Az Upon reaching the sun legnagyobb hiányossága éppen az, hogy a külcsín érdekében el van nagyolva benne a belbecs.

Georg Büchner Woyzeckjében, a 18., Marie lányokkal a kapu előtt című jelenetben szerepel egy Nagyanya, aki a Harmadik gyerek kérésére („Nagyanya, mesélj!”) elmond egy mesét. Ezzel a jelenettel kezdődik (és tart a darab végéig) az a bizonyos „gyilkosság-komplexumnak” elnevezett rész, amely csak a kézirat első változatában szerepel, de jeles Büchner-kutatók egybehangzó véleménye szerint elválaszthatatlanul a műhöz tartozik, hiszen a töredékes dráma általa válik egésszé. A mese egy szegény árva gyerekről szól, akinek senkije se volt a világon, ezért fölment az égbe. De ott kiderült, hogy a Hold egy „tisztára reves fa” csupán, a Nap elhervadt napraforgóvirág, a csillagok pedig feltűzött aranylegyecskék. Sőt, mire visszatér, a Föld sem más már, „mint egy felborult fazék”. A mese végére balladai drámaisággal megjelenik Woyzeck („Mehetnénk, Marie, ideje.”), és a következő részben megöli hitvesét.
A szürreális történet pazar felütése a „komplexumnak”, de arra nem találok épeszű magyarázatot, hogy mit keres a Büchner-mese a Kibbutz Contemporary Dance Company Upon reaching the sun (Elérni a Napot) című koreográfiájában. A címnek ugyan lehet némi értelemszerű köze a szegény gyermek égjárásához, de ezzel bennem csak fokozódik a zavar, ugyanis a táncelőadásnak a saját címéhez sincs semmi köze. Arra a kérdésre, hogy Rami Be’er együttesvezető koreográfus mégis miért keveri bele Büchnert az amúgy mozdulat- és látványgazdag táncjátékába, udvarias feleletet nem-igen tudnék adni. (Az igazi ok szerintem az lehet, hogy izgalmasabbnak és műveltebbnek találta ezt a megoldást, mint, mondjuk, a tel-avivi telefonkönyv néhány oldalának felolvasását.)
Az előadásnak a Naphoz közvetett köze mégiscsak van. Látványvilága, színei, jelmezei és egyes kellékei ugyanis mediterrán strandhangulatot árasztanak. A koreográfia egyik szellemesen variált eszköz főszereplője, a feltekerhető gyékényszőnyeg is tipikus tengerparti kellék. Az előadás elején az egyik lány ezt tekeri a magára, egy fiú – körbe-körbe szaladgálva – szigszalaggal rá is erősíti a derekára, így alkotva pillanatok alatt ha nem is kényelmes, de látványos gyékény maxiszoknyát. Amikor a Büchner-mese először felhangzik (felvételről, de kedves gesztusként Leah Koening igen akcentusos magyar nyelvű tolmácsolásában), egy álarcos nő jelenik meg, valamilyen kócsagféle vízimadárbábut cipelve magával. A kócsag, az álarc és a lány is többször megjelenik a későbbiekben, de közülük csak az utóbbi szerepeltetése nyújt élményt. A teljes gárda első megjelenésekor mindenki kis oszlopot hoz be magával, amelyekről kiderül, hogy feltekert gyékénylapok. Lesz is belőlük földre terített szőnyeg, hullámos térelválasztó fal, kör alapjára felállított, nyitható-csukható hengerkabin, alkalmi szoknya és fejdísz.

A strandhangulatot növeli, hogy a nők és a férfiak egyaránt legtöbbször illedelmes egyrészes fürdőruhára emlékeztető dresszt viselnek (máskor fehér testtrikókat és lenge ruhácskákat, lepleket). A minden elismerést megérdemlő, kitűnően teljesítő táncosokat végképp nem akarom megbántani, de többségük alakja inkább sportúszókéra emlékeztet, mintsem szikár, képzett táncosokéra. De egyáltalán nem kövérek, csak egészségesen táplált testük duzzad a fiatalos energiától. Végtagjaikon, törzsükön, hátukon nem látszik önsanyargató képzés nyoma, de ha megmozdulnak, olajozottan, technikásan abszolválják a kortárstánc-mozdulatok és a klasszikus balett legnehezebb elemeit is. Vannak köztük olyanok is, akik mindezt akrobatikus ügyességgel is fűszerezni tudják. Ennek ellenére a tánc csak néhányszor pörög fel csúcsminőségűre vagy legalább igazán hatásossá, és ennek oka szerintem az egész előadás koncepciótlanságában keresendő.
Rami Be’er ebben a munkájában nem a mozgás lehetőségeit, határait keresi, nem közlésre szánt belső tartalmat fejt ki táncnyelven, hanem teátrális elemeket vonultat fel, sokszor populáris zenei részletekre látványos jeleneteket rendez (szépen is világít, a fénytervet is ő jegyzi), és mindezt leönti egy szürreális szósszal, amely – a Büchner-utalással egyetemben – a korszerű, igényes tartalom megjelenését és az intellektuális izgalom felkeltését volna hivatott szolgálni.
Világjelenség, hogy egyes táncalkotók kortárs táncnyelven megfogalmazott kortárs gondolatokat populáris külsőségekben, teátrális látványközegben tárnak a nagyérdemű elé, nyilván hangosabb sikert, nagyobb nézőszámot remélve. E kísérletek létjogosultságát nem szabad elvitatni, de részemről hangsúlyozom: sokkal izgalmasabbak – izraeli koreográfusoknál maradva – például Yasmeen Godder alkotásai, amelyekben puritán, eszköztelen környezetben, kifinomult, apró gesztusokkal is operálva, érzékeny ábrázolásban jelenik meg bonyolult lélektartalom. De a Magyarországon már bemutatkozott izraeli koreográfusok közül megemlíthető Amir Kolben, Uri Ivgi vagy akár Emanuel Gat és Hofesh Shechter is, akikre – többé-kevésbé – egyaránt jellemző, hogy bár esetenként táncban és külsőségekben is vonzódnak a gyorsan ható megoldásokhoz, de nem nagyolják el a lelkiség és a jelentéses intellektuális tartalom megjelenítését sem.
Az Upon reaching the sun legnagyobb hiányossága éppen az, hogy a külcsín érdekében el van nagyolva benne a belbecs. Az egyfelvonásos esten egyetlenegy olyan rövid részletet láttam, amely értelmemre és érzelmemre egyszerre hatott, ezáltal emlékezetes maradt. A henger alakú gyékénykabinját a vége felé mindenki egyszerre magára zárta, egy pillanatra felrajzolódott egy izolált társadalom egymástól is elkülönülő egyedeinek szomorú képe, miközben újra felhangzott a világmagányában a felborult fazék mellett egyedül sírdogáló gyermek meséje.
A 15. Ferencvárosi Fesztivál szervezői jól döntöttek, amikor meghívták az izraeli táncegyüttest. Fellépésük a fesztivál különleges színfoltja volt, előadásaik az elvárásoknak megfelelően be tudták tölteni a funkciójukat: értékelhető-vitatható művészi produktummal szép számú nézőt vonzottak. A hírek szerint kétszer is megtöltötték a Fesztivál Színház nézőterét.