Baksa Imre igazi színészközpontú színházat teremtett: olyan darabokat választ, amelyek ugyan nem különösebben jelentősek, de a színészeknek hatalmas teret hagynak.

Hogyan hozhatunk létre olyan társulatot, amely valójában nem is létezik?
A Neptunbrigád nevét a véletlen szülte: egyik előadásukra készülve a balatonföldvári Neptun Szállóban laktak. A szereplőgárda előadásról előadásra változik, vannak, akik már két-három produkcióban részt vettek, mások csak egyszer mutatták meg magukat, mégis a brigád tagjai. A társulat Baksa Imre köré szerveződött, akinek balesete után egy időre le kellett mondania a színpadról, s bár azóta visszatért a színészethez, de a kényszerszünet szülte rendezési kedve sem hagyott alább, és életben tartja állandó financiális, hely- és időproblémákkal küszködő munkaközösségét. A csapat pedig előbb-utóbb valódi társulattá kovácsolódik.
Baksa Imre igazi színészközpontú színházat teremtett: olyan darabokat választ, amelyek ugyan nem különösebben jelentősek, de a színészeknek hatalmas teret hagynak. Baksa képes a bennük lappangó érzéseket, élményeket a felszínre hozni és a kissé papírízű darabokat tartalommal megtölteni. A spanyol (tragi)komédiák mellett készült már csapatmunkából építkező „színházi szappanopera” is, ahol a rögtönzés dominált – noha ez a túlságosan laza szerkezetben néha öncélúnak hatott. Sokszor olybá tűnik, mintha nem is előadást látnánk, hanem chipkamerával követnénk nyomon néhány ember életé.

Géczi Zoltán és Huszár Zsolt a Dakotában

A brigádnak nincs színháza, ami annyiban előnyös, hogy folyamatosan alkalmazkodniuk kell az új és új helyszínekhez, s ez nemcsak frissíti a vérkeringést, de átértelmezheti a koncepciót is. A helyszín ezért nagyobb hangsúlyt kap, mint egy hagyományos kőszínház esetében, még akkor is, ha például A Grönholm-módszer kőszínházi körülmények között jött létre. Ahogy a modern képzőművészet a múzeumi viszonyok ellen lázad, úgy próbál a modern (úttörő) színjátszás a kőszínházról leválni. A játék többnyire beékelődik a közönség közé, hogy megszüntesse a határokat néző és színész, valóság és színház között.

