A milánói Piccolo Teatro és a nápolyi Teatri Uniti előadása klasszikus szöveg- és színészközpontú színház.

Az utóbbi egy-két évadban örvendetesen megszaporodtak a külföldi vendégjátékok. Jelentős alkotók érkeztek hozzánk, közülük néhányan már-már visszatérő vendégnek számítanak. Ilyenkor kínálkozik persze az összevetés lehetősége, amiben nem árt óvatosnak lenni, hiszen a világszínház elitjét nem teljesen sportszerű a hazai színház átlagához mérni. Annyi viszont általában látható, hogy a hazai és az európai színházi tendenciák sok tekintetben élesen eltérnek egymástól: a vendégjátékok jelentős részében a hagyományos értelemben vett interpretációt háttérbe szorítja az eredeti kreáció, s még az inkább interpretáló jellegű előadások is stilizáltabb, expresszívebb, gazdagabb színházi nyelvet használnak a hazai mainstreamnél. Most azonban olyan bemutató érkezett a MűPába, melyről mindez távolról sem mondható el.
A milánói Piccolo Teatro és a nápolyi Teatri Uniti előadása klasszikus szöveg- és színészközpontú színház. Toni Servillo teljesen más úton halad, más tradíciókat követ, mint például Nekroëius, Purca˘rete, Mogucsij (hogy csak néhány, a közelmúltban Magyarországon több előadásukkal is reprezentált alkotót említsünk). Nála nem különleges trouvaille, egyedi, csak rá jellemző forma vagy valami egészen eredeti gondolat határozza meg az előadást – minderre a választott Goldoni-trilógia meglehetősen korlátozottan is lenne alkalmas -, hanem a szöveg gondos elemzése, markáns értelmezése, az elemzésből fakadó játékötletek sokasága s ezek árnyalatgazdag színészi közvetítése. Ami a Piccolo Teatro tradícióiból is következik; hogy mennyiben, arról azon szerencsések, akik a Strehler-rendezések javát látták, nálamnál alaposabban gondolkodhatnak el. Ám ez inkább a színháztörténet, esetleg a színháztudomány lapjaira tartozik: szerencsére Servillo Nyaralás-trilógiája jóval élőbb és gazdagabb annál, hogysem strehleri avagy anti-strehleri voltáról kelljen értekezni.
Carlo Sala díszlete az első felvonásban voltaképpen a lehető legegyszerűbb: falak, járások, csak a legszükségesebb térelemek, alapvetően világos árnyalatok. A második felvonástól (a három darabot két részben játsszák) változik a tér: mintha közelebb jutnánk a természethez – s mégis a sötétebb árnyalatok dominálnak. A játékot amúgy is fokozatosan eluralja a keserűség, a fájdalom. De nem a tematikus szinten megjelenített ocsmányságok (adósság, korrupció, csalás, hazugságok, színlelések stb.), hanem sokkal inkább a mulandóság, az elrontott életek okán. A mellékszálakon megjelenő figurák és események csupa-csupa kudarcról tudósítanak, még akkor is, ha maguk a szereplők többnyire nem látnak rá erre a kudarcra. (S még akkor is, ha a mellékalakok teljesítménye egy árnyalattal haloványabb a főszereplőkénél, s egyes szituációkban rendező és színészek az optimálisnál többet engednek a komikum túl édes csábításának.) A főszálból pedig Servillo komoly és súlyos drámát bont ki – anélkül, hogy eltüntetné a mű derűjét, vészesen elkomorítaná vagy zárójelbe tenné a komikus szituációkat. Mert a sok futkosás, félreértés, érzelmi zűrzavar közepette világossá válik, hogy itt mégiscsak egy emberi élet – vagy legalábbis emberi boldogság – a tét. Pontosabban nem is egy emberé, hanem háromé. Merthogy Giacinta, Leonardo és Gugliemo olyan csapdahelyzetbe sétálnak bele, ahonnan nincs kiút. Giacinta ebben az előadásban nem az ifjonti szenvedély és a biztonságot adó szeretet közt vívódik; itt nem egy heves, de nyilvánvalóan pillanatnyi érzelmi-érzéki vihar próbál félresöpörni egy kevésbé intenzív, de tartósabbnak ígérkező kapcsolatot. Ezt az is hangsúlyossá teszi, hogy a két férfi közt nincs lényeges korkülönbség, s egyikük sem fiatal már (sőt, Giacinta maga sem tinédzser). Két meglett, jóvágású férfi áll szemben egymással; egyikükről (érzelmein túl) keveset tudni, másikukról bizonyos, hogy felelőtlenül költekezik, s a tehetős, értelmes és talpraesett lány mégis vele fog elköltözni vidékre, távol az igazi szerelemtől. E döntés mögött egyaránt ott van gyávaság és egyenes gerinc, hiúság és szemérem, csodavárás és bölcs belátás; Anna Della Rosa fokozatosan mutatja meg ennek a kezdetben gondtalanul cseverésző leánynak valamennyi arcát, s teszi egyszerre érthetővé döntését és átélhetővé intim, személyes drámáját. Hasonlóan kitűnő alakítás Tommaso Ragnóé, aki végletekig büszke, egyenes tartású férfinak mutatja Gugliemót, olyannak, aki a szeretett nőért mindenre hajlandó, de szinte leplezetlenül szkeptikus, s érezteti is mindenről a véleményét. Akárcsak partnernője, ő is hihetővé teszi a reálszituációkat, de eközben finoman stilizál, ami által fontos jelenetek, helyzetek nyernek ambivalens értelmet.

