A mai debreceni színházi modell emlékeztet az egykori kaposvárira. 

A debreceni Csokonai Színházat Vidnyánszky Atti¬la személyisége határozza meg. Ez az a modell, amelyben a színházigazgató jelentős alkotó (rendező) és egyben karakterisztikus vezető. Ilyen volt a kaposvári színház Zsámbéki Gábor, majd Babarczy László, a szolnoki Székely Gábor, a kecskeméti Ruszt József alatt, és ma is ilyen a Katona vagy az Örkény. A fővárosi párhuzam azonban nem mérvadó, mert vidéken a helyzet más. Mindig is más volt, ma pedig különösen az. A meggyőződés, hogy a vidéki színháznak különféle nézői igényeket kell kiszolgálnia, „minden¬evőnek” kell lennie, egyszerre kell – jó esetben – szórakoztató és művészszínházi funkciót betöltenie, jelenleg is erősen tartja magát, azzal a különbséggel, hogy a jelenlegi társulatok egy része csökkentette vagy deklaráltan föladta a művészszínházi tevékenységet – a kulturális képviseletet -, és „átment kommerszbe”. Ez utóbbi nem föltétlenül a darabválasztásban, inkább a hogyanban nyilvánul meg. A stílusban, a gondolkodásban, a művészi minőségben, illetve az ezeknek tett engedményekben. A kaposvári modell a het¬ve¬nes-nyolcvanas években azért volt radikálisan új, mert nem száműzte, hanem arculatának – esztétikai és társadalmi gondolkodásának – részévé tette a szórakoztatás kategóriájába sorolt műfajokat: az operettet, a zenés vígjátékot és általában a populáris darabokat. A mai debreceni színházi modell emlékeztet az egykori kaposvárira, egyrészt mert tág teret ad a különböző műfajoknak, még az operának is (aminek itt hagyománya van), másrészt mert olyan arculatra törekszik, amelynek kialakításában, annak ellenére, hogy alapvonásait egy karakteres vezető személyiség határozza meg, más, jelentős alkotóművészekkel osztozik. Ebben eltér a néhai Szolnoktól és Kecskeméttől, amely gyakorlatilag Székely és Ruszt „színháza” volt.

Halotti pompa Máthé András felvétele

A színházi működés a hetvenes-nyolcvanas évek óta Európa-szerte sokat változott, nyitottabbá, befogadóbbá, nemzetközibbé vált, még ha erről itthon kevéssé veszünk is tudomást. A magyarországi vidéki színházak közül a Csokonai áll legközelebb ehhez a modellhez. Vidnyánszky tudatos programjává tette a nyi¬tást, hazai fesztivált szervez (DESZKA), külföldi rendezőket hív, vendégjátékokra viszi társulatát – bekapcsolódik a nemzetközi vérkeringésbe. Az általa alapított beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház integrálása, egyes színészeinek szerződtetése, a társulat előadásainak műsorra tűzése Debrecenben szintén ezt a célt szolgálja. A nyitottságot és átjárhatóságot a jövőben további területekre is ki lehet terjeszteni, azoknak a külföldi színházaknak a mintájára, amelyek rendszeresen, olykor többnapos vendégszereplésre invitálnak más országban létrejött produkciókat. A nem¬zetközi cseréket elősegítheti a remélhetően jövőre megnyíló új épület, a Latinovits Színház. A debreceni az első vidéki színházunk, amely a jövőben rendszeresen, sőt folyamatosan bekapcsolódhat az európai forgalomba, Vidnyánszkynak megvannak hozzá a kapcsolatai és a tekintélye. (Ha Pécs helyett Debrecen kapja a 2010-es Európa Kulturális Fő¬vá¬rosa címet, az színházi szempontból előnyös lehetett volna, mindenesetre jelentős nemzetközi fesztivált valószínűsíthetnénk.)

A jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetben, amely a megszokottnál is kevésbé kedvez a minőségi színházcsinálásnak, megkülönböztetett jelentősége van a debreceni művészszínháznak. Ez vonatkozik mind a repertoár, mind az előadások megjelenési formájának igényességére. A Csokonai Színház nem játszik kommerszet, e tekintetben ritka madár vidéken. Az elmúlt szezon premierjeit szemlézve: ha operett, akkor az Egy éj Velencében, ha musical, akkor az Egy szerelem három éjszakája, ha vígjáték, akkor a klasszikus Dròic´ (a Dundo Marojéból átírt Ribillió Rómában). Az operai évad kihívóan nagyra törő: Bánk bán, Lammermoori Lucia, Ruszalka, Turandot. Liszt-oratórium, klasszikus¬adaptáció, kortárs orosz darabok és mai magyar mű, monodráma, gyerekelőadások (vendégjáték is), két külföldi rendező, beregszászi produkciók. Mielőtt az egyes bemutatók színvonaláról szó esne – a legtöbbről nem fog, ahhoz minden előadást látni kellett volna -, regisztrálandó a művészi szándék meghirdetésének kompromisszummentes bátorsága. Az elkötelezett akarat az értékteremtésre. Ilyen program megvalósítása ma nem lehetséges a fenntartó erőteljes támogatása nélkül – az, hogy ehhez milyen politikai feltételekre és meglétük esetén is milyen további érdekérvényesítő képességre, a könnyű szórakoztatást váró különféle közegek ellenállásának mely módon való fölmorzsolására van szükség, nem témája a jelen cikknek -, de a támogatást csak akkor lehet kieszközölni, ha a program manifesztáltan létezik. Előbb van szükség a mű¬vészi elkötelezettségre – utána lehet küzdeni a szándék meg¬valósításáért. Ha a színház nem kulturális célt tűz ki maga elé, csak a megélhetésre (vagy túlélésre) koncentrál, akkor a hivatkozás – a politikára, a pénztelenségre, a válságra, a közönség igényére – nem más, mint az önfeladás átlátszó igazolása. (Különösen, ha az igénytelenségben való összeborulásról van szó önkormányzat és színházvezetés között. Bo¬nyo¬lul¬tabb a helyzet, ha a nemesebb szándék a politikai jelentől vagy jövőtől való félelem csapdájában vergődik.)

Turandot Máthé András felvétele

Vidnyánszky rendezőként meghatározó egyénisége a színháznak – és nemcsak a debreceninek. Elő-adá¬sai¬nak szenzuális és vizuális polifóniája egyedi minőség. Színházi nyelvi jeleinek, képi szimbolikájának összetettsége nem könnyíti meg sem a néző, sem az elemző dolgát. Gondolatgazdagsága kevésbé intellektuális, inkább érzéki, szcenikai fogalmazásmódja, költői-zenei asszociációs rendszere, evokatív jelenlétet igénylő színészvezetése az egykor totális színháznak nevezett, mára ritkábban emlegetett teátrális formát hívja elő az emlékezetből.

