Épp ideje az észbe kapásnak, a legfiatalabbakkal talán még elhitethető, hogy az opera nem elaggott intézmény.

A kis kéményseprő (1949) című opera tulajdonképpen két opera, pontosabban kétrészes: a mondott címmel játszott második (ötvenperces) rész elé Benjamin Britten egy Csináljunk operát! című első részt, afféle előzetes workshopot illesztett, amely a darab születéséről szól. Nem PR-dokumentumról, a színházi próbák fázisainak rögzítéséről és a produkció utólagos reklámozásáról van szó, hanem klasszikus műhelymunkáról. Iskolás gyerekek elhatározzák, hogy komoly operát (nem azonos az opera seriával!) írnak egy százéves újságban talált hírből, amely szerint egy kilencéves fiú benn szorult és megfulladt a szűk kéményben. Brittennek kettős célja volt a gyerekoperával – négy profi operaénekesen kívül a szereplők is gyerekek -, részint magát a műfajt akarta közelebb hozni az ifjú korosztályhoz, részint szociális érzékenységének, a szenvedők iránti szolidaritásának adott kifejezést. A darab tematikailag hasonlóságot mutat a Peter Grimes-szal, annak mintegy gyermekváltozata. A szüzsé alapja egy William Blake-vers és Charles Dickens, társadalmi háttere pedig a gyermekkizsákmányolás, amelynek tetemes angol irodalmából épp Dickens a legismertebb. Sammyt, a kisfiút szegénységben élő szülei eladják egy kéményseprőnek, ami a XIX. században széles körben elterjedt gyakorlat volt, mivel a gyerekek befértek a szűk kéménylyukba. Az iskolai növendékek rátalálnak a benn szorult Sammyre, és kimenekítik: visszaadják a szabadságát. A kis kéményseprő tehát igazi szabadító opera, súlyos témája ellenére virtuóz könnyedséggel és szellemességgel megírva.
A Magyar Állami Operaház új vezetőségének szándéka megegyezik Brittenével: bevezetni a gyerekeket az operába. Ezzel korábban nemigen törődtek. Épp ideje az észbe kapásnak, a legfiatalabbakkal talán még elhitethető, hogy az opera nem elaggott intézmény. Tavaly a Pomádé király új ruháját mutatták be – az egyik gyerek említi is az első felvonásban. Ez a rész kötelező aktualizálásnak lett kitéve, nem is lehetett volna másképp – sok előadásban megkerülik a feladatot, inkább el sem játsszák az „előjátékot” -, az iskolások a neten gyűjtenek anyagot a témához, először musicalt akarnak belőle írni, és nagyjából mai korosztályi szintjükön kommunikálnak. A modernizálást a rendező Bata Rita végezte, kissé felemásan. Meghagyta az angol neveket, de a pedellusnő popslágerként a Kislány a zongoránál-t énekli. És akár angolok, akár magyarok a gyerekek, jó lett volna a k. u. k. stílusú „csókolom”-ot felváltani az egészséges és európai „jó napot”-ra. A vasfüggöny előtt fölépített tornateremben zajló játék élénk, a prózai beszédkészség viszonylag természetes – a gyerekeké inkább, mint a felnőtteké -, és a karmester Bartal László (az általam látott szereposztás-változatban) előkészületként sikeresen megénekelteti-megtrappoltatja a közönséget a majdani darab egy-két motívumából.

 

Banya Zoltán és Csörgeő Kata / Schiller Kata felvétele

A második rész – maga az opera – zeneileg igen színvonalasan szólal meg, a betanításért és a minőségért elismerés illet meg mindenkit, akinek része volt benne. A zenekar is a színpadon foglal helyet – Britten zongorát, vonósnégyest és ütősöket alkalmaz -, a karmester magaslesről vezényel, de a szereplők tudják a darabot, szabadon pásztáznak fent és lent (a nézőtéren). Igazán a gyerekeké a nehéz szerep, ezen belül is a gyerekkaré. Britten négy, igen különböző hangvételű kísérő kórust írt, afféle nézői-kommentátori háttérként, ami egyeseket a görög karra vagy annak gyerekváltozatára emlékeztetett. (Volt, aki a „felnőtt műfajok”, sőt az opera ironikus-parodikus elemeit is felfedezni vélte.) Az egyik kórusszámban madárhangokat utánoznak – előzőleg ezt is elpróbálta a közönség -, baglyot, kócsagot, gerlét és pintyet, s az utolsó madárnál magas G hang is szerepel, amelyet falzettben kell énekelni. A gyerekek mindenesetre tisztán és pontosan csicseregnek a bordásfalakon. Közülük is Juliett (biztos benne a szórólap korrektora, hogy így akarták írni a nevét?), illetve az őt alakító-éneklő Csörgeő Kata tűnik a legkiforrottabbnak és legmagabiztosabbnak. Nem a címszereplőé a legnehezebb szólam és a legjobb szerep – Sammynek általában ijedtnek kell látszania, és gyakran el kell bújnia. Banya Zoltán mindkét kívánalomnak megfelel (az elsőhöz talán személyesen és önkéntelenül is hozzátett némi spontán lámpalázat, ami föltehetően oldódni fog). A színpadi játék motorikusnak mondható, és a tornatermi felszerelés használatára épül. Nem állítom, hogy a szemmel láthatóan elit iskolába járó „gyerekeknek” sok minden eszükbe jutott – az „előjátékban”, jellemző módon, a karmester szükségességére felhívják a figyelmet, a rendezőére nem -, azon kívül, hogy lóként az e néven ismert tornaszert fogják az ugrózsámolyok elé, és fürdetéskor habszivaccsal haboznak.

Ez úgy van, mint a felnőtteknél. Megtanulják, hogy az opera mindenekelőtt zene. Arra, hogy színház is, később vagy rájönnek maguktól, vagy nem.Benjamin Britten: A kis kéményseprő

Szövegíró: Eric Crozier. A mű prózáját fordította és kibővítette: Bata Rita. Az eredeti zenés művet fordította: Lukin László.
Karmester: Köteles László/Bartal László. Rendező, koreográfus: Bata Rita. Az első felvonás szerkesztője és zeneszerzője: Kerek István. Beszédtechnika: Erdélyi Tímea. Díszlettervező: Ágh Márton. Jelmeztervező: Hornyák István. A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér.
Szereplők: Csörgeő Kata, Banya Zoltán, Tassonyi Balázs, Lakatos Márk, Fekete Henrietta, Csubrikova Krisztina, Dénes Edina, Szüle Tamás/Egri Sándor, Kiss Péter/Mukk József, Balatoni Éva/Sánta Jolán, Markovics Erika/Fülöp Zsuzsanna, Somogyi Zoltán/Bakó Antal, Szűcs Árpád/Roska Dániel.

Magyar Állami Operaház, 2009. szeptember 20.