Anna Della Rosa (Giacinta), Andrea Renzi (Leonardo), Toni Servillo (Ferdinando), Gigio Morra (Fulgenzio), Tommaso Ragno (Guglielmo) és Paolo Graziosi (Filippo) Koncz Zsuzsa felvétele

Miként Andrea Renzi (Leonardo) is pontosan érezteti érzelmeinek ellentmondásosságát, s inkább csak sejtetni engedi, hogy a kínzó féltékenység (és az anyagi érdekek hálója) mögött mennyire erősek is valójában a férfi Giacinta iránti érzései.

Ha a főszereplő hármas jelenetei fokozatosan elkomorulnak is (amire a színészi játékon túl a rendezés atmoszferikus elemekkel is ráerősít), a humor nem távozik véglegesen az előadásból. Ebben döntő érdeme van magának Servillónak, aki színészként is részt vesz a játékban: a nőtől nőig, pénztől pénzig sodródó szélhámost, Ferdinandót alakítja. Nem moralizál, nem „leplezi le” Ferdinando csalárdságát, de nem is láttatja rokonszenvesnek a figurát: egyszerűen az amoralitás felhőtlen, társadalmi és érzelmi béklyóktól mentes boldogságát érzékíti meg – hol ellenállhatatlanul mulatságosan, hol hátborzongatóan. Az epizodisták közül a Filippo érzéketlenül kedélyes életszeretetét sok humorral megjelenítő Paolo Graziosi, a maga fájdalmát kevésbé mélyen megélő Sabinát sok színnel ábrázoló Betti Pedrazzi és a kívülről reménytelennek tetsző helyzetét boldogan vállaló Rosinát nagy lendülettel színre hozó Giulia Pica nyújt markáns és stílusos alakítást – a többiek vagy haloványabbak egy árnyalattal, vagy éppen ellenkezőleg: némileg túlkarikírozzák a szerepüket.
Ez utóbbi sem jelent persze stílustörést, hiszen a stílust, a formát roppant erősen, szilárdan határozzák meg a kimagasló színészi alakítások, a gondosan megtervezett látványvilág (melynek a már említetteken túl fontos összetevői Ortensia de Francesco szép és korabeli levegőt árasztó jelmezei is), a csaknem minden részletre kiterjedő rendezői érzékenység. Finom elegancia, derűn átütő fájdalom s ugyanakkor drámát oldó fanyarság jellemzi a játék egészét. Olyan produkció a Piccolóé, mely nem könnyen férkőzik közel nézőjéhez, de az idő teltével mind erősebben, mind meggyőzőbben fejti ki hatását – létrehozva a szövegnek a szokottól eltérő, markáns és felettébb meggyőzően megvalósított értelmezését. Nem megismételhetetlenül egyedi kreáció, nem nyelvújító produktum – „csak” erős, érzékeny, tartalmas színház.