Az Ultima Vez csúcsteljesítménye az előadás minden pillanatában nyilvánvaló.

Az idei Budapesti őszi Fesztivál színházi kínálatának kétségkívül kiemel­kedő eseménye volt az Ultima Vez újFeketesége és a Jonathan Burrows–Matheo Fargion duó két előadása. Wim Vandekeybus csapata – két magyar táncossal bővülve – ezúttal teljes darabbal érkezett, és Burrowsék is két klasszikusukat mutatták be. A szinte folyamatos hűha-élmény ellenére sem lehetnek azonban büszkék magukra a szervezők. Ha ragaszkodunk a címbeli jelzőhöz, azt mondhatjuk: ahogy a tengerparti nyaralók a víz szintje alá dugott, búvármaszk által védett szemükkel, mi is csodadolgokat látunk, miköz­ben folyamatosan levegőt is tud­unk venni. Ennek fejében viszont semmit sem tudhatunk meg a tengermélyről. Mozizunk tátott szájjal, amíg ebédidő nem lesz.

A csúcson
Ultima Vez: újFeketeség

Az Ultima Vez csúcsteljesítménye az előadás minden pillanatában nyilvánvaló. A táncosok mozgása, az általuk létrehozott figurák expresszivitása, a zenei hatásfokozások, a színpadtér tökéletes kompozíciói a kezdeti katartikus sokk után állandósult gerinctáji bizsergéssé szelídülnek. Tátott szájjal nézünk. Mi­köz­ben voltaképpen végtelen közhelyeket formálnak meg szédületes sebességgel és elképesztően hatásosan. Utalnak a teremtésre, a születésre, a kapcsolattalanságra, mint ahogy a fizikai értelemben vett sérülékenységre is – lelkialkatként. A kezdő (paradicsomi, teremtés előtti) képben alig látszanak a meztelen alakok, és érezni lehet felettük egy hatalmas, téglalap keresztmetszetű testet, kőlapot. Az önmagában is jelentéses helyzetet tovább feszíti, hogy ezen a hatalmas dobogón játszanak a – nagyon jó – zenészek. Akik kiváló zenei teljesítményük mellett további értelmezendő szerepet is kapnak: szenvtelenül a magatehetetlenül vergődő lényekhez sétálnak, és testüket eszközként használva különféle hangzásokat kényszerítenek ki belőlük: elektromos eszközökkel felerősített hangokat csikarnak ki a mellkasukból, szájuk elé mikrofont tartanak, vagy éppen gégéjüket ütögetik kézéllel. Volt­a­képpen hangéhségük hozza létre – zeneként – mindazt, ami ezután történik. Gyönyörű, színes gondolatbuborék, amelyből többet is ereget az előadás. Szépek, gömbölydedek, örülünk, ahogy rájuk találtunk.
Az előadás közben Peter Verheist versszövegei hang­zanak el – kisebb-nagyobb változtatásokkal. Kivá­lóan illenek az előadáshoz: szépen formált, az igazi jó versekhez hasonlítani próbáló, gondolatgazdag és közhelyes szövegek. Sejtelmességben, elhallgatásban, expresszivitásban egy tőről erednek az előadással. Viszont sem hozzá nem adnak, sem el nem vesznek belőle. Nagyon sarkosan fogalmazva: a kettő közül az egyikre nincs is szükség – és akkor már inkább a textusra nincs, noha szerintem Verheist szövegei még mindig értékesebbek irodalmi, mint az Ultima Vez játéka színházesztétikai szempontból.
Magyar ember számára kellemes élmény előbb a ze­nében ismerni fel valami otthonosat, majd egy zseniális pszeudomagyaros bokapörgetősben. Vandeke­y­bus valóban csúcs: bárminek nevezzük is a testtel való metafizikus jelelést, az Ultima Vez egyik végső határáig vitte. Kipörögve a kortárs tánc progresszivitásából a színházcirkusz felé. Ez az előadás közelebb áll a Cirque du Soleil produkcióihoz – sokkal mélyebb tartalommal persze –, mint például a Forte Társulat vagy akár a Maladype Színház útkereséséhez. Az Ultima Vez elért valahová, ahonnan már nem mozdul tovább. Tavalyi, előadás-töredékekből összeállított darabjuk (Spiegel [Tükör]) plusz értéke is abból eredt, hogy töredékek együtteseként is élőbb tükre tudott lenni intellektuális közérzetünknek.