A Halotti pompa egyike az utóbbi évek legnagyobb hatású, a szó szoros értelmében eget ostromló színházának. (Kritikánkat lásd a SZÍNHÁZ 2009. májusi számában.) A Borbély Szilárd verseire (könyveire) épített misztérium-szertartás megkísérli összekapcsolni a hétköznapi bestialitást a zsidó-keresztény kultúra istengyilkosság-mítoszával, vagyis a rituális színház eszközeivel megjeleníteni, ami az írói eredetiben, a verbalitás képzettársító végtelenségében az olvasóra van bízva. Amilyen kézenfekvő, olyan istenkísértő vállalkozás, különös tekintettel arra, hogy Borbély az alapösszefüggést – a 2000 karácsonyán elkövetett rablógyilkosságot és a krisztusi passiót – tovább asszociálja különféle szekvenciákkal, a Káin és Ábel-, az Ámor és Psziché-„történetekkel”, és irodalmi mintákba (középkori himnuszköltészet, betlehemes misztérium) helyezkedve építi föl az egymás mellé rendelt versciklusokat. Ha tartalmilag adódik is közös szál – a gyilkos tettek irracionalitása -, formailag kérdéses, hogyan lesz belőlük egységes szcenikai szerkezet. Utólag, Vidnyánszky teátrális dramaturgiáját látva könnyű mondani, hogy természetesen színpadi szinkronitással, de ezt ki is kellett találni, meg is kellett csinálni, és előzetes projektként több szólt ellene, mint mellette.
Csakhogy Vidnyánszky nem csupán a külön időben játszódó eseményeket hozza szinkronba – az idős emberek karácsonyi készülődésével és meggyilkolásával párhuzamosan zajlik a gyilkosság jegyzőkönyvezése és a tettesek fölmentése (részint megjelenítve, részint szikár hangdokumentumként), a betlehemezés, a passió, a folklorisztikus-rituális sirató -, hanem a figurákat is átfedi. A betlehemes játék szereplői kaszás halálszimbólumokká, majd hétköznapi gyilkosokká, végül a Krisztus-passióban latrokká válnak, a meggyilkolt mama pedig Máriává alakul. Maga a rítus is önmaga ellentétébe fordul időnként, a kereszthalál blaszfémiába vált, a siratóból egy másik pillanatban káromló lesz, a darabokból összerakott vagy darabokra szedett hatalmas korpusz-báb hol áldozati test, hol vörös fényben úszó anti-Krisztus, maga az áldozati hely pedig, egy tengelye körül elforgatható kivilágított pódium, a kereszthalál színhelye, oltár, boncasztal és marhavagon egyszerre, ahonnan sínpár vezet Aus¬chwitz¬ba. A rítusok fenyegetően és folyamatosan közelednek az előtér keskeny sávjába fölépített realisztikus szobabelső, a gyilkosság színhelye felé – valójában felénk, akik karnyújtásnyira a szobától ülünk, magunk is a színpadon, ahol a játék zajlik. A közös tér fölerősíti a fenyegetettség érzését, lassanként elhatalmasodik az élőzenével, mozgáspantomimmal és vizuális effektekkel fölerősített metafizikai borzalom, az egymásba folyó örök bestialitás és megváltatlanság rémülete, amely kietlen drasztikussága ellenére a stilizált artisztikum tiszta formájaként jelenik meg. Az utolsó haszid szekvencia mintegy fájdalmas iróniával tetőzi be a mindenkori bűnöket „elnéző” Isten tehetetlenségét („hiszen épp Sábesz volt”) és a Messiás eljövetelébe – keresztény változatban Krisztus feltámadásába – vetett reménytelenséget (ha szabad így mondani).

Képzeletbeli operett Máthé András felvétele

A deskriptív sémákba foglalt élményrögzítés korántsem meríti ki és tárja föl teljes mélységében a Halotti pompa előadásának jelentéseit és jelentőségét. Ha hiszünk abban, hogy a mindannyiunkat közvetlenül érintő létélményeknek, a köznapi valóságnak nem (vagy nem csak) a publicisztikai vagy politikai színház közvetlenségével kell színpadra kerülniük, de színpadra kell kerülniük, mert a színház még mindig az emberi létezés közösségi élményeinek (szinte egyetlen) fóruma, akkor a Vidnyánszky rendezte előadás revelatív, megkerülhetetlen és modellértékű. Legalább ugyanolyan fontos teátrális esemény, mint amilyen irodalmi esemény volt Borbély Szilárd kötetének megjelenése. Nem észrevenni a magyar színházi recepció vakságának, inkompetenciájának bizonyítéka.

