Végül – és szerencsére még nem tartunk a másfél óra felénél sem – a néző elfeledkezik magáról, és belefeledkezik a nonszenszbe, a két színész virtuóz játékába.

A levélregények és levéldarabok virágkora a Graham Bell előtti huzamos idő, amikor a telefon még nincs föltalálva. Képzeljük el, mi lett volna, ha Valmont lovag és Merteuil márkiné csak föltárcsázta volna egymást, hogy megbeszéljék a csábítás trükkjét? Most szegényebbek lennénk azzal a stiláris bravúrral, amellyel Choderlos de Laclos dokumentálta a szellemi teljesítményként is páratlan korrespondenciát a Veszedelmes viszonyokban. És hogy állt volna G. B. Shaw-nak a telefonálás, ha az akkor már kétségkívül létező találmányt használja Mrs. Campbellel folytatott évődő levelezése helyett? (Az érdeklődők tájékoztatására a keresett mű Jerome Kiltytől a Kedves hazug.) Tudunk még el nem küldött levelekről – az olvasók megfejtését a kiadóba várjuk -, és egyéb dramatizált vagy eleve színpadra szánt levéldialógusokról. Mindezek a boldog békeidők, a stílusbravúrok és a fejlett postai szolgáltatások korszakait jelzik. Újabban mindezt lazán helyettesíteni lehet a maroktelefonnal, még újabban az internettel. A levélregények korát mára felváltotta a chatelős daraboké. Az agyműködtetést a billentyűk működtetése. Az irályt a duma. A fentebb stílt az alantabb.
Sam Bobrick és Julie Stein nagy erőfeszítést tesznek, hogy Csókol anyád című levelezési diskurzusukban kikapcsolják a telefont, és nosztalgikusan visszatérjenek a daliás idők írásbeliségéhez. Ehhez azt kell kitalálniuk, hogy Sheldon, a fiú menekül az anyjától – nem hogy telefonja nincs, de még lakcíme se. Vándorol, utazik, szökik, nem hagyja meg tartózkodási helyét, Dorisnak legjobb esetben is poste restante van módja leveleit eljuttatni a fiának. A vígjátéki fikció szerint a mama beteges, nagy szeretetével annak idején csaknem agyonnyomta a gyereket, hatévesen még szoptatni akarta, mindenhova vele ment, tönkretette a házasságát, egyszóval nem hagyta felnőni. Viszonyuk a kölcsönös szeretet-gyűlölet bénító állapota – természetesen komédiai szinten -, egyfajta elviselhetetlen és elszakíthatatlan anya-fiú függőség, amely a másik fikázásán kívül abban nyilvánul meg, hogy részletesen beszámolnak a velük történtekről.

Nagy Ervin és Vári Éva / Schiller Kata felvétele

A Thália Színházban Vári Évával és Nagy Ervinnel – Znamenák István rendezésében – bemutatott darab nézője sajátos változáson megy át az előadás haladtával. Az elején bulvárszintű életszerűségre van kondicionálva, várja, hogy valami értelemesen emberi süljön ki az egészből. Aztán elveszti a fonalat, és rájön, hogy sületlenségről van szó. Végül – és szerencsére még nem tartunk a másfél óra felénél sem – elfeledkezik magáról, és belefeledkezik a nonszenszbe, a két színész virtuóz játékába. Már nem érdekes, hogy mit mondanak – egyre nagyobb butaságokat -, átveszi uralmát a hogyan, a túlhajtott, túlspilázott, enyhén parodisztikus játék. Mindketten remekül csinálják. Vári Éva alkatának természetes fanyarságát kihasználva merő gúny, szarkazmus és fölény, egyáltalán: felüljátssza a szerelmi kalandokba, ezotériába, celebvilágba tévedő nő extrovertált beszámolóit. Nagy Ervin bizonytalanabban kezd – elfogadjuk, hogy nem ő, hanem Sheldon keresi magát -, de aztán egyre inkább magára talál, egy-egy fergeteges rock- és country-paródiával pedig (az előbbi „szenvedő alanya” Elvis Presley) mértéktartó, cizellált és kirobbanóan profi teljesítményt nyújt. A helyi (amerikai) viszonyokra való parodisztikus utalások éle alighanem szükségszerűen tompul egy kissé, a stílus közelít „a pesti Broadway” nézőjének ízléséhez, amely kevesebb szélsőséget, karikatúrát és valóságkiforgatást visel el, viszont több kedélyes bájt igényel, de ez érthető, általa prolongálható a siker. Itt valóban minden a színészeken múlik. Znamenák István nem avatkozik fölöslegesen a játékba, a papírhajtogatott kétosztatú ház inkább kulissza, mint díszlet, helyrajzilag nem is igen használható, hiszen mindkét szereplő általában máshol van, illetve sehol sincs, de egy idő után megszokjuk, miként azt is, hogy ne tegyünk fel fölösleges kérdéseket. A rendező helyes döntése szerint a színészek egy idő után felhagynak az írogatás-sémával, apró magánszámokkal múlatják az időt levélfelmondás ürügyén, sőt szemkontaktusba is kerülnek egymással, feloldva mintegy a képzeletbeli távolságot. A végén pedig… De ezt nem illik elmondani. Ha fordulat, hát legyen fordulat.

Csak egy dolog nem hagy nyugodni. Anya és fia utazgatnak, költekeznek – életformájuk nem látszik költségmentesnek, sőt. Doris egyik pasija, bizonyos Ahbar igen jómódú lehet, de ő később elhagyja; a másik viszont a ruháit is elviszi (nem lopós, csak nyolcvanéves és transzvesztita). Sheldon azonban nem csinál semmit, azon kívül, hogy fűzfaverseket ír, mégis finanszírozni tudja azt a költséges valamit, amit nem szabad elárulnom, különben lelőném a poént. Fogalmam sincs, miből élhetnek ezek. A szerző(házas)párról legalább tudom.

Sam Bobrick – Julie Stein: Csókol anyád

Fordító: Zöldi Gergely. Jelmez: Cselényi Nóra. Koreográfus: Dékány Edit. Grafika: Szöllősi Géza. Producer: Orlai Tibor. Rendező: Znamenák István.
Szereplők: Vári Éva, Nagy Ervin.

Orlai Produkciós Iroda, Thália Színház, 2009. július 20.