Ha a hozzánk hasonló teátrumok nem játszanák például Berg Wozzeckjét, akkor az színházi értelemben nem is létezne.Matthias Oldag, a Gerában és Altenburgban működő Thüringiai Színház és Filharmónia vezetője. Az ő rendezésében volt látható 2009. június 13-án Alban Berg Wozzeckje a Miskolci Operafesztiválon. A 20. század egyik legjelentősebb operájának előadására csak háromnegyed háznyian voltak kíváncsiak. Akik nem jöttek el – mert nem csengett számukra elég tutinak a gerai színház neve -, jelentős élménnyel maradtak szegényebbek.

– Hogyan kerül a 100 ezer lakosú gerai színház repertoárjába Berg Wozzeckja? Nálunk, Magyarországon az sem természetes, hogy egy vidéki színházban operát is adjanak. Ha pedig mégis, akkor a ritka kivételektől eltekintve, alig mernek túllépni a Mozart-Verdi-Puccini vonalon.
– A következő évadban hét új operabemutatónk lesz.
– Elnézést, megismételné!
– Hét operát mutatunk be. Ezen kívül tizenhárom prózai darabot, két nagy és egy kamara balettet tűzünk műsorra. Átlagosan 200 ezer nézőnk van.
– Az operák nagy számát nyilván az magyarázza, hogy ön operarendező.
– Részben. Évszázados fejlődés eredménye, hogy Németországban szinte mindenhol játszanak operát.
– Az olvasók kedvért vetem közbe, hogy ez a „szinte mindenhol” a következőket jelenti: csupán Gera 150 kilométeres körzetében Erfurt, Weimar, Zwickau és Chemnitz színházában játszanak operát, Drezdának és Lipcsének külön operaháza van. Olvastam színházuk honlapján, hogy Gerában már 1930-ban, vagyis öt évvel a berlini ősbemutató után adták a Wozzecket.
– Berg is jelen volt, és felolvasta az operájáról írt híres előadását, amely a befogadást volt hivatott segíteni. A kulcsgondolatot mondandója végén fogalmazta meg: azt szeretném, ha a fejtegetésemet elfelejtenék, és átadnák magukat a zenének.
– Hogyan áll össze a zenei repertoárjuk?
– Évadonként bemutatunk egy-két 20. vagy 21. századi operát – jövőre Brittentől a Lukrécia meggyalázását és Richard Strausstól az Ariadne Naxos szigetént. Évek óta tartó sorozatunkban az 1930-as, 1940-es évek elfeledett, elsősorban zsidó zeneszerzőinek ismeretlen operáiból tartunk egy-egy ősbemutatót, most Pavel Haas Sarlatánja következik. Ezt azonban nem szabad túlzásba vinni! Kell a Tosca, a Manon Lescaut, A sevillai borbély, a Tannhäuser, és vannak gyerekoperáink is. És természetesen játsszuk A denevért, a Marica grófnőt, és kellenek a jó musicalek is, mint a My fair lady…
– Van, ami viszi és van, ami hozza a pénzt.