Vidnyánszky polifonikus előadás-szerkesztésének kifejezetten a színészre koncentrált példája a beregszászi társulattal folyamatos metamorfózist produkáló Három nővér legújabb, a Csokonai Színház parányi stúdióterében előadott változata. Az első, zsámbéki bemutató (2003) még szabadtérre készült, videofelvétele képernyőn pereg a játéktér sarkában, ezáltal az előadás reflexív viszonyt teremt korábbi önmagával. A helyzetek belső reflektáltsága egyébként is intenzív, a szünet nélküli, kétórás játék többszörösen rétegezett képi és gesztikus asszociációs rendszerre épül, aminek legszemléletesebb szerkezeti eleme, hogy a harmadik felvonással – a tűzvésszel – kezdődik, annak befejeztével ugrik flashbackkel az elejére, azután lineárisan folytatódva s a már „lejátszott” részt kihagyva zárul az utolsó negyeddel. Ezáltal külön hangsúlyt kap a szétesettség mint létállapot, amelyet a visszautalás a hamis illúziókkal táplált reményre, majd a hirtelen zuhanással bekövetkező vég még drámaibbá tesz. Ami a Halotti pompában a nagy tér adottsága révén a stilizált formák monumentalitását hozta létre, itt miniatürizálva, de hasonlóan komplex jelzésrendszerként valósul meg. A szereplők egyéni lélektana és egymáshoz való viszonya a kényszeres szinkron cselekvések gesztikus variációiban modellálódik. Natasa folyamatosan lesöpri a könyveket, és virágcserepeket rak a helyükre, Andrej folyamatosan visszahelyezi és a polchoz-padlóhoz szögeli őket. Akárcsak Mása az elutazni akaró Versinyint. Moszkva vágyképe a falra kockacukorból fölragasztott Kreml, amit le lehet pusztítani. A körbehurcolt ebédlőasztal-lap és az összekötve szánkáztatott teáscsésze-együttes a nosztalgikus idill ironikus sűrítménye. A farönkökön álló Tuzenbach és Szoljonij jelzett párbajához a mögéjük arcképcsarnokszerűen fölsorakozó többiek „asszisztálnak”. És így tovább, végtelenül beszédes és gazdag az előadás képzettársító hálója. A végén a szereplők áttörik a zárt teret, és a leszerelt képernyő („a megsemmisített múlt”) helyén kinyitott ablakon át a „külvilágba” távoznak. Csak Natasa és Anfisza marad – az utóbbi az előbbi parancsára hozzálát a tér eltörléséhez.

Oblom-off Máthé András felvétele

A zenei polifóniára természetszerűleg operarendezőként épít leginkább Vidnyánszky Attila; a színházilag sokáig háttérbe szorított műfajra mint színigazgató is súlyt helyez. (A Ruszalkáról írt kritikát lásd a SZÍNHÁZ 2009. májusi számában.) Turan¬dot-rendezésében a távol-keleti jelképek és jelzések széles választékával dolgozik a Kínai Nagy Falra emlékeztető díszletelemtől a levágott fejek nyomán lehulló vérvörös szalagokon át a Pekingi Opera koreográfiáját idéző táncosokig, akik – például – a próbára jelt adó méretes gongütővel táncolnak át a színpadon. Igyekszik megmozgatni a szcenikailag statikus hagyományba rögzült darabot. A rideg monumentalitás helyett a történet mesei közvetlenségét és humanisztikus titkait keresi, már az első felvonásban emberközelbe hozza a magasból az „égi hercegnőt”, hogy Liù után kíváncsiskodjon, a próbajelenetben pedig két azonos méretű, létraszerű állványra állítja Turandotot és Kalafot, mintha azonos esélyű ellenfelek lennének. Csodákat tenni persze nem lehet ebben a hatalmas, tömbszerű együttesek közé ékelt áriákkal-kettősökkel operáló zenei remekművel, legföljebb reflexív jelentésekkel megterhelni – Vid-nyánszky operarendezéseit általában is kissé zsúfoltnak érzem -, amikor viszont eljönne a rendező által teátrálisan előkészített nagy pillanat, a megkövesedett mániákat, fóbiákat, gátakat, hisztériákat ledöntő végső, nagy szerelmi kettős, azt magának a szerzőnek, a zseniális Puccininak nem sikerült kulmináló drámaisággal megírnia.

