Valahol a zakatoló cselekvések kanyarjaiban szinte nyomtalanul elillan a Hamvai-szöveg könnyed eleganciája, frivol szellemessége.

Mikor Józsa Imre bejön kicsit félrebillent, leszegett fejjel, rettenetes szürke hivatali egyenöltönyében, a még rettenetesebb ormótlan sárga cipőjében, vörös nyakkendős szúrós tekintetű párttitkárként, kefebajusszal az orra alatt a Váci úti színház öblös színpadára, szegény jó Virág elvtárs jut eszembe A tanúból. S mindjárt el is töprengek azon (van rá időm bőven): vajon egy mai huszonéves néző mennyit vesz le ama történelmi iróniából, mely az előadást lenne hivatott éltetni? A gondok súlyától görnyedt művi testtartás, a ridegnek és jelentőségteljesnek, ám mégis familiárisan bensőségesnek elgondolt tekintet, a gondosan tupírozott-fésült markáns fekete férfiszőrpamacs, amely alatt somolyogni illik, sőt kötelező, a cigarettát vagy vodkáspoharat markoló vaskos kézmozdulatok parancsoló, mégis lazának imitált urizáló előkelősdije mind-mind egy bigottan elszánt torz jellem csúfondárosan karikaturisztikus színházi lenyomata lehetne. Aczél elvtárs? Maga Joszif Visszariono­vics? Vagy csak egy szimplán fölfuvalkodott apparatcsik a (nem is olyan távoli) múltból? Végül is tökmindegy, a hajdan József Attilának elkeresztelt színházban időző huszonévesünket alighanem mindezek az apró részletek amúgy is hidegen hagyják; s vajon miért is agyalna azon, hogy egynémely furcsán hangzó szavak, mondatfutamok, beszédfordulatok jelentésének holdudvarát megfejtse? S akkor még szót sem ejtettünk az olyan delikát bonmot-król, amelyekből Hamvai tucatnyit szétszór darabjában, közülük némelyeket a darabbeli haknizó nemzetis üdvöske szájába adva: mikor valamelyik elvtárs szabadkozva elejti, hogy vis major, a színésznőt játszó Vándor Éva meghökkenve hátranéz, ijedten, töprengve kérdez vissza elfelhősült tekintettel: visz Major? A verbális poén rendesen ülne, ha színházkedvelő huszonévesünk kristálytisztán hallaná (és tételezzük föl: érteni is próbálná) a röpke párbeszédet, ám, mondjuk, a tizenegyedik sorban ücsörögve aligha tehetné, mert az amúgy robbanékony hamvais szópetárdák színpadi kivitelezése, az artikuláció frontján legalábbis, mondhatni, hagy némi kívánnivalót maga után. (Ha ifjú zsöllyetársunk üres óráiban netán elmélyedni óhajtana efféle színházi apróságok kulisszatitkaiban, nyugodtan adjunk kezébe egy friss regényt, mondjuk, a Tévelygések kora címűt; Nyerges András írta, kicsit vaskos, de roppant szórakoztató.) Ha pedig a szerzőt olyannyira dörzsölt színházi rókának képzelnénk el, aki ától cettig ismeri a bohózatírás rejtelmeit s a verbális poénok működésének hatásmechanizmusát, akkor azt kellene hinnünk, hogy Hamvai könnyű kézzel, ám nem minden hátsó szándék nélkül hintett el darabjában olyan szavakat-fordulatokat, amelyeket a színre vivők némelyike vélhetőleg slamposan ejt majd, s a nézők egy része garantáltan félreért, közösen munkálkodva ekként a bohózati mechanizmus működtetésén.