A brigád anyagi keretei szűkösek, ezért jelzésszerű díszletet használnak, de állandó díszlettervezőjük, Huszár Andrea bebizonyítja, hogy a minimalizmus sokszor izgalmasabb lehetőségeket nyújt a túlbútorozott játéktérnél. Minden előadásuk egy térben és díszletben játszódik, a helyszín alapos kiaknázásával.
A Városi Színház kis, emeleti termében mutatkoztak be 2006 márciusában, Jordí Galcerán katalán szerző Dakota című comico-tragicójának ősbemutatójával. A derékszögben elhelyezkedő padsorok megnyitották a teret, és egyfajta V-effektként a szemközt ülőket is bevonták a látómezőbe. A nézők többé nem burkolózhattak jótékony homályba, minden rezdülésüket figyelték a játéktérről. Nem maradt sarok kihasználatlanul, a rendező még az ablakot is beemelte a játékba. Az előadás később átkerült a Thália Színház Régi Stúdiójába, majd a Stúdió „K”-ba, ahol a tér hasonlóan intim, de az emeleti és földszinti elhelyezkedés, valamint a szoba- és a színházhangulat különbsége új atmoszférát teremt.
A Dakota tipikus féltékenységi történetnek indul: Hipólito, a sikeres szájsebész (Huszár Zsolt) nem bízik fiatal feleségében, majd gyanakvása rögeszmébe csap át, amibe egyre jobban belehergeli magát. Végül megőrül. Felesége természetesen elhagyja egy másik férfiért, de hát ezen nincs mit csodálkozni, ha valamitől sokáig félünk, az bekövetkezik.
Mégsem egyszerű melodrámát látunk, hiszen a szájsebész egy napon rádöbben, hogy bármit álmodik, az előbb-utóbb megtörténik. Innentől kezdve az álom keveredik a valósággal. Baksa Imre hagyja összemosódni a két tudatállapotot; csak az időbeli eltolódásokból következtethetünk vissza az eseményekre. A feszültség így egy pillanatra sem lankad, sőt a humoros és tragikus részek folyamatos váltakozása, főképp Ficzere Béla kitűnő karakteralakításai (álombéli rendőr, Lui, majd ápoló) még jobban felerősítik.
Hipólito féltékenységi őrülete lelkiismeret-furdalással keveredik, mert megálmodja, hogy gyermekük azonnal meghal, miután felesége, Laura (Kakasy Dóra) megszülte, ám családi békéjük érdekében nem szól egy szót sem az asszonynak. Nemcsak az elhallgatás, hanem a közvetett gyilkosság is terheli tehát a lelkét, hiszen ki tudná megmondani, hogy az álom a valóság előrejelzése-e avagy alakítója?! A szájsebész ugyanis nemcsak fél az álmaitól, de várja is megvalósulásukat. Gyermekét így tulajdonképpen saját maga pusztítja el, ahogy ő kényszeríti ki azt is, hogy felesége elhagyja.

11Ficzere Béla, Botos Éva és Vass György A Grönholm-módszerben

A darab mintha végig kizárólag Hipólito fejében játszódna, aki belső monológjait vetíti ki a többi szereplőre, majd erős retorikával vázolja fel áldozatainak agyrémeit. Igen, az áldozatainak. Laura és Guillermo, a pléhpofájú protézisügynök, akinek a karjaiba űzi, bármennyire is igyekeznek, már nem képesek saját életüket irányítani. Bár egyértelműen Hipólito a főszereplő, a többi karakter is hasonlóan lényeges, s mindig az adott jelenet dönti el, kire kerül a hangsúly. Huszár Zsolt a gondosan felépített logikai eszmefuttatások segítségével és szabadjára engedett ösztönösségével alkotja meg a féltékeny férj figuráját. Kakasy Dóra odaadó, érzéki feleséget alakít, aki pontosan tudja, mikor kell keménynek vagy puhának (cicásnak) lennie, a pókerarcú Géczi Zoltánt pedig semmivel sem lehet kizökkenteni nyugalmából, még akkor sem, ha felidegesítik. Ficzere Béla komikus jellemei a külvilág lenyomataként törnek be az intim szférába, mondhatnánk, egymaga képes megjeleníteni az egész külvilágot.

