Ladányi mozgása kicsit sem sótlan, amikor táncol, nincs szüksége rafinált fűszerezésre, úgy jó, eredeti frissességében, ahogy van.

Jó ideje hiszem és vallom, hogy Ladányi Andrea címadásait és premierjeihez mellékelt szövegeit nem kell véresen komolyan venni. Ezek legtöbbje egyszerű, szórakoztató provokáció, amely (egyebek mellett) akkor éri el célját, ha például a kritikus komolyan veszi, és apropóján kongeniális eszmefuttatásokat rittyent, mélyen elmélkedve van és kelldeontikus dialektikájáról, és annak talajáról kiindulva, lét és művészet értelméről. Bár Ladányi feltétlen híve vagyok, ebbe a csőbe most nem sétálok bele. Viszont nem bírok ellenállni a csábításnak: a címben és a hozzá társított szövegekben mégis egy kicsit eprészkedem.
A cím (gasztroBaLet) és az alcím (Az érzékek vacsorája) ezúttal nem kavar fel különösen, sőt túl intenzív elmélkedésre sem késztet. A Bárka Fesztivál szórólapja egy-egy meghatározást közöl a gasztro- előtagról, illetve a balett fogalmáról – ezek sem dúlják fel nyugodt, biedermeier kispolgári miliőmet. Ám a Bárka Színház honlapján olvasható a darabról egy izgalmas üzenet, amely szerint a „Gasztrobalett úgynevezett degusztációs vacsora alatt játszódik”. Ez már nem akármi! A degusztációs menükről annyit tudok, hogy a nagy (konyha)művészek illusztris vendégeinek zsenáns már étlapról kiválasztani az a la carte tökfőzeléket, ezért a séfek öt, tíz vagy akár huszonöt fogásos degusztációs menüket állítanak össze, amely kreációk képet nyújtanak az adott konyha speciális ízvilágáról. Egy ilyen menü 80-120 ezer forintnak megfelelő összegbe is belekerülhet, és nem a Lohonya kocsmájában, vagy a műanyagtálcás sarki gyorsétteremben szolgálják fel szigorúan délután háromig. Tudni kell még, hogy a menü követi az évszakokat: vagyis minden a lehető legfrissebb, legjobb minőségű benne. Igen enyhe a fűszerezése (nekem már nem is kéne), mert ahol ennyire friss és jó az alapanyag, ott mindennek az eredeti ízét kell érvényre juttatni. A japánok például a degusztációs menü feltálalásakor mind az öt érzék gyönyörködtetésére törekednek. Náluk fontos a szín, az illat, az állag, még az étterem akusztikája is. Egy erre specializálódott japán étteremben 800 dolláros tányérokon szolgálnak fel – furcsa is lenne százezerért műanyag dobozkából pálcikával kivadászni a rizses szusit.

A Bárka Színházba nem a Forbes magazin állandó listaesélyesei járnak, nem is telik az intézménynek arany eszcájgra, ennek ellenére a gasztroBaLet nézői az előadáson nem túl drága, de szívből küldött ajándékot is kaptak: elemózsiás műanyag dobozban műsorfüzetet, szalvétát és egy parányi csoki kiflit. Az uzsitasit az előadás egy pontján Fejes Kitty és Kovács Martina intésére egyszerre kell elővenni, a nézők többsége el is fogyasztotta (vagy inkább hamm bekapta) az előadásra valót. Egyéb gasztronómiai utalást aznap este én nem vettem észre.

Mást viszont igen. Míg a nézők helyükre szállingóznak, Ladányi és Vida Gábor egy nézőtérrel párhuzamos, hosszú függőfolyosón sétálgat, amikor sötét lesz a teremben, a nekünk háttal, a folyosó előtt ülő Borlai Gergő belecsap a dobba, és kezdetét veszi egy zsigereket rázó, de szívet melengető dobszóló, amelyre a két táncos ínyenceket is gyönyörködtető groteszk-extatikus kettőst mutat be. Az igencsak ütős felütés után lemásznak a folyosóról, és a dobfelszerelések és egyéb fényes, forgó herkentyűk között „lassított felvételben” folytatják az artisztikus páros mozgássorozatot. Közben többször érintik Borlait, Vida be is helyezi Ladányit a dobos karjai közé, hasonlóan kóstolgatják a zenésszel a kontaktust ketten, mint ahogy Ladányi a BL-ben egyedül tette. Egy kicsit sem zavar, hogy a BL kvázi folytatását látom, mert lehengerlő a hatás. A közösen felvett, átvett, megtartott ritmusban a hangszer és a testek jelentésesen oldódnak fel egymásban. És az alapanyagok minősége valóban kiváló. Ladányi mozgása kicsit sem sótlan, amikor táncol, nincs szüksége rafinált fűszerezésre, úgy jó, eredeti frissességében, ahogy van. A környezete túltesz a legdrágább japán éttermen is, az összkép ugyanis illik a finom fogásokhoz: a Vívóterem lepusztult fala előtt – kortárs esztétikai alapélményt nyújtva – csillognak-villognak a milliós dobszerkók, és Borlai valamennyi (cin)tányérérintése garantáltan többet ér 800 dollárnál.
Az első két fogás közben degusztációs menü fogyasztójának érezhetem magam. Aztán mintha kiderülne, hogy kor- és sorstársaim errefelé kétfogásos vacsorák elköltésére vannak predesztinálva. Ahogy Ladányi és társai túllépnek a BL-ben feltálalt, nemesen egyszerű, de minőségi fogásokon, a gasztroBaLet – finoman szólva – nehezen fogyaszthatóvá válik. Bennem felmerül, hogy egyes alapanyagok szavatosságával is gond lehet: gyilkolós-vadászós videojáték és színpadi sorozatgyilkosság médiakritikus párhuzamában már volt szerencsém máskor is gyönyörködni, a Haydn-parókás ironikus diszkó sem rázott meg csontig hatoló újszerűséggel, az igazán artisztikus záró kép sikamlós mozdulatsorozatát (Ladányi hosszasan végig csúszik-mászik az olajjal felöntött folyosón) pedig már in concreto láttam a henriette a vonaton című Ladányi-opusban.
De ez nem baj. Ladányi csak teljes életművében értékelhető. Koreográfiáival, rendezéseivel mindig azt és úgy mondja (és tálalja fel), ami éppen az eszébe jut. Az oeuvre-je egy nagymonológ – ütésekkel, ízekkel, lényeges hangsúlyokkal, visszatérő témákkal, mellékmondatokkal.
A sok vacsoracsata közben Az érzékek vacsoráján jól éreztem magam, ízlett a kétfogásos előétel, de utána olyannal kínáltak, amit én nem eszem meg. De azért tízből nyolc pontot erre is odaadok.

gasztroBaLet (Ladányi Andrea Társulata)

Sztájliszt: Lakatos Márk. Video: Keserű Zsolt. Zene: Borlai Gergő, Joseph Haydn, Kaltenecker Zsolt, Mats Öberg. Fény: Payer Ferenc. Látvány, koreográfia, rendezés: Ladányi Andrea.
Közreműködik: Borlai Gergő, Ladányi Andrea, Vida Gábor, Kaltenecker Zsolt, Fejes Kitty, Kovács Martina.

Bárka Színház, 2009. november 1.

Facebook Comments