Mikor megjelenik a színen Gaál színművésznő alkalmi kísérője, egyúttal a jeles kultúrpolitikai aktus (a sztálinvárosi kultúrházavató, ami köré a cselekmény szerveződik) fotósa a Szabad Néptől (huszonéves barátunk gondjai nem akaródznak szűnni), Rákosi elvtárs ormótlan mellszobra alatt roskadozva, s később többször is nyomatékosan kimondják a nevét, a nézőtér egy része fülelni kezd, némelyek a szomszédjukat kérdezgetik eléggé el nem ítélhető módon, félhangosan sugdolózva. A fotósnak nincs keresztneve, sanyarú a színpadi sorsa, hamar elvész a komédiai bonyodalmak hálózatában, egész pontosan belepottyan az igazgatói iroda padozatába épített, szőnyeggel takart aknába. Bödörnek hívják szegényt. (A nyílás atombunker-lejáratot rejt, mi mást, kijárat valahol messze, egy távoli kocsmapult alatt, az ötvenes években vagyunk, és bohózatban.) Mikor később, megint csak ama bizonyos hatásmechanizmus jegyében, felcsapják a sebtében felszerelt aknafedelet, a szereplők úgy bámulnak lefele a sötétbe, mint A tanú ávéhásai, csak most nem feketevágás tárgyi bizonyítékait keresik, hanem a pórul járt és kámforrá változott szerencsétlen fotográfust. De hol van Bödör? – hangzik fel sokadszor is a szentenciaszerűen ismételgetett bohózati poén az előadásban, s a nézőtér egy része vödörnek, más része gödörnek hallja (vagy akarja hallani?) a fura és furmányos nevet. (Na jó, még pödört vagy bödönt is érteni vélnek néhányan, de ők már tényleg a rosszhiszemű kisebbség. Ha jobban belegondolunk: így kerül csöbörből vödörbe a derék Bödör.) A pompásan kigondolt szótest, Hamvai írói leleményének szülötte mindenesetre roppant mulatságos, hangalakostul, jelentésestől, és prímán funkcionál mint komédiai geg, amit aligha lehet megunni, annyiféle variációban tűnik fel a bohózatban. Az egyik szereplő, a csetlő-botló s a magyar nyelvet törő bugyutácska olasz riporter, Pippolo (Mihályi Győző játssza) például következetesen Bödröt mond, ha keresni indul a fiút.
S vajon miért ír egy kortárs szerző bohózatot 2009-ben az ötvenes évek világáról, egész pontosan 1953-ról, a sztálinvárosi kultúrház avatásáról? Darabot persze bármiről lehet írni, pláne bohózatot, kiváltképp ha a szerző már gyakorlatozott a terepen, mármint a bohózatin és az ötvenes évekbelin, mint tette azt Hamvai nemegyszer, s nyilván nem is utoljára. A forradalom kerek évfordulójára készült 1996-os díjnyertes tragédiája, a Körvadászat, melyet anno a kaposvári színház tűzött műsorára Babarczy László rendezésében, már Hamvai aprólékos tárgyismeretét mutatta az ötvenes évek tárgykörében, s a pár éve a Nemzetiben játszott Szigliget (Michael Frayn Balmoraljának bohózati átirata) szintén az idő tájt játszódik. Ha még azt is számba vennénk, hány sikeres vígjátékot ültetett át magyarra Hamvai A hülyéjétől a Figaro házasságáig, akkor bele kellene nyugodnunk, inspirációnak ennyi talán több is, mint elegendő, hogy a szerző a műfaj és a tematika összeházasítását egyszerre próbálja ki új darabjában.
Ha az eddig elmondottakból nem világlott ki, sietek előrebocsátani, hogy az új Hamvai-színmű sikamlós, szellemes bohózat, fordulatos cselekménnyel, pergő dialógusokkal, gondosan adagolt verbális poénokkal s a komédiai helyzeteknek olyan rutinos sorozatával és láncolatával, amelyek nélkül nincs franciás könnyedségű vígjáték. A kölcsönös és sokszoros félreértések hálózatában bukdácsoló szereplők többsége maga is komikus alak: a nagyhangú és feudáldespota párttitkár, Sulyok (Józsa Imre), a szüntelen rohanó, tüsténkedő kultúrigazgató, Sütő (Gáspár Tibor), a szelíd balfék tanácselnök, Remete (Besenczi Árpád), a lúdtalpasan nehézkes, akkurátusan csetlő-botló, báróból lett portás, Czeglédy (Sztankay István). S aztán a nők: a kikapós és örökké féltékeny, vehemens igazgatóné (Kocsis Judit), a haknizó és alkoholizáló, könnyen meg­szédülő pesti színésznő (Vándor Éva), a hivatásába me­nekülő decens állatorvosnő (Ullmann Mónika), a profi prostiszolgáltatásokat pártrendelésre is teljesítő Bel­lács­ka (Molnár Gyöngyi), az éberség szellemét testi valójában is megjelenítő ávéhás főhadnagy (Márkó Eszter). A cselekményre kár lenne sok szót vesztegetni, az épp annyira könnyed és fordulatos, amennyire egy, az ötvenes évekről szóló bohózatnak ötvenvalahány évvel a sajnálatos események után lennie kell. No, nem azért, hogy újra meg újra „nevetve búcsúzzunk múltunktól”, mint egynémely kanonizált klasszikusoknál írva vagyon. Inkább talán azért, hogy a számos műalkotásban és a problémakörről szóló (köz)gondolkodás különféle fázisaiban valamelyest (?) kikövezett ösvényen haladva reflektálni tudjunk a megtett útra és időre, s röhögni tudjunk a mögöttünk hagyott szemléletmód gyermetegségén. Hamvai darabja ekként az ötvenes éveken jócskán túlmutató gyilkos társadalmi szatíra is, nemcsak üdítő bohózat; fölfuvalkodott, ostoba hivatalnokai, a fensőbbségnek hajbókoló, beosztottjaikon taposó funkcijai rezsimekkel dacolva szívósan tovább élnek. A hangsúly ezúttal a műfajon és nem a tematikán van, magyarán az ábrázolt kor rajza mindössze apropó, lehetőség Ham­vai­nak, hogy bohózatszerzői képességeit megcsillogtassa a publikum előtt.