Bócsi Krisztián felvétele

– Nekünk nem bevételt kell termelnünk! Közpénzekből működő színház vagyunk. Az a feladatunk, hogy megőrizzük az értékeket, és bemutassuk, ami új. Ha a hozzánk hasonló teátrumok nem játszanák például Berg Wozzeckjét, akkor az színházi értelemben nem is létezne. Egy magánszínház a Wozzeck luxusát nem engedheti meg magának, nekünk viszont ez a dolgunk. A támogatások persze csökkennek, és minden évben nagy a vita a támogatás mértékéről. A társulatnak 304 állandó munkatársa van, és – például az operákhoz – egy sor vendéget hívunk. Ez kétségtelenül drága mulatság. És mivel sokféle ízlést kell kiszolgálnunk, tagadhatatlan, hogy egy kicsit mindig mindenkinek kevesek vagyunk. Mert nem adunk eleget azoknak, akik a My fairladyket akarják látni, és van egy réteg – erős, kitartó és érdeklődő -, amely meg éppen ezt sokallja. A nagyszámú bérletesünk azonban mindent megkap klasszikus és modern formában: operát, prózát, balettet.
– A Wozzecket hány előadásra tervezik?
– Gerában és Altenburgban tizenegyszer adjuk elő. Miskolc a ráadás.
– Május végén volt a gerai premier. Hogyan fogadta a közönség?
– Nem könnyű koszt a Wozzeck, rendkívül bonyolult a struktúrája, nagy feladat elé állítja az előadókat, a hatása azonban frenetikus, mert közvetlenül az érzelmekre hat, és a nézőt szíven üti. Úgy érzem, nekünk is sikerült.
– Mivel?
– A megértés momentuma a döntő számomra. Wozzeck űzött, megalázott, megcsalt, végtelenül boldogtalan ember, de nem a lénye, az élete extrém, csupán a tette az: meggyilkolja szerelmét és öngyilkos lesz. Meddig tudunk úgy élni, ha szüntelenül boldogtalanok, megalázottak vagyunk? Van, aki robban! Mint Wozzeck. Ilyenkor aztán csodálkozunk: hogyan történhet ilyesmi?!
– A kérdést úgy is fel lehet tenni, miért nem történnek ilyen borzalmak gyakrabban.
– Döbbenetes, hogy Büchner drámája az 1824-ben kivégzett borbélyról és Berg 1925-ben bemutatott operája mennyire mai. Németországban, főleg az egykori NDK területén újra szaporodnak a Wozzeck-élettörténetek. Sokaknak újra nehéz lett az élete. Családok hullanak szét, gyerekek tengődnek, nagy a munkanélküliség. Mi zajlik ilyenkor egy emberben? Ki fog legközelebb bepörögni? És miért? Éppen azért igyekeztem Wozzecket „normálisra” formálni, hogy jobban szemügyre vehessük. Wozzeck itt él közöttünk. Lehet akár a szomszédunk. A legborzalmasabb a történet vége: meghalt az anya, az apa, és ott látjuk a gyereket, és pontosan tudjuk, milyen sors vár rá. Büchner nyomán Berg utolsó képében a fiúcska fűzfaparipáján nyargalászva énekli a gyerekdalt. Hátborzongató! Nálam az apja kése van a kezében. Ezzel nem azt mondom, hogy a gyilkos fia is gyilkos. Csak azt akarom jelezni, hogy a szülők élettörténetei újratermelődnek a gyerekek generációjában.
– A librettón ez áll: játszódik 1820 körül. Ön áthelyezte a mába az operát?
– A nézőpontom mai. Nem úgy kell elképzelni, hogy a Wozzecket egy metróban, olajfúrótoronyban vagy plazában játsszuk. Azt a kérdést tettük fel magunknak a munka elején, hogy mi volna, ha mindez ma történne. A Wozzeckesetében ez persze adja magát. A Manon Lescaut rendeztem nemrég, amelynek története nálam egy repülőtéren játszódott, és csodálatosan létrejött a mai konfliktus: egy fiatal nőt kitoloncolnak Németországból. De erőltetni semmit sem szabad. Nincs bennem csakazértis újat akarás, a mindenáron meghökkentés kényszere. Tradicionális formában is rendeztem már darabokat, hagyományos díszletek között. A Wozzeck esetében azonban ez számomra egyszerűen lehetetlen lett volna. Az opera fontos és izgalmas művészeti médium, amelynek mindig újra meg kell határoznia önmagát. Világossá kell tennünk a közönség számára, hogy ez a műfaj nem holmi cukorkás dobozka, nem csupán valamiféle desszert, ami finom és ráadásul szép is, hanem kiválóan alkalmas arra, hogy akár drasztikus formában mondjuk el, mit gondolunk a világról.

2009. június 13.