Bármelyik brechtiánus rendező megnyalná a tíz ujját ettől a csúcsra járatott elidegenítő effektustól.

Bozsik Yvette Halál és a lánykájának – ellentétben az előbbi, Lány, kertben című premierjével – nem maga a szerző a főszereplője: a koreográfia kifejezetten azt mutatja, hogy alkotója igencsak él, és bármilyen megnyerő fickó képében sertepertélne körülötte a sumákoló Halál, esze ágában sem lenne szelíden elaludni a karjában. (Ahogy az előadáson is felcsendülő Schubert-dalban hallható: „Sollst sanft in meinem Armen schlafen!”) Sőt! A Pina Bausch emlékének ajánlott koreográfiából az is kiderül, hogy a német Tanztheater nagyasszonya – bár ő már elfogadta a kegyetlen kérő kéznyújtását – nemcsak saját, hanem mások műveiben is tovább él. Bozsik Halál és a lánykájában szerencsére leginkább a szellemisége – a mozdulatai csak kevéssé.

Apropó kéznyújtás. Nem tagadhatom le, hogy a Schu­bert-vonósnégyes megfelelő pillanatában én még mindig azt a Halált látom, amelyik – egyszerű, sötét ruhás férfi alakjában – Robert North koreográfiájában nyújt­ja kezét a Lánynak. Ha lelki szemem előtt megjelenik ez a gesztus, és hozzá (legtöbbször kiváltó okként) felcsendül a muzsika, bárhol legyek, azonnal tetőtől talpig lúdbőrbe öltözöm. Bozsik Yvette a téma leg­újabb feldolgozásában szerencsére nem ezzel az él­ménnyel akar konkurálni.
Míg North a haldoklás reális fázisait ábrázolja megrázóan, de költői szépséggel, Bozsik – nem tagadva meg önmagát – ebben a témában is a harsány ellentmondásokat és a groteszk, szarkasztikus bemutatás lehetőségeit keresi. Zajos, mozgó élettablóval nyit, táncosai szinte egyszerre vannak több helyen, s egymás kezébe adva a mikrofont verbálisan is kihívóan kommunikálnak. Khell Zsolt mozgó díszletfala, amely – nemes egyszerűséggel – pusztán hat oszlopot és köztük öt kapunyílást imitál, amellett hogy arányos és esztétikus, kitűnő tereket nyújt az életteli társas körforgásnak. A fiúk például „Sziasztok, lányok, kértek egy italt?” megszólítással próbálkoznak, de válaszra sem marad idő, már újabb helyeken kezdődnek az újabb rövid dialógusok, amelyekben olyan kijelentések is elhangoznak, mint „Schubert nekem tetszik” vagy „meghalni és megházasodni ugyanaz”. Elejtett szavakkal, szándékos véletlenszerűséggel villannak fel a közelítő főtéma előjelzései, és a jól ismert zene is sugallja: a rohanás előbb-utóbb végállomáshoz vezet, az áradó életben implicite van jelen az elmúlás. Egyre nyilvánvalóbbá válik: a lehengerlő vitalitás minden színterén, valamennyi cselekedetben, gesztusban ott lapul, leselkedik a halál. Minél harsányabb az élni akarók élni akarása, annál kontrasztosabb a halál valósága. Ez az első csavar, amit Bozsik a történeten képez: kezdetben a zajló életet prezentálja, csak hogy rámutasson a halálra.