A Neptunbrigád többi produkciója szintén tág mozgásteret biztosít a színészeknek. Szó szerint is. A 2007-ben bemutatott Kaszabasza (zűrzavar) a társulat saját ötletéből született, hosszú éjszakai próbák előzték meg, mire az improvizációkból összeállt a többnyire egységes előadás.
A budapesti éjszaka (élet)művészei estéről estére összegyűlnek egy kocsmában, hogy ne kelljen szembenézniük magukkal, otthon unatkozniuk, egyedül és céltalanul lézengeniük. Nevük nem fontos, talán soha nem is kérdezték meg a másiktól, csak azért beszélnek, mert a csend félelmetes. Jobbára hangosan gondolkodnak, választ és érdeklődést nem várnak. A társas magány tökéletes megvalósítása. Egyikük autóbalesetben meghal, de az ivócimborák közönyösen veszik tudomásul. A halál ugyanúgy elmegy mellettük, ahogy az élet. Csupáncsak eggyel kevesebben vannak.
A brigád nagyon ismerős problémához nyúlt a kocsmák lélektelen egyhangúságának ábrázolásakor, darabjuk az „üssük el az időt, és közben ne mondjunk egymásnak semmit” tipikus megvalósulása. Itt mindenki kényelmesnek ígérkező, valódi érzelmeket nélkülöző viszonyokba menekül mély barátságok és szerelem helyett, mert valójában hazamenni fél.
Az előadásban a társulat törzsgárdáján (Géczi Zoltán, Huszár Zsolt, az ezúttal színészként is közreműködő Baksa Imre) kívül Pokorny Lia és Polnauer Flóra, valamint a dizőz szerepében domborító Tóth Evelin énekesnő vett részt. Hitelesen hozták a kiüresedett individuumokat és a sablonos ismeretségeket, ki-ki ráismerhetett a hírhedt éjszakai arcokra, mulatóbeli beszélgetőtársaira, alkalmi szeretőire.
A kollektíva remek helyszínre talált a Sirály (a Városi Színház ideiglenes játszótere) színháztermében, amely nemcsak pincehangulata és oszlopos kialakítása miatt érdekes – a jelenetek több blokkban játszódhatnak -, hanem a budapesti éjszaka egyik népszerű szórakozóhelyeként adekvát környezetet nyújtott a történethez.
A Neptunbrigád 2007-ben egy újabb Jordí Garcelán-ősbemutatóval, A Grönholm-módszerrel megnyerte az Új Színház Kőfal pályázatát. Ebben a katalán szerző egy kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező nemzetközi bútorcég állásinterjúinak keretében mutatja be négy, a kereskedelmi igazgató posztjára jelentkező ember kálváriáját, megaláztatását és megalázkodását, kiemelve, hogy mi mindenre képesek az áhított munka elnyeréséért.
A játék több síkon folyik: a jelöltek versenyeztetését egy beépített ember irányítja, akiről nem tudjuk, közülük egy-e, avagy kívülről figyeli őket afféle Nagy Testvérként. Ahogy a Dakotában a valóság az álommal, úgy mosódik itt össze a hazugság az igazsággal. A jelöltek nem mehetnek ki a szobából – a bezárás a megalázás része, és a halállal egyenértékű, mert a menekülést, vagyis a feladást jelenti. Ezt pedig egy multinacionális cég igazgatója nem teheti meg.

Kakasy Dóra és Naszlady Éva a Mobilban Katona László felvétele

Az önvédelem személyeskedésbe csap át, kínosan vájkálnak egymás múltjában, magánéletében, de a kiborulások ellenére senki sem adja fel. Lassan mégis sorra kiszállingóznak a teremből, míg végül csak egyvalaki marad. A győzelem ízét már a szájában érző Ferran azonban rádöbben, hogy nem olyan embert keresnek, aki ugyan gátlástalannak látszik, de a szíve mélyén jó, hanem olyat, aki bár gátlástalan, de mégis jónak mutatja magát. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a multik világában a tőröket hátulról illik döfni.

