justben is van valami a könnyed lebegésből, amit Danton próbál meghonosítani. Danton játszik, nevet, perdül-fordul, komédiázik. A címszereplő szinte az utolsó pillanatig ott lebeg tragédia és komédia határán, egészen addig, amíg az elkerülhetetlen halállal szembesül. Ez teszi egyértelművé számára, hogy a kísérlet nem zárulhat happy enddel. Hiába jár kortársai előtt, hiába csak ő érti a jövő repülőgépzúgását, hiába ő a kiválasztott, aki meggörnyed a parabolaantenna tányérjának árnyékában, csak akkor válhat a történelem részéve, amikor a teste már semmivé lett.
Erről a semmivé válásról szól az előadás, amely nem csupán a darab karneválosan pergő rendezői változata, hanem egy egészen különös sejtést is ad: a színészt semmi sem állíthatja meg. Minél erősebben csapódik a negyedik fal dróthálójához, minél erősebb a fizikai jelenléte a tömeg és az egyén egyenlőtlen harcában (mint Györgyjakab Enikőé az előadás zárójelenetében), annál nagyobb esélye van arra, hogy a teljesen konkrét dróthálót is megszüntesse.
Nem csupán láthatatlanná, de semmivé tegye.

Georg Büchner: Danton halála
Kosztolányi Dezső fordításának felhasználásával készült. Dramaturg: Visky András. Díszlet: Tenkei Tibor. Jelmez: Carmencita Brojboiu. Színpadi effektek: Borsos Levente. A rendező munkatársa: Albu István. Rendező: Mihai Măniuţiu.
Szereplők: Hatházi András, Dimény Áron, Sinkó Ferenc, Bíró József, Orbán Attila, Laczkó Vass Róbert, Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Bács Miklós, Galló Ernő, Buzási András, Bodolai Balázs, Salat Lehel, Molnár Levente, Farkas Lóránd, Balla Szabolcs, Szűcs Ervin, Fogarasi Alpár, Köllő Csongor, Molnár Tibor, valamint Albert Csilla, Csutak Réka, Kali Andrea, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Varga Csilla, Vindis Andrea.

Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2009. május 24.