Jó ez a muzsika, csak néhány olyan dallam hiányzik belőle, amelyet hazafelé fütyülgethetne az ember.

Az operett az a műfaj, amely legkésőbb eresztett gyökeret a Dóm tér kövezetén. A Jézus Krisztus Szupersztár 1986-os bemutatója óta folyamatosan jelen van itt a rockopera/musical is, a lényegesen nagyobb múltú operett viszont csak A mosoly országa 1989-es előadása óta honosodott meg.
Nem véletlenül, hisz a Szegedi Szabadtéri Játékok sohasem csak egy játszóhelyet jelentett a sok közül, mindig gondosan ápolták a szellemiségét is. Amelyet az 1931-es kezdetektől az opera mint műfaj és Az ember tragédiája mint darab, valamint a drámairodalom klasszikusai határoztak meg. A Dóm mint meghatározó díszletelem parancsoló jelenlétét a Játékok szervezői tiszteletben tartották. Az áhítatos légkörbe a népies daljáték, például a Háry János, a János vitéz vagy a Csínom Palkó belefért, sőt még a monarchikus-romantikus Ci¬gány¬¬báró is, az orfeum azonban már nem.
1989-ben is óvatos volt az első lépés, hisz A mosoly országában kevés a frivol elem, ráadásul ez az egyetlen olyan operett, amely megszegi a műfaj legalapvetőbb szabályát, azaz nincs jó vége. Hasonló jellegű Lehár másik, kevésbé sikerült alkotása, a Cigányszerelem is, melyet 1993-ban Vámos László álmodott a Dóm térre. A szinte végig a szabadban játszódó szerelmi történet helyszíne egy erdélyi birtok, így „a hely szelleme” nem emelhetett kifogást.
Az igazi áttörést a Csárdáskirálynő 2005-ös bemutatása hozta. Az operettek operettje aztán tele van mindennel, ami tényleg nem illik egy templom elé: orfeummal, kis sanzonettel, nagy sanzonettel, jaj, cicával, Hajmási Péter, Pállal. „A hely szelleme” lázadozott is, ám a közönség zajos ünneplése belefojtotta a háborgást. A Szabadtéri Játékok nemrég munkába állt vezetői ekkor alkották meg a Dóm téri operettjátszás legújabb receptjét. Végy egy neves rendezőt (Alföldi Róbert), keverj hozzá pár nagy hangú operaénekest (Rálik Szilvia, Gregor Jó¬zsef), nem árt, ha a férfiak jól játszanak, a lányok meg neccharisnyában és fürdőruhában is jól mutatnak, végül fűszerezd meg az egészet egy csomó sztárral (Hernádi Judit, Bodrogi Gyula, Stohl András), és kész az ínycsiklandó operett-menü. A fanyalgó színházi dietetikusokkal pedig ne törődj!
A recept két évvel később annyiban módosult, hogy a Marica grófnő címszerepében világjáró operaénekesnőnk, Lukács Gyöngyi debütált operettprimadonnaként. Bonvivánnak megkapta a gyakorlott Nyáry Zol-tánt, további körítésként az ifjú Nagy Ervint, Tordy Gézát, no és az élő legenda Lehoczky Zsuzsát. De a leghúzóbb név mégiscsak a leleményes rendező Eszenyi Enikőé volt, aki azonban Alföldinél „másodlagosabb frissességgel” nyúlt a darabhoz. Az idén még szolidabb darabbal, még konszolidáltabb stílben folytatódott a műfaj Dóm téri pályafutása. A Cigányszerelmet a fiatal Béres Attila tálalta.
Felfogásában Ilona nem földbirtokosnő, hanem a kolozsvári színház primadonnája. Ez egyben alkalmat ad rá, hogy a nyitó képben elénekelje a szerző Giuditta című operettjéből a belépőt. Daróczi Sándor azonban nem követte a műfaj konvencióját, nem tervezett elég nagy lépcsőt, ezért aztán a régi sikerei városába visszatérő tündöklő szopránnak, Frankó Tündének nélkülöznie kellett a nagy nyitó tapsot.
Azért is hiányoljuk ezt az effektust, mert a darabból leginkább a slágereket nélkülözzük. Jó ez a muzsika, csak néhány olyan dallam hiányzik belőle, amelyet hazafelé fütyülgethetne az ember. Van egy nóta, ami fülbe mászna, a Jonel Zórika, Zórika, jöjj haza már! kezdetű románca, ha Vadász Zsolt egy kicsit olvadékonyabban, több odaadással énekelné amúgy kellemes színű tenorján. Kiss B. Attila a premieren szórta a nem kötelező magas c-ket, és Józsi prímás karakterét is jó irányban kereste, csak épp nem ment el elég messzire. Még féktelenebb, még szélsőségesebb, még rapszodikusabb legényt várnánk – bár azt bajos volna megmondani, hogy ugyan kitől, ma, Magyarországon. Rácz Rita is bravúrosan oldotta meg a nyaktörő szólamot, rutinja és lényének sugárzása is hatott. De a néző leg-inkább Stohl Andrástól és Kovács Patríciától hatódik meg, ahogy láthatatlanul pillanatok alatt köréjük fonódik a szerelem. Vagy Molnár Piroska és Bodrogi Gyula hajszálpontos ritmusérzékkel és poéntechnikával elő-adott párosától, amelytől egy estére közüggyé vált, hogyan is kell megsütni egy fácánt.

Kovács Patrícia és Stohl András Veréb Simon felvétele

A második rész közepére már nemcsak az esőszünetek alatt, de előadás közben is a rendező nyilatkozatain töpreng el az ember, hogy a darab jótékonyan hathat a mai cigányellenes közhangulatra, mivelhogy Zórika nem azért engedi el Józsit, mert az cigány, hanem mert nem valók egymáshoz. Meg hogy Bolányi Gergelyből azért csinált Jonelt Béres Attila, hogy demonstrálja, milyen békében élhet együtt Erdélyben roma, román, magyar.
Miközben minden kiszámítottan klappol, mégse vonja az áramkörébe az, amit lát. Ebbe a szép kerek értékítéletbe csak egyvalaki nem akar beleilleszkedni. Frankó Tünde ugyanis mindvégig olyan precízen játssza túl Ilona szerepét, ahogy csak egy, a színház világát belülről jól ismerő és tehetsége folytán kívülről szemlélni képes művész tudhatja. Aztán a végén kiballag a zenekari árok elé, s a Messze a nagy erdővel el-énekli, miről is szól a darab. Egyszeriben kiszaladnak a fejünkből nyilatkozatok, slágerek, látványosságok, gondolatok, s mindenki elmerenghet azon, hogy a nagy erdő, ahová annyira vágyik, vagy túl messze van, vagy egyáltalán nem olyan, amilyennek messziről látszott, hogy ebben a történetben is mennyi mindenkinek kell föladnia az álmait, s hogy a boldogság mennyire viszonylagos fogalom. Minden szerelem cigányszerelem, gyorsan jön, váratlanul múlik el, életet, karriert, családot nem érdemes alapozni rá. S az efféle elmélkedésre ugyan miért is ne választhatnánk a Dóm tövét?
Lehár Ferenc: Cigányszerelem (Szegedi Szabadtéri Játékok)

Díszlet: Daróczi Sándor. Rendező: Béres Attila.
Szereplők: Bodrogi Gyula, Frankó Tünde, Gesztesi Károly, Hollósi Frigyes, Kiss B. Attila, Kovács Patrí¬cia, Molnár Piroska, Rácz Rita, Stohl András, Vadász Zsolt.