Ficzere Béla (Enric) a kiegyensúlyozott, de önbizalom-hiányos kisembert testesíti meg, aki úgy tesz, mintha alárendelné magát mások céljainak. Vass György Carlos szerepében szélsőséges jellem, egyszer tenyérbe mászóan kedves, másszor teljesen váratlanul szúr. Érzelgőssége totálisan alkalmatlanná teszi a vezetői posztra. Huszár Zsolt a cinikus, mindenkin keresztülgázoló Ferran, aki maga az Übermensch. Mikor azonban felszínre tör elfojtott énje, frusztráltsága és gátlásai miatt kisfiús agresszivitásba csap át. Tombol, de nem lépi át az önkontrollvesztés határát. Éppen az ellentéte Botos Éva Mercéje, aki vérbeli női szenzitivitását a keménység álcájával leplezi, de végül mégis összeomlik. A meglepő fordulat után aztán lehullik róla az álarc álarcának álarca: ő az, aki jónak mutatja magát, pedig…
Az Új Színház meglehetősen barátságos és szobaszínház jellegű stúdiója nem tett rosszat az előadásnak, bár a színpad így elkülönült a nézőtértől. Ha a szereplők a közönségbe ékelődve küzdik végig a játékot, talán még jobban érzékeltethetnék a bezártságot és a félelmet, a nem szunnyadó gyanakvást és a kételyeket.
2008-ban a Neptunbrigád egy másik katalán szerző, Sergi Belbel Mobil című (tragi)komédiáját tűzte műsorára, ezúttal a Gödörben, majd átköltöztették a felújított KINO-ba. Sergi Belbel érdekes kísérletre vállalkozik: monológokból és fél-párbeszédekből (vagy talán ezek is monológok?) állítja össze a helyenként drámai, máskor komikumba forduló darabot.
Az író négy ember egy napját mutatja be egy reptéri terroristatámadás tükrében. Mind a négyen mai alaptípusok: az egyedül teljesen elveszett háziasszony (Naszlady Éva), aki korábban férjére, a válás után pedig lányára támaszkodik; az erőszakos karrierista üzletasszony (Molnár Erika), aki fiát háziállatként kezeli, és féltékeny minden nélküle töltött percére; a fiatal lány (Kakasy Dóra), aki uralkodni akar környezetén, és anyját meghunyászkodó szerepkörbe kényszeríti; és végül a rövid pórázon tartott fiú (Chován Gábor). A karakterek több síkon keresztezik, ellenpontozzák egymást, a támadás először egymás mellé sodorja, majd szembefordítja őket. Percről percre más és más oldalukat ismerjük meg, és a közhelyes alapszituáció ellenére egyre mélyebb rétegek kerülnek felszínre. Ezen az egy napon egész életük lepereg előttünk.
A terrorcselekmény szélsőséges viselkedést vált ki, már senki sem lehet langyos, a szőnyeg alá söpört konfliktusok hirtelen előtörnek. Kémiai reakcióhoz hasonlóan a koherens kötésben élő atomok szétválnak, hogy másképpen kapcsolódjanak össze. A színészek ügyesen építik fel az először sematikusnak tűnő, de igencsak összetett jellemeket, amelyeket aztán hagymaszerűen bontanak ki álca-héjukból.
Ráadásul a KINO tere, ahol a szereplők jelenetei nem különülnek el, új tartalommal gazdagította a játékot, hiszen a kagylóba mondott monológok alatt megfigyelhettük a hívott fél reakcióit is, s mimikájuk dialógussá emelte a külső megfigyelőként valójában mulatságos dobozba beszélést. A mozi erkélye a lány lakásává vált, a bárpult többnyire igazi bárpultként, a közönség székei pedig megannyi várótermi ülésként funkcionáltak. Baksa Imre még a büfé fali menüjét is felhasználta díszletelemként: a reptéri járatok számát és indulási idejét tüntette fel rajta. Külön öröm, hogy egy mozinéző (a KINO-ban gyakran egyszerre fut két program) a legmegfelelőbb időben gyalogolt keresztül a színen, sőt a büfében még rendelt is, miközben kintről egy hajléktalan integetett be az üvegablakhoz nyomva orrát, hogy a kép teljes legyen.
A Neptunbrigád előadásai az elidegenedés, kiszolgáltatottság problémája körül forognak; arról szólnak, hogy miért válunk saját kapcsolatainkban kívülállóvá, miért félünk a kötődéstől, miközben ugyanakkor szorongunk a magánytól. Kérdés, hogy 2009 őszére beharangozott fél-ősbemutatójuk, A világszép nádszálkisasszony (a mesedarabot Litvai Nelli dolgozza át) hogyan illeszkedik majd a gondosan végigvitt tematikába, és hogy a kőszínházi (új színházi) környezet nem kényelmesíti-e el a csapatot.