A francia író-rendező Valère Novarina maga állította színpadra Képzeletbeli operett című – nem is tudom, mijét. Nincs „darab”, a posztdramatikus korban nem is hiányzik. Szöveg van, pontosabban bizonyos helyzeteket, sztereotípiákat, magatartásmódokat jelző, szeparált szövegek, amelyek gyakran nem köthetők szituációkhoz, pláne karakterekhez, pusztán valamiféle elvont, költői verbalitáshoz, amelyek lapidáris (vagy annak látszó) megfogalmazásukkal gyakran a szürreálisat és a nonszenszet kísértik. Oldószerként a zene szolgál, de valódi pezsgés csak a második részben kezdődik, amikor a helyszíni zenészek (harmonika, klarinét, hegedű) szellemes, olykor stílusutánzatként vagy pastiche-ként ható dallamokkal látnak el. A gondolati utalásrendszer sajátos francia-magyar hibrid, amelyben rengeteg ismerősség csillan fel, ennek ellenére nehéz dekódolni. A helyzet paradoxona, hogy bár általában nem értem, de érzem, ami történik, és ez örömmel tölt el. Különösen mert a társulat nemcsak odaadással, hanem kirobbanó tehetséggel teljesíti, amit kérnek tőle, és ez az eufória átragad arra a nézőtéri kisebbségre is, amely hajlandó nyitottnak és empatikusnak mutatkozni. Bár tipikus workshop típusú – stúdióba illő – produkcióról van szó, pártolásra, sőt elismerésre érdemes a nagy színpad mellett döntő színházvezetői merészség. Százszor inkább kockázatos, igényt támasztó művészi kuriózumot, mint biztosra menő, lapos bulvárt!
A kockázati tényező – a rendező Andrzej Bubien´ ismeretében, aki tavaly a vaskalapos operakritikusok bosszúságára szemtelenül molesztálta, s kissé talán túlspilázta Smetana operáját, Az eladott menyasszonyt – benne volt az Oblom-off (Ilja Iljics halála) című kortárs orosz darab előadásában. A bekövetkezett – egyébként meglehetős közönségsikerrel kísért – kudarc első fokon a szerzőnek, Mihail Ugarovnak tulajdonítható, aki szignifikánsan szétesett, mélység nélküli, sőt gondolattalan Oblomov-parafrázisában nem tudta sem újrafogalmazni, sem a jelenhez kötni Goncsarov halhatatlan antihősét. Leginkább egy molière-i helyzet- és jellemkomédia járhatott a fejében, de nem jutott el az agyközpontig. A végtelen bohózati szóáradatot a rendező tipikusan önélvezeti cikként, saját ötletessége és eredetisége demonstrációs eszközeként kezelte. Ideának kevés, hogy Oblomovja nem a várható tohonya lusta – várható egyáltalán, hogy a közönségben bármely emlék fölrémlik a név hallatán? -, hanem fürge virgonc, aki hadar és hebrencskedik. (A kivételesen jó színész Trill Zsolt szerintem már a Tóték őrnagya és A Pityu bácsi fia óta tévúton halad technicista bravúroskodásával.) Bubien´ színészvezetői felszínességét azzal tetézi, hogy hol szkafanderes ablaktisztítóknak, hol fekete öltönyös yuppie ifjaknak álcázott balettkart küld a színpadra, hogy színváltozás örve alatt táncolják el a rideg és önző társadalom koreográfiáját. Akinek ennyi jó kevés, az megkapja a Sztálin-szobor időtől és tértől elvonatkoztatott darabjainak (törzs + csizma) értelmetlen és érdemtelen ki-be tologatását. Ez az okok és következmények nélküli látszatszínház tipikus esete. Arra jó, hogy az igényes, tehetséges és megkülönböztetett szimpátiára érdemes debreceni Csokonai Színház ne bízza el magát túlságosan.