Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem.

Azt üvölti felém a Hollán utcán a Fedél nélkült áruló testes, bozontos koldus, amikor nem vásárlok tőle: „Hitler visszajön!” Megpróbálok nem visszafelelni. Sürgős dolgom van. Megyek haza kritikát írni a tegnap esti Horváth-premierről.
Az Örkény Színházban feltűnően bájos színésznő – egyik kedvencem – adja Ui-Hitlert, aki nem különösebben hasonlított Kerekes Évára. A másik póluson a Katonában minden explicit: horogkeresztes zászló lobog, a lokálban is ilyen díszíti a kellék-Zeppelint, Hitler-Grußra emelt karral éneklik a szereplők a Deutschland über allest, a plakátok a csehek, a zsidók, a Városházát húsz éve uraló szocik ellen uszítanak, és a nagy rendcsinálás ígéretével, a vörös szörny megsemmisítésének hangoztatásával verbuválnak szavazókat.
Az Örkényben posztmodernt látunk, a Katonában egy brechtizált Horváthot. Horváthnál csak a dessau-kasseli Erichtől telik egyetlen Heil, s a Maximban valóban a Deutschland-Liedet fújják. Ennyi. És az 1931-ben íródott, s akkor is játszódó Mesél a bécsi erdő mégis minden jelenetében, minden szereplőjén át borzongató profetikus erővel szól a babától a csontvázig vezető útról, mindarról, ami két év múlva végigsöpör Németországon, Ausztrián, majd Európán. Elképzelhető persze – láttunk is ilyet, nem is egyet – egy fojtottabb, a szereplők lelki rezdüléseivel, egyéni drámáival aprólékosabban elbíbelődő előadás, konkrétabb, látványosabb díszletben, mint amilyet Khell Csörsztől rendelt Zsámbéki Gábor – annak is meglehetne a maga hatása. Zsámbéki azonban ennél indulatosabb és/vagy ennél közvetlenebbnek érzi a veszélyt. Legyen tehát brechtibb a hang, szólaljanak meg az egyes képek előtt narrátor ajkán a szerzői utasítások, legyen meg minden jelenetnek a maga „alapgesztusa”. A népdráma a tandráma felé billen, de jó arányérzékkel félúton azért megáll. A hangnemnek a Katonában ritka direktsége megfér a mesterségük címeréül szolgáló modern realizmussal. A szituációk valós élettel telnek meg, de akik megélik őket, jellegzetes kispolgárok úton a nácizmus előtti totális behódolás felé. Riasztóan ismerős közhelyek hangzanak el, riasztóan ismerősek a férfipózok és -kakaskodások; riasztó ismerősen, egyre kevésbé leplezetten ütközik ki a kegyes vagy érzelgős frázisok mögül a szolidaritás teljes hiánya, az egymás iránti közöny, a gyűlölködés, a durvaság, az erőszak. Mindez a démoniig fokozódik az idilli klisét magából kivetkőztető wachaui nagymama alakjában, és elmondhatjuk: a szegény kis Leopold a fasizmus első áldozata.

 

Rezes Judit és Nagy Ervin / Koncz Zsuzsa felvétele

Igazi Katona-előadás ez; Németországtól Nyugatra talán igény sincs egy olyan társulatra, ahol a legkisebb epizódszerepet is sztárra – adott esetben egy Szirtes Ágira, egy Lázár Katira – tudják kiosztani. A főbb szerepekben csupa nagyágyú csillog, Bezerédi Zoltántól (Tündérkirály) Nagy Ervinen (Alfréd) át Fullajtár Andreáig (Valéria), és a rendező kísérletre is vállalkozik: a részben alkati okokból főleg karakterszerepekben foglalkoztatott Rezes Judit mint Marianne naivaként lép a dráma központjába, szépségesen, sugárzó fiatalon, csacsin és megtéveszthetőn. Igen, valóban: szánandón.

Igazi Katona-előadás, jó, sőt igen jó előadás, nagy előadásnak mégsem érzem. A „brechti” elemek (az egyszerűség kedvéért nevezem így őket) frappánsak és mellbevágóak – és hogy mit tartsunk önmagunkról, különállásunkra büszke értelmiségiekről, azt eljátssza nyakmerevítőben Bán János (Kapitány). Ám amit ez a keret befog, kisszerűségében nem elég nagyszabású; a két heterogén összetevő mintha elszívná egymástól a levegőt. Remek részletek sorakoznak: Valéria asszony szőrszálcsipeszétől (Horváthnál: zsilettpenge) a prenáci testkultuszt kifigurázó fürdőtablókon át Elek Ferenc érzelmes hentesének vérfagyasztóan brutális dzsiu-dzsicu-mutatványáig; Marianne és Alfred kapcsolatát pedig már a kezdet kezdetén leképezi az a mozdulat, ahogy a szegény lány, támaszt keresve, a svihák léhűtő fürdőköpenyének üres ujjába kapaszkodik. Tüneményesen szellemes a zenehasználat, a bécsi kultképeket, kulthelyszíneket és kulthangulatokat aláfestő gunyoros valcermelódiákkal, és még hosszan sorolhatnánk a további részletfinomságokat, értelemmel telített rendezői és színészi árnyalatokat. Azt hiszem, az előadásból kelendő exportcikk is lehet, és fenntartásom mindössze annyi, hogy nem a Katona listakezdő Nagy Előadásainak egy újabb darabja született meg. Ne adja az ég, hogy visszatekintve váljék mind közül a legemlékezetesebbé.

Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő
Fordította: Mészöly Dezső. Díszlet: Khell Csörsz m. v. Jelmez: Szakács Györgyi. Dramaturg: Török Tamara. Zenei munkatárs: Sáry László. A rendező munkatársa: Tiwald György. Rendező: Zsámbéki Gábor.
Szereplők: Nagy Ervin, Bodnár Erika, Lázár Kati m.v., Vajdai Vilmos, Fullajtár Andrea, Elek Ferenc, Tóth Anita, Lengyel Ferenc, Bán János, Olsavszky Éva, Rezes Judit, Bezerédi Zoltán, Czakó Klára, Gera Marina m.v., Kovács Lehel, Pálmai Anna, Szirtes Ági, Tenki Réka, Dankó István, Ujlaki Dénes.

Katona József Színház, Budapest, 2009. november 6.