A halmozott bohócéria elég tüzet adhatna az előadásnak, ha nem oltaná ki az esetenként zavaró beszéd.

Nincs színház, amely ne irigyelné meg azt a tülekedést, ami a Kuli-Sokk Társulat előadása előtt jutott a nézőknek (és a mégsemnézőknek). A szervezőket is szemmel láthatóan meglepő érdeklődést persze nem kell túldimenzionálni: a Tűzraktérben tartott bemutatóra az ideális harminc helyett körülbelül hatvanan gyűlhettek össze, és a szereplők barátain és üzletfelein kívül csak néhány szerencsés foglalhatott helyet a szűk stúdiótérben, már ha talált magának legalább egy fél lépcsőfokot. De a Caragiale Farsangja alapján készült előadás abból a fajtából való, ami alatt az ember többnyire hajlandó elfeledkezni arról, hogy kicsavart lábbal ül.
A terembe vezető szűk folyosón ülő-álló megmerevedett figurákat látva koncentrált, sűrű alakításokat várhatunk – és ebben alig csalódunk. Caragiale szélsőséges figurái erőteljesen jelennek meg: a szereplők erősen eltikkesítve vonulnak fel. A halmozott bohócéria elég tüzet adhatna az előadásnak, ha nem oltaná ki az esetenként zavaró beszéd.
Mert a Kuli-sokk színészei között is van, aki küzd a nemprofesszionális színjátszás leggyakoribb betegségével, a rossz beszédtechnikával – bár hozzá kell tenni, kevésszer zavaró a hadarás vagy a halk beszéd. Probléma inkább a dramaturg hiányából fakad: a Caragiale-szövegek feltételezhetően improvizatív kiegészítése, a néhány odavetett káromkodás, az archaizáló szövegbe ágyazott mai szavak amatőr ízt adnak az estének.

Mégsem mondhatnánk, hogy a rendező, Beczásy Áron rossz úton jár, amikor a szöveg (megintcsak: vélhetően) kollektív szabadon kezelése által hozza közelebb a színészekhez karakterüket: az improvizáció szelleme elég mélyen hatja át a játszókat ahhoz, hogy a váratlan helyzetekre is jól reagáljanak – ez pedig nem mindennapos színházi tapasztalat. Az igazán szép színházi pillanatokat azonban láthatóan az erős rendezői kéz szüli: talán akkor válik bizonyossá, hogy jó színházat látunk, amikor a második felvonás végén Mica vitriolt önt az adóhivatali gyakornok képébe – a bálozó-bulizó társaság számára teljesen észrevétlen marad a tragédia: meglepően pontos ábrázolása ez a fájdalom hétköznapiságának. (Persze, tegyük hozzá, Beczásy ezzel Caragiale ellen dolgozik, még pontosabban: dramaturgiai hibát vét, mert ha egyszer már látjuk a színen a maró sav által okozott fájdalmat, utólag nem fogjuk elhinni, hogy igazából csak tinta volt.)
Szép képeket látunk a szípadon, az éppen nem játszó színészek falragaszként tapadnak a játéktér szélére – amikor pedig játszanak, jól koreografáltan mozognak. Sok ötlete van Beczásynak, de nem vezeti őket végig következetesen; Lukács András Trottyosa hosszú perceken át bámul rezzenéstelen bohócarccal az előadás elején, de ennek később nem látjuk folytatását – ahogy Szitás Balázs gyakornoka sem tér vissza a kétlábú székhez, amin korábban hosszú ideig egyensúlyozott. Ennek ellenére kompakt az előadás, a másfél órányira húzott cselekmény világos, és Caragiale humorát is csak ritkán szorítják háttérbe olcsó poénok. Sok nevetést szül a mozgás -Trottyos és a Gyakornok tánca már-már dramaturgiai funkcióval bír, de mindenesetre humorosan illusztrál -, a mimika és zene; Zsoldos Bálint egy szál szintetizátorral teremt századeleji kabaréhangulatot és lepukkantdiszkó-érzést.
Sok lehetőség van a társulatban, elég Vécsei Szilvia Didinájának végtelen eleganciájára gondolni; talán csak idő kérdése, hogy mikor születik a Farsang erényeit megtartó, de átütőbb erejű előadás.

I. L. Caragiale: Farsang (Kuli-Sokk Társulat)
Rendező: Beczásy Áron.

Tűzraktér, 2009. november 17.