Előadás közben otthon jártam, Sárosorosziban.

A Gyilkosság a székesegyházban a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház régi repertoárdarabja, amelyet akár néhány év kihagyással, de újra és újra elővesznek. Ezúttal a pécsi püspökség ezeréves fennállásának ünnepén játszották T. S. Eliot Thomas Becket canterbury érsek 1170 karácsonyán történt vértanúhaláláról szóló verses drámáját. A pécsi székesegyházban játszott előadás főszereplője az érseket alakító Trill Zsolt volt.

– Az 1997 tavaszán tartott premier idején milyen volt a társulat helyzete?
– Kilátástalan és reményteli. ’94-ben tizenöten kezdtünk játszani, három év múlva az eredeti társulatból már csak öten maradtunk. Nem volt se színházunk, se pénzünk, de túl voltunk néhány fesztiválmeghíváson. Amikor a Gyilkosság a székesegyházban próbáit ’96 második felében elkezdtük, már bekapcsolódott a munkába a második kijevi magyar színészosztály tizenöt fős csapata. Egy nagyobb szobányi teremben folytak a próbák – jó fél évig. Sokat foglalkoztunk a szöveggel, hiszen nemcsak a gondolat, a mondanivaló súlya és sűrűsége miatt bonyolult Eliot műve, hanem azért is, mert verses dráma. A bemutató nem Beregszászban volt – hiszen otthon nemigen volt hol játszanunk -, hanem a gyönyörű századfordulós ungvári bábszínházban. Három-négy óránk volt arra, hogy az előadásunkat egy másik térre adaptáljuk. Ungváron látta a Gyilkosságot a lengyelországi Torun város Kontakt Fesztiváljának igazgatója, és meghívott bennünket. Ati (Vidnyánszky Attila – a szerk.) a rendezéséért megkapta a fesztiválon az „Ifjú alkotó” díját.
– Templomban nézni előadást különleges esemény a befogadónak. A színésznek is az?
– Tudtuk, hogy Torun középkori székesegyházában fogunk játszani, ezért előtte próbaképpen a nagyszőlősi templomban előadtuk a darabot. A mise után következtünk. Csupa feketébe öltözött néni ült a padsorokban. Hogy mit érettek meg ebből az irgalmatlanul nehéz műből, nem tudom, de megható, felemelő élmény volt. Templomba belépni egyébként is mindig kitüntetett pillanat. De hogy jövünk mi, fiatal emberek ahhoz, hogy Isten házában játszunk?! Van bennem és a többiekben is valamiféle szégyenérzet, amikor arra készülünk, hogy templomban játszunk. Talán nem ez a jó szó, de mintha „megbecstelenítenénk” a teret. A játékunkkal tudjuk helyre billenteni, jóvátenni azt a zavart, amit okozunk.

 

Trill Zsolt / B. Berzán Katalin felvétele

– Ennyire személyesen megélt előadás ez? Vagy most érzed így, mert ezt „kellett” játszani?

– Mindkettő igaz. Becket, aki vértanúságot szenvedett a hitért, az egyházért, kivételes ember volt. Persze én elsősorban az Eliot mondataiból kirajzolódó személyiséget ismerem, azt alakítom magamban. Olyan erős Eliot szövege, hogy azonnal magamban kezdem keresni Becket mondatainak igazát. Ha a mélyére gondolok annak, amiket Becket mond, oda lyukadok ki, hogy mást sem tesz, csak folyton a dolgok lényegére kérdez rá. Nálunk, a beregszászi társulatban is mindig az a kérdés, amelyre magunkban egy-egy előadással választ kell adnunk: miért játszunk, miért csinálunk színházat? „Hát oly beteg a lelkem, nincs útja, mely nem vezet a gőg kárhozatához?” – mondja Becket. Ezt is csak magamra, magunkra tudom érteni. Ez is rólunk szól.
– Milyen ember a darabbeli Becket Tamás?
– Egykor – kancellárként – ő volt a király esze és karja, de már túl van a politikusi pályán. Érseki hatalmával élve – Róma érdekében -, szembefordul a püspökökkel. Hét év száműzetés után úgy tér vissza Canterburybe, hogy egyszerű híveit leszámítva „csupa megfoghatatlan ellenség” veszi körül. Fél, hogy vértanúságát úgy tekintik majd, mintha az „egy holdkóros őrült maga-ölése, egy rajongó elbízott szenvedélye” volna. Amikor az első és a második rész közötti karácsonyi szentbeszédét tartja, már megnyugszik a hitben. Azt mondja, hogy a vértanúságban meglelte a szabadságot: alávetheti magát Isten akaratának. Ez az önfeláldozás – Becket esetében a hitért, az egyházért – ma talán furcsa és érthetetlen. Ezért is nagy a tétje az előadásnak. Sikerül-e elmondanunk, hogy a vértanúság nem öncél. Hogy aki ellenáll a világi csábításoknak, nem nevetséges. Hogy hol a határ megátalkodott konokság és tiszteletet parancsoló következetesség között.
– Én korábban nem láttam az előadást, de tudom: csak a mostani, pécsi verzióba kerültek bele a betlehemesek. A pásztorok öröme, mókázása bensőségességet teremt. Egy pillanatra oldódik a komorság. Fellélegzünk. Miközben tudjuk, hogy jönnek Becket gyilkosai.
– Becket hívei a fekete kendőbe bújó egyszerű asszonyok. Ők az eseményeket végigkísérő és kommentáló kórus, a nép. Az ő ünnepük a betlehemezés. Ezzel még személyesebbre hangolódott az előadás. Sajnos már nem tudjuk olyan átszellemülten megélni az ünnepeket, mint a nagyszüleim korosztálya. De azért nálunk a karácsony, a húsvét nem arról szól, hogy van végre négy nap, amikor nem kell dolgozni, és irány egy wellness-hotel. Odahaza, Sárosorosziban mi, férfiak most karácsonykor is összeszedelőzködtünk, és elmentünk kántálni. Vagyis nem azért kerülhet bele az előadásba a betlehemezés, mert az valamilyen érdekes folklorisztikus trouvaille, amiről úgy gondoljuk, hogy majd jól fog mutatni, hanem azért, mert része az életünknek.
– A premier Becket Tamását alakító Trill Zsolt huszonöt éves volt, a mostani sincs még negyven. Változott az alakításod?
– Biztosan… De ezt nem tudom. Mennek a dolgok a maguk útján. Mivel azóta született két gyerekünk, ezért az életünk már arról is szól, hogy átadjuk nekik a mi bizonytalan, de mégiscsak létező hitünket. Ez is olyan esetlenül hangzik a számból, amikor kimondom. Nagy szavak. Az ember fél, hogy hülyeséget beszél. Vagy félreértik. Szerencsére vannak előadásaink, és azokkal tudunk ezekről a dolgokról igazán beszélni. Hogyan lehet azt elmondani bárkinek is, hogy most Pécsett, amikor az egyik papot alakító Rácz Jóska elkezdte az oltár mellett énekelni, hogy „Leszállt az Ég dicső királya”, akkor én – az előadás közben – otthon jártam, Sárosorosziban. Ott, ahol a világon a legjobb lenni…

2009. augusztus 22.