Kornya István a Miskolci Operafesztiválon bírta szóra a Mózes és Áron karmesterét és rendezőjét, valamint A bibliai út színpadra állítóját.

2009. június 17-én volt Arnold Schönberg Mózes és Áron című operájának a magyarországi ősbemutatója, a Nemzeti Filharmonikusok zenekarát és kórusát Kocsis Zoltán vezényelte. A félig szcenírozott előadás rendezője az író, rendező, kulturális diplomata Giorgio Pressburger volt. Az operabemutató előtt a Kaposvári Egyetem első éves színművészetis hallgatói világpremiert tartottak: a bibliai kivonulás történetét a 20. századba helyező A bibliai út című Schönberg-drámát Rusznyák Gábor rendezte meg.

Kocsis Zoltán / Bócsi Krisztián felvétele

Kocsis Zoltán: Ilyen nehézségű művet, mint Arnold Schönberg Mózes és Áron című operája, még nem játszottak Magyarországon! Ott tartunk azonban, hogy először meg kell győzni a közönséget, hogy ez nem valamiféle marhaság. Schönberg nem keddről szerdára lett atonális. Az átmenet gyönyörűen megfigyelhető a Három zongoradarabban (op. 11.), amit nemcsak játszottam, hanem át is írtam kamaraegyüttesre. Tulajdonképpen a nagy német romantikától megcsömörölve jutottak el egymás után és fokról fokra a zeneszerzők az expresszionistább kifejezésmódok felé. Ebben Schönbergnek úttörő szerepe volt, ő maga azt írta, hogy ha vájunk egy szűk járatot, akkor abban egyszerre csak egy ember számára van hely, és ő fog mindent először látni, róla fogják elnevezni az új világot. Világossá kell tenni a közönség számára, hogy alapvetően német tradíción alapuló zenéről van szó, amit Schönberg is hangsúlyozott azzal, hogy megnevezte, kiktől tanult a legtöbbet: Bach, Mozart, Beethoven, Brahms, Schubert.

De akármennyire is győzködjük a közönséget, le kell szögezni: ez a zene sohasem lesz közkincs. Hogy miért? Egyszerűen azért, mert rendkívül bonyolult, olyan felsőbb dimenzióját kívánja a befogadási kézségnek, a zenei szubsztancia megértésének, a hallásnak olyan egészen különleges finomságát feltételezi, hogy én azt hiszem, ez az átlag hallgatóra nem jellemző – és az elkövetkező évszázadokban sem lesz az.

Az atonalitás, a dodekafon rendszer legszigorúbb használata olyan irányba vezette Schönberget, ahol a tizenkét egyenrangú hang hirtelen új központokat képez, és egy új tonalitás perspektívái sejlenek fel. Úgy tudnám ezt érzékeltetni, mintha újra elpusztulna a világegyetem, bekövetkezne még egy ősrobbanás, és pár milliárd év múlva az anyag megint elkezdene bizonyos központok köré sűrűsödni. Ilyen módon asszimilálja Schönberg saját vívmányainak gyümölcsét a Mózes és Áronban is.

Nem az a drámai a Mózes és Áronban, hogy lesz-e a népnek erkölcsi ereje és tartása elszakadni lakhelyétől, lesz-e elég merészsége a rabszolgaság biztonságából elindulni a veszélyeket rejtő pusztán keresztül Kánaán felé. Az igazán drámai az, ahogyan Schönberg egy hihetetlenül pontos és árnyalt arcképet rajzol már-már skizoid önmagáról: a benne lévő kételyes hitetlenségről és a bibliai erejű óriási hitről. Áronban is, Mózesben is saját kétarcú lényét formázza meg Schönberg. Szimplifikáció volna a műben rejlő problematikát Schönberg judaizmussal való eszmei, filozófiai, esztétikai harcára redukálni. Sokkal többről van szó, ami ugyanakkor roppant egyszerű: Schönbergnél a téma és a kifejezési metódus úgy találkozik, hogy az opera még befejezetlen, csonka formájában is tökéletes. Engem nem is zavar, hogy nincs befejezve, nincs hiányérzetem. Bár most már ott tartok, hogy meg tudnám komponálni a harmadik felvonást. Nagyon szigorú rendszerben egyesíteném Mózes és Áron karakterét és zenei jellemzőiket. Sőt azt is el tudnám képzelni, hogy míg az első két felvonásban Mózes beszél és Áron énekel, a harmadik felvonásban már Mózes énekel és Áron beszél. De erre nem érdemes több szót vesztegetni addig, amíg meg nem csinálom…
Giorgio Pressburger: Schönberg hosszú ideig gondolkodott azon, hogy a

Giorgio Pressburger / Vajda János felvétele

Mózes és Áron oratórium legyen vagy opera. Ezért a félig oratorikus előadás, ami Miskolcon megvalósult, nem idegen a mű szellemétől. Nálunk a történet egy zsinagógában játszódik. Középen áll a tóraszekrény, jobbra és balra a templomi padsorokban ülnek a nők és a férfiak. Ez lehetőséget ad arra, hogy a kórus némiképpen népként is megjelenjen a színen. Mózes a rabbi, Áron a kántor. Mózes az eszme embere, nem tud beszélni (vagyis mivel operáról van szó, énekelni), ezért Schönberg úgynevezett Sprächgesangot (énekbeszédet) komponált számára, míg Áron énekel.

