Azonban nem dialógus ez, hanem BESZÉD, egy nagy beszéd sok szereplőre, amelyben mindenki mondja a magáét…

A napokban elárverezték Thomas Bernhard utolsó autóját, egy közönséges Suzuki terepjárót, amellyel falusi házaiba járt ki. Az eBayen kelt el, képtelenül magas 30.000 euróról indult az árverés, aminek nyilván semmi köze a tárgy valódi értékéhez. Meglepő azonban, hogy Haydn fejét – bár a 20. század közepén került vissza a testre, másfél évszázadnyi kálvária, lopás, rejtőzködés és titkostársasági fétisizálás után – mégsem adták el, a pénz valahogy nem ért fel hozzá, mintha valami szentség lenne; ez a Haydn-fej-sztori kiváló krimi-alapanyag (Haydn feje avagy A nagy bécsi koponyarablás címmel Bernhard Hermann és Nikolaus Scholz dokumentum-rádiójátékot írt, a rádió a napokban adta le). Az viszont nem meglepő, hogy a „sztorit” az új Esterházy-darab nem fogja elmesélni. Legfeljebb néha ráutaló magatartást tanúsít.
„Nívósabb herceg, mint szoprán” – hangzik az egyik remek bon mot a drámában. Ennek mintájára: Esterházy is nívósabb regény-, mint drámaíró, így aztán az előadás is jobb színház, mint dráma. Avagy inkább próza, mint dráma.
A színházi este: csupa fény, papírbarokk, könnyű teatralitás, nagyszabás és kamarazene, remek bemondások, ahogy Molnár Ferenc korában fogalmazták, játék és tündöklés és mindenekfölött kiváló színészek, meg táncos lányok hamvas, amatőr bája. A darab: csupa tündökletes fél- és ritkábban egész mondat, leendő szállóigék, szállandó jelenigék, bűvészet szavakkal és gondolatokkal, csupa zsonglőrködés a Nagy Dolgokkal, könnyű, gyors röptű beszéd. Szálldos a levegőben isten és halál és művészet, gyermeki és felnőtt koponya gumiból, egy nagy drámai szemfényvesztés. Nem dialógus van, hanem pusztán beszéd: „Másfelől a dialógus mintha menne” – állítja magáról szerényen a kiváló műsorfüzetben a szerző, akinél mindig van egyfelől (másfelől műsorfüzetet csak az Operából és a Bárkából teszünk el). Azonban nem dialógus ez, hanem BESZÉD, egy nagy beszéd sok szereplőre, amelyben mindenki mondja a magáét – és remekül mondja -, ez az alkalom azonban nem szül tolvajt és párbeszédet. Ahogy az Esterházy-regények is gyakran beszédek: belülről szól minden beszéd, mintha kívülről, úgymond objektíven semmi sem lenne mondható. Mert a drámai párbeszédhez valami még kéne: két ember közös helyzete, az az ominózus drámai szituáció, akaratok, nézetek, egymás meghallgatása és válasz. Esterházynál nincs válasz, a szereplők legjobb esetben is csak egymást tudják kiutasítani a színpadról vagy a regényből. „Nincs klasszikus dramaturgiai érzékem”, mondja továbbá magáról az író, és mit tesz isten, tényleg, és nem klasszikus sincs, abszurd vagy posztdramatikus, így aztán ebben a dráma utáni korban fel sem tűnik, ha valaki mégsem tudna darabot írni (ez sem fog örökké tartani, mármint a posztdramatikus kor).

 

Benedek Miklós és Gados Béla / Koncz Zsuzsa felvétele

A beszéd azonban remek, főleg ha Lázár Kati mondja, vagy Kálid Artúr, vagy Ilyés Róbert vagy Dévai Balázs (Ilyés Róbert nem zárójelbe illő derűje, karizmája, könnyedsége nagy formát ígér, ő az est felfedezése számunkra). A drámai kanavász akkor a legfényesebb, ha ezeket a nyelvi zsonglőrlabdákat, diabolókat, karikákat meg ördögbotokat a rendező, Göttinger Pál és színészei együtt elég kápráztatóan mondják-lökik-dobálják. Ez a beszéd szenvedélyes és persze tökéletesen üres, és drámai tét nélkül való, tehát ártalmatlan, de elvakít. Aztán amikor mégiscsak belekeverünk a sztoriba, akár a fejlopás meg a frenológia történetébe (és hát lennének, akik, mint a viccben, most tudnák meg), vagy az életrajz egy s más momentumaiba, akkor néha megfeneklik előadás is, meg a dráma is. Mely drámát olyankor nem ment a sok idézet és stílusparódia (Ionesco sokat szerepel ma este), ilyenkor mégiscsak helyzetet kellett volna írni. Gyakran inkább araszolgat, mint szalad az idő (és a jelenetek, melyeket istenarcú óra számol a színpad fölött, némiképp kiszámíthatóvá téve a véget).

A művész utóélete és halála – talán ez foglalkoztatja mostanában a jövőre hatvanéves Esterházy Pétert, ez érdekelte a Rubens-darabjában is. Valahogy mégsem tud ettől a hatalmas nyelvi mutatványtól közel férkőzni saját gondolataihoz (és nyilván tagadná, hogy volnának ilyenek). A Haydn-Mozart vetélkedés az est egyik fénypontja, a művészek versengésében nyílt és kegyetlen tudhat lenni a szerző.
Göttinger, a rendező formátumos és derűs teatralitással adott súlyt az estének, habos, olykor tündökletes játékot talált a könnyű kézhez, fénnyel borította a játékos halált. A mutatványosok ügyes kézjátéka pedig egyre jobban elkápráztat majd, ahogy a színpadi játék idővel beérik.

Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára
Zenei vezető: Dinyés Dániel. Díszlet: Csík György. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Dramaturg: Szabó Borbála. Rendezőasszisztens: Ivánovics Beatrix, Gábos Katalin. Mozgás: Katona Gábor. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Benedek Miklós mv., Kálid Artúr, Réti Adrienn, Ilyés Róbert, Gados Béla, Telekes Péter, Dévai Balázs, Kardos Róbert, Parti Nóra, Lázár Kati mv. Táncosok: Benya Katalin, Berczeli Ágnes, Cseh Kata Mirtill, Dér Klára, Müller Zsófia, Szvetnyik Kata.

Bárka Színház, 2009. december 18.