Hogy mi mutatkozik meg mindebből a József Attila színházi előadásban? Vajmi kevés. Csikorognak a dia­lógusok, alig-alig élnek a poénok, a verbális és gesztikus petárdák nem robbannak, maximum alig hallhatóan pukkannak (ha egyáltalán). Ami a legszembe­tű­nőbb: valahol a zakatoló cselekvések kanyarjaiban szinte nyomtalanul elillan a Hamvai-szöveg könnyed eleganciája, frivol szellemessége. Hiába lódul meg egy-egy ügyesebben megoldott jelenet, hamar visszahanyatlik az előadás az egyenletesen kimért, kiszámíthatóan középszürke játékstílusba (ami talán maga a bohózat halála). Rendre ritmus- és tempógondok is adódnak, nem teremtődik meg a cselekvések íve, fokozásról, felhabzó és kisülő indulatokról, virgonc szenvedélyekről aligha lehetne szót ejteni. Pedig Hamvai darabjába, paradox módon, egy lehetséges játékmód is bele van kódolva – az előadást rendező Léner Péter nem is nagyon tesz egyebet, mint jól-rosszul lebonyolítja a komédiát. Ahol pedig a figurák értelmezésébe és a szituációk kibontásába kezd, ott nemegyszer kínosan közhelyes megoldások felé irányítja színészeit. A rigid, leszegett fejű, kaffogó hangú ávéhás főhadnagy (Már­kó Eszter) végletesen elrajzolt figurájából így lesz papírmasé karikatúra, a csábítóan érzéki Bellácska (Molnár Gyöngyi) ziccerszerepéből pedig vértelen, sivár nőalak. A főbb szerepek alakítói sem állnak a helyzet magaslatán. Gáspár Tibor lendületesen, ám rutinból hozza az örökké aggodalmaskodó, szüntelenül megfelelni akaró hivatalnokot, aki még az állati ajzószertől sem indul be igazán. Józsa Imre szintén jócskán elrajzolt párttitkára hozott anyagból, csupa közhelyes kliséből építkezik. Besenczi Árpád tanácselnökéből viszont hamar előbújik a rosszkor, rossz helyen esetlenkedő kisember megszeppent baleksége. Naivan ámul, szétázottan piheg, próbálja átlátni az egyre átláthatatlanabb helyzeteket, elkapni a történések fonalát, mindhiába. Besenczi Remetéje precízen játssza el, hogy nem ő bolondult meg, hanem körü­lötte a világ. Pompás alakítás, akárcsak Vándor Éva szen­vedélyes, nagyvonalúságában is bizonytalan, kalickájából kitörni vágyó színésznője. Kocsis Judit féltékeny igazgatónéja vérmes hárpia és élvvágyó feleség, Sztankay István mindvégig létra után kajtató, lassan poroszkáló portásából egy röpke táncepizódnyira kibújik a hajdani snájdig báró.
„Egymás mellett fogunk lógni, mint a denevérek”, dünnyögi maliciózusan Sulyok, a párttitkár. Ha valaki Bellácskára nyomul, kibökik: megy töcskölni – majd lassacskán, akadozva bontják ki a kódolt szóviccet. A sziporkázó poénok, gyorsan változó szituációk kibontásához feszes koncentráció, intenzív ensemble-játék, de minimum fergeteges tempó szükségeltetne. Amelyek híján az előadás – bár közkinccsé tett egy remélhetőleg sokat játszható pompás drámát – valahogy mégis úgy hat, mint a vízben oldódó placebo.

Hamvai Kornél: Harmadik figyelmeztetés
(József Attila Színház)

Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Szakács Györgyi m. v. Zenei szer­kesztő: Herczeg László. Dramaturg: Szokolai Brigitta, Keszthelyi Kinga. Ügyelő: Kormányosi Miklós. Súgó: D. Szabó Erzsébet. Rendező­asszisz­tens: Tóth Gábor A. Rendező: Léner Péter.
Szereplők: Gáspár Tibor, Kocsis Judit, Józsa Imre, Besenczi Árpád, Vándor Éva, Mihályi Győző, Sztankay István, Ullmann Mónika, Márkó Eszter, Gieler Csaba, Molnár Gyöngyi, Háda János, Fila Balázs, Mohai Tamás e. h., Juhász György.