A Mózes és Áronnak számomra három fő olvasata van. Schönberg a nyugati civilizáció nagy problémájáról beszél: mi a hit? És hogy lehet-e a hitről olyan módon beszélni, hogy ne essünk az ábrázolás banalitásába? Vagyis Schönberg a művészi kifejezés kríziséről is szól. Hogyan hamisítja meg a képek használata a szavak által közvetített absztrakciót, a gondolatot? A képek közlési tartalma sokkal alacsonyabb a szavakénál, ezért a vizuális közlésre fokuszáló világ rabszolgaságba tereli az emberi elmét: manipulálja az emberi cselekedeteket, végső soron az ember lényét, korlátozza a szabadságát. Arról beszélek, amit ma a média csinál! Fontos számomra feltenni a kérdést: a harmadik felvonásnak miért csak a szövegével készült el Schönberg, miért nem komponálta meg a zenét? Lett volna rá húsz éve. De kitört a második világháború, megtörtént Auschwitz, és ezután – ez az én feltevésem – már nem tudta, hogyan folytassa a zsidóság sorsáról szóló részt. Schönberg engedélyezte, hogy prózában elhangozzon a harmadik felvonás szövege, amit Wolfgang Schöne (Mózes) és Daniel Brenna (Áron) fel is olvasnak.

Az opera magyarországi ősbemutatója mellett a világon először Miskolcon kerül színre Schönberg drámája, A bibliai út. A zeneszerző az opera írása közben, mintegy tanulmányként foglalkozott Mózes és Áron konfliktusának az 1920-as évekbe helyezésével. Ismerte Theodor Herzlnek az önálló zsidó állam alapításáról szóló tervét, és azt a brit ötletet is, hogy Ugandában hozzanak létre egy államot. Való igaz, Schönberg nem nagyon értett a színházhoz, operájában és színdarabjában sem akciókat írt meg, hanem nagy gondolatok, eszmék kimondására ad lehetőséget énekesnek és színésznek.

Rusznyák Gábor / Bócsi Krisztián felvétele

Rusznyák Gábor: Előre kell bocsátanom: egy elsős osztálynak nagy falat Schönberg darabja. De belevágtunk, és lett belőle egy felolvasó-színháznál több, rendes előadásnál kevesebb produkció. A dráma egyébként nem túl jó, de ennél sokkal rosszabb munkákat is minden további nélkül be szoktak mutatni. Elég későn érkezett a felkérés, és arra nem volt lehetőségünk, hogy a szöveget átgyúrjuk, csak annyit tudtunk megtenni, hogy a felére húztuk.

Nagyon német ez a mű. Túlságosan konstruált. Nem igazi embereket írt meg Schönberg, az alakok inkább csak fel vannak skiccelve, az a feladatuk, hogy nagy gondolatokat közöljenek. Persze ez a „forma” a görögök óta létezik: nem a színészi jelenlét, hanem a drámai szöveg a fő mozgató rugó, és attól válik élővé az előadás. Izgalmas, hogy van egy művész, Schönberg, aki a nagy zeneműve megírása közben vagy előtte, áthelyezi a bibliai Mózes és Áron történetét a saját korába, és megvizsgálja az alapkonfliktust ebből a szemszögből is. Felteszi a kérdést: belefér egyetlen emberbe az a hihetetlen ellentmondás, amit a két ember külön-külön képvisel? Ki bírja el ezeket a rettenetes terheket egymaga? A drámában az államalapítás bonyolult tervét megvalósítani akaró Max Aruns az utolsó pillanatban elbukik és meghal, mert mint mondja, egy személyben akart Mózes és Áron lenni.

Izgalmas helyzetek sorát vonultatja fel Schönberg. Az első jelenet például valahol az Alpokban játszódik, ahol zsidó sportszervezetek jönnek össze egy olimpiára. De ez csak a háttér, ezt csak halljuk, mert „elől” azt látjuk, hogyan születnek a zsidó államot szervező szűk elit köreiben a napi politikai döntések. A helyzet valós, a figurák nem azok. Az egész el van emelve, de nem tudni, mi végre. Brecht ezt az elemeltséget arra használta, hogy tanítson, és senkinek eszébe se jusson, hogy ez az élet, hanem legyen világos: ez egy tandráma. Ezt Schönberg nem oldotta meg, a konfliktusokat nem bontotta ki kellőképpen. Ugyanakkor rengeteg szépség és dramaturgiai ötlet rejlik a darabban, amit egyszer valakinek érdemes lenne kihozni belőle.

2009. június 21.