Lekottázott semmittevés
Burrows–Fargion: Both Sitting Duet

Az Ultima Vezhez képest Jonathan Burrows és Matteo Fargion egy fokkal magasabbra tették a mércét. Hűhában és ilyet még nem láttam-ban ők is remekelnek, amikor negyvenöt percen keresztül zene nélkül mást sem csinálnak, mint mozdulatszimfóniát celebrálnak, olyan ütemérzékkel, amely minden zenész számára irigylésre méltó. Egy táncos és egy zenész. Két szék, két mikrofon. Egy közepesen elhanyagolt és egy teljesen lúzer külsejű ember, az egyikük alsó közepes, másikuk felső alsó testalkattal. Egyértelmű, hogy az olasz a karmester. Angol partnere hol figyeli és követi, hol megengedi magának azt a luxust, hogy hozzá kelljen igazodni. Tíz hét gyakorlás után háromnegyed órán keresztül le tudnak kötni minket, miközben voltaképpen végig ugyanazt csinálják. Reagálnak a történésekre (amikor például valaki elunja és hazamegy), értelmes és teljesen értelmetlen gesztusok váltják egymást, végül az utóbbiak túlnövik az előbbieket. Geszti­kulál­nak, zenélnek. Mindennapi kommunikációnk értelmetlen voltának szemléletes példázata mellett egy mélyebb összetartozás hitét is közvetítik, hiszen ha két ember képes negyvenöt percen keresztül egymásra figyelve együtt dolgozni, akkor mégsem lehet akkora baj. Illetve: talán létezik a világnak egy saját üteme, dallama, amelyhez mindenki tetszése szerint, a többiekre figyelve kapcsolódhat saját szólamával.
Egy ötlet, egy gondolat, és sok-sok munka a tehetség mellé. Rendkívüli élmény, de nem szembesít semmi megerőltetővel – jól vagyok, köszi!

Semmitmondó prófécia
Burrows–Fargion: Speaking Dance

Az eseménysorozat legizgalmasabb darabja. A koreográfia a Both Sitting Duetéhez hasonló, szavakkal leírva ugyanaz. Azzal az élménnyel bővülve, ahogy az olasz anyanyelvű előadó idegenbe kerül brit társa mellett. Ahogy a brit klasszikus és utánozhatatlan come-ja (valahol az a és az á között) nála inkább kom. Fargion idegenségét (amelyben mi magunk is osztozunk az angol nyelv hallatán) feloldja, amikor olasz dalokat énekel olaszul, amelyekre angol társa mozog szakadatlan. ők mindketten és mi is otthon tudunk lenni, noha sem az angol nyelv, sem az olasz ének nem sajátunk. A két előadó olyan mértékben megnyugtató és kedves jelenség, hogy hatásuk alól nem lehet, és nem is érdemes kivonnunk magunkat. Jó velük lenni. Hu­mo­ruk a minimálra hangolt színpadtér szűkre szabott keretei között is átütő.
Mondandójuk súlyát a médium súlyának növekedése növeli. A mozdulatok értelmetlenségével szemben a Speaking Dance szavakkal dolgozik, amelyeknek óha­tatlanul van jelentésük. Két egy­másra mondott szó mindig viszonyba kerül egymással, míg két értelmetlen mozdulatnak együtt sem kell értelmet nyernie. Most is külön kis történetek születnek, majd tűnnek el hirtelen, egy másiknak adva át a helyet. Hogy a mozdulataink értelmetlenül csúsznak át egymáson, messze nem annyira ijesztő, mint az, hogy ugyanezt nem tudjuk megtenni szavainkkal. Úgy tűnik, igaza van Hamvas Bélának, és a beszédnek mégiscsak fundamentális szerepe van ember voltunkban.