Vati Tamás és Balkányi Kitty Koncz Zsuzsa felvétele

Az élettablón mindennek helye van: a hétköznapok apró eseményeinek, sorsfordító tragédiák­­nak, betegségeknek, párkapcsolati válságoknak, férjek halálának, munkahelyi problé­mák­nak. Ez utóbbiak is hitelesen jelennek meg: színpadi és balett-termi történetek vegyülnek civil életben játszódó esetekkel. Egy táncos – ha jól emlékszem, Kalmár Attila – talán ennek a darabnak a megidézett próbáján javítja-gyötri teljesíteni igyekvő partnernőjét, közben „instrukcióival” kifelé magyarázva segíti az előadás percepcióját, az alábbi szavakkal: „annak ellenére, hogy ez improvizáció, kapcsolatban van a halálfélelemmel”. Bármelyik brechtiánus rendező megnyalná a tíz ujját ettől a csúcsra járatott elidegenítő effektustól. A néző próbál a diszkréten törtető Schubert-zenével együtt a feltételezett dal- és balettszüzsé mentén előrehaladni a logikus történetben, de szüntelenül megakasztja számtalan mesterkélten alkalmazott színpadi eszköz, például a médializált világunkra utaló mikrofonba beszélés vagy az említett, próbatermi miliőbe helyezett kvázi-darabmagyarázás. Reális és abszurd között lebeg az a jelenet is (így úgyszintén elidegenít), amelyben Samantha Kettle verbálisan beszámol férje, Henry haláláról. Fokozódik a helyzet, amikor a halott férjek angyalkara (hátukon fehér szárnyacskákkal) megjelenik a napszemüveges özvegyek emlékezetében (halála után már mindegyik férj angyal). A realitás tartományába tartozik a kezdő özvegy Kettle banalitásban megmutatkozó, hirtelen előrukkolt férjhiánya: „Henry, hol a ruhám?”, kérdezi kétségbeesetten, mert a társ hiányával a legkegyetlenebbül prózai helyzetekben szembesülünk. Brutálisan valósághű az a motívum, amelyben nők – különböző nyelveken – betegségek lefolyásáról, ismerősök, barátok haldoklásáról számolnak be.
A távolról, abszurd módon felülről szemlélt életfreskó kavargását a végére le kell csitítani, a szálakat el kell varrni, már csak azért is, mert a klasszikus, precízen tételekre szerkesztett zene a végére szabályszerűen lekerekedik. Bozsik mintha odázná a végkifejlet elkerülhetetlen bekövetkeztét. Talán ezért (is) iktatja be a vonósnégyesben nem szereplő zongora kísérte címadó dalt, amellyel késleltetni tudja a véget. De nemcsak azért késleltet, mert a halál előtt öt perc élet is élet, hanem mert az abszurd-elidegenítő életkavalkád után igen problematikus megtalálni az esztétikailag-tartalmilag is megfelelő végső megoldást. És ez nem is sikerül megnyugtatóan.
A daltételre Vati Tamás és Balkányi Kitty lejt halálba hívogató pas de deux-t. Rémesen gyönyörű, ahogy mögöttük a teljes falszerkezet az óramutató irányának megfelelően, körív mentén elmozog (súlyosan mutatja az idő múlását, lejártát). Aztán a lányért kicsiny, mozgó talapzaton (a halál szörfdeszkáján?) becsusszan a sötét ruhás, kegyetlen kérő. Közben slágerszerű zenei feldolgozásban dal hallik angolul, melynek a Matthias Claudius költötte, Schubert által megzenésített versre hajazó szövege magyar fordításban is megjelenik a digitális kiírón. Ha eddig megúsztuk fordítás nélkül, a sztori végét miért kell anyanyelven is szánkba rágni?
A sikerületlen, általam túlontúl mesterkéltnek érzékelt befejezés ellenére azt gondolom, hogy a Halál és a lányka a Bozsik-oeuvre értékes darabja. Összegző és tovább kísérletező egyben. Eklektikussága, helyenkénti harsánysága ellenére mértékletes ízléssel van összefogva. A gyanítható improvizációs lehetőségek mellett, főleg az együttesen végzett mozgásokban, a koreográfia apró részletei is mívesen ki vannak dolgozva. A nők mozgása egyes jelenetekben különösen harmonikus. Jók az egyéni teljesítmények is, Balkányi Kitty, Vati Tamás, Samantha Kettle és Kalmár Attila külön említést is érdemel.
Minden jó lenne, ha a vége jó lenne (ha egyáltalán lehet jó vége ennek a történetnek). Mindenesetre most helytálló Madáchcsal bevégeznem: „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni!”

Halál és a lányka
(Bozsik Yvette Társulat, Nemzeti Táncszínház, Művészetek Palotája)

Zene: Franz Schubert. Fény: Pető József. Díszlet: Khell Zsolt. Jelmez: Bozóki Mara. Koreográ­fus­asszisz­tens: Vislóczki Szabolcs, Balkányi Kitty. A Schubert-dal felvételén zongorázik: Jandó Jenő; énekel: Vár­helyi Éva. Zenei rendező: Tóth Ibolya. Kreatív producer: Iványi Marcell. Koreográfus: Bozsik Yvette.
Táncolják: Balkányi Kitty, Vati Tamás, Samantha Kettle, Vislóczki Szabolcs, Somorjai Judit, Gombai Szabolcs, Hasznos Dóra, Kalmár Attila, Fülöp Tímea, Tuza Tamás, Amandio Cardoso.

Facebook Comments