A külcsínében és a még ott lakó emberek belbecsében is igencsak lepusztult lakótelep egyfajta magyar Dögvill, amelyet bűnözésre is hajlamos, moralizáló kisemberek népesítenek be.

Lehet, barokkos túlzás a Ne kíméld, akiket szeretsz! kapcsán Tarr Bélára és Lars von Trierre asszociálni, de az előadás közben nekem többször is a film- és most már színházrendező (valamint drámaíró) Hajdu Szabolcs említett kollégái jutottak eszembe. A Horváth Csaba művészeti vezette Forte zsámbéki produkciójában a külcsínében és a még ott lakó emberek belbecsében is igencsak lepusztult lakótelep egyfajta magyar Dögvill, amelyet – az isten háta mögötti ebek városához hasonlóan – bűnözésre is hajlamos, moralizáló kisemberek népesítenek be. A játéktereket (lakásbelsőket, utcasarkokat stb.) szintén elvont, geometrikus alakzatok jelzik, csak óriási különbség, hogy Hajdu Szabolcs nem földre szerkesztett, vízszintes alaprajzokkal, hanem tologatható, egymásra épülő szabályos négyzeteivel lakótelepi házhomlokzatot idéző, függőleges faltömbökkel operál. E különböző síkokban ide-oda gurítható, el is forgatható díszletelemeket végig rendkívül ügyesen mozgatja: pillanatok alatt új terek alakulnak ki, ajtók, kapuk nyílnak meg, szereplők bukkannak fel hirtelen, és tűnnek el váratlanul. Profi fénykezeléssel ebben a színpadi közegben mesteri premier plánok alakíthatók ki.
Kinematográfikus hangulatot kelt Hajdu szereplése is: oldalt, mint a régi idők mozijában, pianínó mellett ücsörög, olykor néhány hanggal vagy zenei futammal hangulatot színez. Amikor ilyesmit nem tesz, koncentráltan drukkol, apró gesztusokkal rendez, és leplezetlenül élvezi művét.
Az előadás kezdetén egy férfi (Kádas József) érkezik a telepre. Az eseményekbe később is beleszóló Nagy Testvér géphangja megállítja („Kezeket fel!”), és kikérdezi. Az orwelli abszurd ismeretlen mindent tud: még azt is, mire gondol a férfi (éppen a p.nára). A következő rövid jelenetben Krisztik Csaba erőszakos, párja lelkére is rátelepülő domináns hímként vegzálja Simkó Katalint, aki derekára aggatott színes ernyők alkotta szoknyáját pörgeti búsan. Aztán az igéző vampnak öltözött Földeáki Nóra jelenik meg, arcán torz grimasszal, kicsit később Blaskó Borbála maga kellető, erotikus mozdulatai egyértelművé teszik: a hölgyekben a környék két kurváját tisztelhetjük. Kezében harsonával érkezik Sipos Vera: Madame Faszkalapot (Földeáki) keresi. Sipos be akar állni a lányok közé, a madám próbára is engedi, de Andrássy Mátéval nem jön össze az aktus, mert az ártatlan lelkű lány igazából nem akarja, és elmenekül.

 

Krisztik Csaba / Koncz Zsuzsa felvétele

A darabban végig rövid jelenetek követik egymást. Fokozatosan kiderül az is, hogy mindegyiknek van valami köze, kapcsolódása leginkább az előzőhöz. Az előadás végére ki is kerekedik egy mindvégig gondosan tördelt, rejtegetett, abszurd betoldásokkal konkrét valóságtól elemelt történet. Szerintem ez kifejezetten erénye a produkciónak, mert sokkal könnyebb lubickolni az összefüggéstelen szövegtestek inspirálta szabad asszociációk tengerében, mint – kísérleti előadásban – felvállalni egy színdarabszerűen megírt történet megrendezését. A Ne kíméld, akiket szeretsz! minden részében tehetséges produkció, de egységes színvonalú, érett remekműnek még támogató jóindulattal sem nevezhető.

Az előadás legfőbb értéke az egymást követő tételek, és azokban is a különböző helyzetek gyors, filmszerű megjelenítése. Ez nagyon jól tud működni színpadon, de egyes szituációkban – speciális okok miatt – kevésnek is bizonyulhat. Az egyik jelenetben Kádas (a régen ott élt talán rendőr) a harsonás Sipos Verát keresve, bejut Simkó Katalin lakásába. A lelki sivárság, a külső-belső lepusztultság ebben a jelenetben juttatta eszembe a Sátántangót, és nekem rögtön hiányozni kezdett valami, ami a környezet apró részleteit is bemutató, lassan vonuló látószög nyújtotta észlelést helyettesíthetné. A filmszerűség hívta elő bennem a többet látás igényét.
Simkó és Andrássy gyónós jelenetében, valamint Andrássy és Földeáki azt követő férj-feleség dialógusában a megírt szöveg és annak színészi megjelenítése is színvonalas. Ezért is tesz elégedetlenné más részek „relatív megíratlansága”, illetve felületes írói megoldásai. Ilyen a néha erőltetettnek ható trágár-obszcén kifejezések használata, a közhelyes bölcsességek hangsúlyozása, a felszínes nyelvi fordulatok alkalmazása. Ha már koncepciózus, megírt szöveg az alap, a nyelvi minőség legyen végig színvonalas.
És legyenek karakteres figurák a színpadon – ez nem csak a hagyományos színjátszás kívánalma. Földeáki Nóra Madame Faszkalapja például – mozgásában, megjelenésében, szövegmondásában – végig „szinten tartott”, kitűnő kortárs színházi alak, a többi szereplőnek inkább csak jól sikerült felfutásai vannak. Ezek között bravúros Krisztik tánca a mozgásérzékelő lézernyalábok között, és igen szórakoztató Andrássy imitált elektromosorgona-játéka. De Simkónak és Siposnak is vannak nagyszerű percei, és kiemelendő egy kitűnő rendezői megoldás: Krisztik esernyőkkel történő kivégzése több mint eseti ötlet, igazi „színházi esemény”.
Szöveg, filmszerűség, vizualitás és mozgás a színpadon általában erősíti egymás hatását. Ám óhatatlanul hiányérzetet szül, ha az eszköztáruk nincs egyformán csúcsra járatva. A Ne kíméld, akiket szeretsz! mintha filmforgatókönyv-adaptáció, mintha színdarab, mintha fizikai színházi előadás lenne. De az is igaz, hogy az alkotás huszonegyedik századi cinéma vérité-módszerrel a valós életből merít… És abban mintha emberek mintha lakóhelyeken mintha sorsukat élik.

Ne kíméld, akiket szeretsz!
Írta és rendezte: Hajdu Szabolcs.
Játsszák: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Kádas József, Krisztik Csaba, Simkó Katalin, Sipos Vera.

Forte társulat, Zsámbéki Színházi Bázis, 2009. augusztus 28.