A háromnapos, színházról szóló beszélgetéssorozat fókuszát és címét (Twenty years after) a Berlini Fal leomlásának huszadik évfordulója jelölte ki.

Bizonyára mindenkiben felmerült már a kérdés: hogy néz ki élőben egy színháztudós? Furcsa, (ál)szakállas alak, szemüvegben és könyökvédőben? Vagy átlagembernek öltözött vérszomjas teóriagyártó? Mivel mi sem voltunk egészen biztosak a dolgunkban, kizárólag álruhában mertünk ellátogatni az idei Kortárs Drámafesztivál szakmai konferenciájára.
A háromnapos, színházról szóló beszélgetéssorozat fókuszát és címét (Twenty years after) a Berlini Fal leomlásának huszadik évfordulója jelölte ki. A színház most elsősorban a múlttal való szembenézés releváns módjaként került szóba és terítékre, s így az előadók, Közép-Európán innen és (az Off-szekció esetében) túl, egyaránt a struktúra és a politikus(abb) műfajok elemzésére fektették a hangsúlyt. Persze a kijelölt tágabb tematika nem írta felül egészen az esztétikumról való beszédet sem, szóba kerültek olyan terjedő tendenciák is, mint a „stúdiószínházi láz” vagy a posztdramatikus hullám, illetve hogy vajon azok-e a „fejlett” (?!) színházi társadalmak, ahol ezen formák megjelennek.
Hogy mi a rendszerváltás hazai színházi tapasztalata, azt az első nap első előadásában Szabó István a Nemzeti igazgatójának 1991-es leváltásában és egy „megbízható káder kinevezésében” látta, vagyis a tulajdonképpeni változatlanságban. Mások (pl. Alice Georgescu, Robert Gordon) inkább a különbségeket hangsúlyozták: a gazdasági fordulat után a piac átvette az irányítást, megkezdődött a szórakoztatás-biznisz, aminek hatására Broadway és Off-Broadway, kőszínház és „alternatív szféra” tere (menthetetlenül?) kettévált: a színházból termék lett, és az alternatív termék kevésbé eladható. A délutáni beszélgetés a körül forgott, vajon mennyire szükségszerű, hogy a piacnak hátat fordító, alternatív kezdeményezések szinte kizárólag kisebb stúdióterekben léteznek. Bérczes László szerint nem baj, ha a nagy színpadnak nem kell a kortárs dráma, hiszen a kortárs drámák többsége sem igényelné a nagyszínpadi atmoszférát. Maja Hriesik pedig megjegyezte, hogy miközben a szlovák színház érdembeli része stúdióterekbe tömörül, nem a társadalom szorítja ki a modern művészt a piacról, hanem az vonul szándékosan marginalitásba, alkalmatlannak találván a nagy tereket és a sikerorientált gondolkodást.
A konferencia utolsó napján a drámaírók változó szerepköreire koncentráltak. Alina Nelega előadásában különbséget tett drámaíró (playwright) és drámai szerző (dramatic author) között: míg az előbbi esetében kétfázisú a munkafolyamat, vagyis az író (mondjuk) otthon megírja darabját, majd egy rendező színpadra állítja azt; az utóbbinál vagy workshop jellegű munka keretében dolgozik együtt rendező és író, vagy egyenesen egy személyben testesül meg a két szerepkör. A közönség hozzászólásai szerint Magyarországon főként a tradicionális playwright-szerep „dívik” – kivételként Pintér Béla, Tasnádi István, Kiss Csaba, Kiss Márton, Kárpáti Péter és a Mohácsi testvérpár neve hangzott el.
Többen beszéltek színház és valóság kapcsolatáról is, és nem is kizárólag az ennek a témának szentelt utolsó napon. Már pénteken, az „Off-section” fórumán is szóba került a valóság fikcionális keretbe való ágyazása, elsőként Carol Martinnál, aki a dokumentumszínházi formákról tartott izgalmas előadást, azt vizsgálva különböző színházi példákon keresztül, mi a különbség a tények és az igazság fogalma között. Ezt követően David Peimer mesélt arról, hogyan fedezték fel a dél-afrikai színházak a kollektív és egyéni traumák kimondásának útjait. Azt is elmondta, hogy ezeket a próbálkozásokat a már beszüntetett cenzúra helyett most financiális úton lehetetlenítik el, mint például azt a tematikájánál fogva kínos előadást is, ami kisbabákat megerőszakoló férfiakról szólt – lévén, hogy még tartja magát az országban a babona, hogy így el lehet kerülni az AIDS-fertőzést. Érdekes volt látni, hogy a posztapartheid országából érkező Peimer érezhetően mennyire súlytalannak találja az európai problémákat. Az utolsó beszélgetésen, mely tulajdonképpen spontán módon szerveződött az előző este bemutatott, a románok és magyarok együttélésének viharait rengeteg humorral feldolgozó 20/20 című dokumentumszínházi előadás köré, Peimer meg is említette, hogy náluk átlag tizenegy kisebbség jut egy afrikai országra, és mind külön nyelvvel, kultúrával és színházi stílussal rendelkezik. Ezelőtt pedig Boros Kinga, a 20/20 dramaturgja mesélt arról, hogyan keresték fel Romániában a helyi lakókat, akiknek mikrotörténeteiből végül is felépült az előadás, igazságkeresés helyett az egyéni emlékezet működését követve.
Összességében talán nem tett volna rosszat a konferencia hangulatának, ha több szekció végén alakul ki a fentihez hasonló érdeklődési hullám vagy vita (akár az előadások hosszának rövidítése árán is). Az mindenesetre biztos – álöltözet ide vagy oda -, hogy ezek a szakmai beszélgetések fontos tapasztalatcseréket is biztosítottak, és nem kizárólag tudósok között.

2009. november 29.