Ha csak egyoldalú sémákkal játszanám Oszkárt, vagyis egysíkúan véleményezném, színészileg sem lenne izgalmas.

– Milyen ember Oszkár a Mesél a bécsi erdőben?
– Azon dolgoztunk, hogy ne csak egy vígjátéki figura legyen, akin lehet nevetni, vagy egy szimpla, jó szándékú barom, aki a végén megmutatja a foga fehérjét… Ő nagyon jómódú ember, gyakorlatilag mindene meglehetne. Egy olyan nőnek, aki csak arra megy, hogy a hapsinak legyen pénze, tökéletesen megfelelne. Nem nagyon bonyolult, de hihetetlen nagy lelke van, egy nyárspolgár, aki nagyon szeret szerepelni és igazán megélni a pillanatokat.
– Jó vagy rossz ember?
– Ezt nem lehet így megmondani… És nem is szabad, mert akkor véleményezném a figurát…
– És a színésznek nem szabad véleményeznie a figurát?
– Nagyon jó színdarab a Mesél a bécsi erdő: a véleményezés meg van benne írva. Ha csak egyoldalú sémákkal játszanám Oszkárt, vagyis egysíkúan véleményezném, színészileg sem lenne izgalmas. És persze a megírtakon túl is igyekszünk megmutatni részleteket, hogy például néha lehessen sajnálni egy kicsit Oszkárt. Ha végig egy állat volna, akkor nem lenne érdekes. Zsámbéki Gáborral, a rendezővel és a társaimmal azon voltunk, hogy az elején, talán egészen a Duna parti dzsiu-dzsicu-jelenetig, Oszkárt olyan embernek mutassuk, aki úgy rendben van.
– Zsámbéki mennyi szabadságot ad a színésznek a figura megalkotásában?
– Nemcsak ebben a darabban, hanem úgy általában is: ő enged dolgozni. Ugyanis nagyon a színészből indul ki. Engem valószínűleg azért választott ki erre a szerepre, mert látta bennem, hogy meg tudom jeleníteni a rétegeit. Akkor szól, ha úgy érzi, hogy rossz irányba megyek el…
– Ebben a próbafolyamatban volt erre példa?

 

Koncz Zsuzsa felvétele

– Volt, hogy veszélyt látott abban, hogy az alkatomból adódóan nagyon a vígjátéki vonásokat fogom felerősíteni. Pedig a szerep pontosan attól izgalmas, hogy nem csak ez van benne.
– Amikor egy ilyen izgalmas szerep megtalál, csak a magad dolgára koncentrálsz, vagy rögtön fontos számodra a rendezői koncepció, az előadás egésze is?
– Az mindig kedvet csinál a színésznek, ha a rendező sokat és érdekesen tud beszélni a darabról. Ez nálunk megtörtént. Igaz, sokan ismertük is a művet, mert Ascher Tamás a Főiskolán megrendezte vizsgaelőadásnak. Én abban a Tündérkirályt játszottam. Ascher és Zsámbéki gondolkodása nem áll távol egymástól, de Gábor most érez valamilyen veszélyt, ami felé – nem szájbarágósan! – el is viszi az előadást. Annyira nem akar szájbarágós lenni, hogy az utolsó héten még ki is dobott néhány konkrét díszletelemet.
– Szerintem a darab legszörnyűbb két alakja a Nagyanya és Oszkár. Oszkár mindenáron vissza akarja szerezni Marianne-t, felfogása szerint ebben a gyerek a legnagyobb akadály, ezért megfogalmazza: „hátha meghal a gyerek”. A Nagyanya meg is öli saját dédunokáját, mert unokája, Alfréd „kibontakozását” gátolja. A gyermek halálával tulajdonképpen mindketten a vágyott jövőt, a „rendet” akarják visszaállítani. Felmerült benned, hogy ez az erősödő fasizmus, a közelgő világégés metaforája lehet?
– Biztos, hogy ez is benne van. És ettől csodálatos a darab. Mert tele van szarkazmussal, humorral, mégis a vége borzalmas, szívszorító.
– Milyen lehet Marianne-nak visszatérnie Oszkárhoz? Hiszen Oszkár az elején még meg is mondja: „az én szerelmemet nem kerülheted ki”.
– Neki borzalmas. Ez a teljes veszte. Számomra meg teljes diadal. Én berakom oda, ahol az asszonynak a helye van, ahogy ez meg van írva. A Tündérkirály is hangsúlyozza, hogy patriarchátus van. Ezek az emberek tényleg hisznek ebben. Amikor a legvégén Marianne sír a baba halála miatt, én igyekszem keményen és szárazon játszani, mert azt gondolom, hogy ez olyan, mint amikor egy átok beteljesül. Oszkárként mélyen hiszek istenben, mégis ilyen szörnyűségeket csinálok. És tudom, hogy Marianne sorsa elrendelés.
– A testalkatod különösen alkalmassá tesz arra, hogy ellentmondásos figurákat jeleníts meg. Árad belőled a komikum, de a figuráidban feszültség, tragikum, agresszió, esetleg aljas indulat is dolgozik. Ki vagy békülve az alkatoddal?
– Ez predesztinál szerepekre. Most egy kicsit fogytam, voltam ennél kövérebb is, akkor kaptam Bozsik Yvette-től egy mozgásos szerepet…
– A Playgroundban?
– Igen. Ott végig ugrálnom kellett, meg is leptem egy kicsit magamat… Nekem – egyebek mellett – ez a jó ebben a színházban, hogy – főleg az utóbbi években – tényleg mindenfélét játszhatok. A Sáskákban is nagyon izgalmas, összetett szerepem van.
– Említetted, hogy a dzsiu-dzsicu-jelenet egyfajta fordulópont. Miért?
– Ott nagyon kijön Oszkár jellemének fenyegető kettőssége. Az egyik pillanatban énekelek Marianne-nak egy lírai dalt, aztán nagyon keményen, brutálisan odavágom. Azt úgy kell csinálnom, hogy semmi humoros ne legyen benne.
– De közben a közönség nagyon derül, sőt röhög…
– Hát persze! Éppen a kettősség miatt. Hogy az előbb még csöndesen énekelgetek, aztán hirtelen kijön belőlem az állat. Úgy érzem, Zsámbéki is az ilyen kettősséget keresi bennem.

2009. november 12.