A Felügyelő azt mondja Blocher-nak, hogy fényképezzen; igenis, felügyelő úr, válaszolja Blocher, oszt nem fényképez.

Ha már bolondok háza, akkor megfitogtatom elmegyógyászati hozzá nem értésemet. Olvastam régen, hogy a sorozatosan double bind szituációba kényszerített gyermeknek komoly esélye van rá, hogy kamaszkorára megmutatkozzanak rajta a skizofrénia tünetei. Double bind helyzet például az, amelyben valaki (legtöbbször a szülő) a poronttyal metakommunikatíve mást közöl, mint amit verbálisan mond. (Apuka nagyon szeret téged – mondja az apuka, miközben merev arccal, gyűlölettől jeges szemmel, undorodva eltolja magától jó éjt puszira jelentkező, film közben idegesítő gyermekét.)
A fizikusok előadásán a Sanyi és Arankában számos double bind szituáció tanúja lehettem. A Felügyelő (Andrássy Máté) azt mondja Blocher-nak (Horváth Virgil), hogy fényképezzen; igenis, felügyelő úr, válaszolja Blocher, oszt nem fényképez, csak megemeli a karját, és kacsint. Még sok hasonló lenne említhető: elfogadja a konyakot, nem kap, nem iszik, aztán megköszöni, és elfogadja a második pohárkát is. Ide tartoznak azok a jelenségek is, amelyekben a szereplők normális beszédük közben igencsak furcsa, keresetlen testpózokat vesznek fel (vagy bizarr akciókat hajtanak végre). Andrássy például többször hétköznapi módon érdeklődik, de közben kicsit előre dőlve, behajlított lábát hátra irányba felemeli (a balettiskolai szlengben ezt hívják kutyapisilős attitűdnek). Az is egyfajta kettős kötés, hogy vacsora közben dicsérik a májgombóclevest meg a Poulet à la Broche-t, miközben almát rágcsálnak, a nővérek férfiak, a férj nő, többször xy beszél, de z tátogja el a szövegét; az sem ritka, hogy az egyik szereplő szövegből kihagyott szavait, szótagjait másik szereplő szúrja be a textusba.
Bevallom: bár már jócskán túl vagyok kamaszkorom legszebb nyarán, és szüleim metakommunikatíve is szerettek, de néha úgy érzem, a skizofrénia tünetei kezdenek kiütközni rajtam. Egyik énem ugyanis tudja, hogy fent nevezett eszközök és társaik a korszerű (fizikai) színjátszás high-tech technológiával készült elidegenítő effektusai, és mint a színházi progresszió nélkülözhetetlen megnyilvánulási módjait lelkesen kellene üdvözölnöm gyakori eljövetelüket, de a másik énem már halálosan unja az effajta hókuszpókuszolást. Mert miért is kell A fizikusokban Rose asszonyt magas hangon daráló férfi nőimitátor figurába bújtatni (Gantner István egyébként fegyelmezetten, alázattal játssza)? Mindhárom fizikust is nő alakítja (Földeáki Nóra, Simkó Katalin, Sipos Vera). Kérdés: azért, mert nő is játszhatja, nőnek is kell játszania? Még akkor is, ha az előadás értékei nézvést ennek az égvilágon semmi hozadéka nincs?
Meghasonló énem gonoszabbik fele azt feltételezi, hogy az említett rendezői fogások alkalmazásának leginkább két oka van: ezekkel lehet beletartozni a korszerű színházi trendbe, illetve általuk lehet a nélkülük unalmasnak mutatkozó részeket „érdekessé” tenni. Két légy egy csapásra!

 

Horváth Virgil, Kádas József és Krisztik Csaba / Koncz Zsuzsa felvétele

Más lenne a helyzet, ha Horváth Csaba rendező szándékosan Dürrenmatt-paródiát akart volna bemutatni. Jobbik énem igyekezett is ennek megfelelően értelmezni a látottakat, de nem járt sikerrel. Abban sem vagyok biztos, hogy a nézőtéren derültséget okozó effektek (például a direkt szóbotlások, beszédhibák) a rendező szándéka szerint is ironikusak volnának, de kifejezetten a paródiakoncepció ellen szól a több „véresen” felturbózott drámai rész és a komolyan vett (és prezentált) ma már megmosolyogtató dürrenmatti befejezés (bizony-bizony: a tudósoknak nagy felelősségük van a világ jövőjét illetően; lásd: pl. atombomba). Paródia esetén történnie kellett volna valaminek Dürrenmatt eléggé felszínes szövegével is (Térey János fordító alkalmas is lehetne az artisztikus szöveg-felforgatásra), de a felhangzó szövegek – emlékeim szerint – alig különböznek az általam ismert Ungvári Tamás-féle fordítástól.

Ha nem is kifejezetten paródia, de lehetne az előadás groteszk Dürrenmatt-játék is – kényszerítem további nézői kísérletezésre magamat. Az író ugyanis – igaz, más okokból – szerette színpadi alkotásait paradox színháznak nevezni. De ha a double bind jellegű kommunikációs ellentmondásokkal Horváth a dürrenmatti paradox színházra akarna utalni, következetesebben kellene alkalmaznia a paradox színpadi jelenségeket. Akkor egyszer sem (vagy csak ritkán és indokoltan) illusztrálhatná metakommunikáció a kísért verbális közlés elsődleges értelmezési szintjét – már pedig az előadáson ez is gyakran előfordul. (Arról nem is beszélve, hogy óhatatlanul felmerülne a kérdés: a dürrenmatti paradox-módszer Wedekind- és Gorkij-darabra is eleve csereszabatos?)
Néhány jól sikerült, igazi, korszerű fizikai színházi, (ráadásul paradox) jelenet is van az előadásban. Tetszik például, amikor a mennyezet vasrúdjába kapaszkodó fizikusok a gravitáció problémájának megoldásáról értekeznek, majd egymás után földre huppannak. Az előadásban fellépő művészek mindegyikét is csak dicséret illetheti testi-lelki odaadásukért, a törékeny fizikusnők külön is kiemelendők.
Az írója által komédiának nevezett darabban Möbius megfogalmaz egy tanulságot: szerinte a zseni egyetlen lehetősége, hogy rejtve maradjon. Ha ez igaz, soha többé nem fogunk megismerni zseniális rendezőket. Mert például lehet, hogy Horváth is az, csak – éppen ezért – rejtőzködik. Az igazságra egyelőre egyik énem sem tud rájönni.

Friederich Dürrenmatt: A fizikusok
Fordító: Térey János, Harmath Artemisz. Dramaturg: Upor László. Jelmez: Benedek Mari. Díszlet: Milorad Krstic. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Gantner István, Horváth Virgil, Kádas József, Krisztik Csaba, Simkó Katalin, Sipos Vera, Zarnóczai Gizella.

Sanyi és Aranka Színház, 2009. október 16.