Ha az aktuális jelenet éppen kevésbé ötletes, s a színészi alakítások éppen nem állnak a helyzet magaslatán, rögvest leül az előadás, mivel nincs olyan ív, amelynek követése magával ragadhatná a befogadót.

Lassacskán fél évszázados lesz Dürrenmatt darabja. Látszik rajta az idő. Bármilyen furcsa, csaknem naivan optimistának tűnik a szöveg. Még akkor is, ha a szerző – elveihez híven – ezt a történetet is úgy gondolta végig, hogy elképzelhető befejezései közül a lehető legrosszabb következzék be. A világ egy őrült keze közé kerül, s hiába mondanak le mindenről a fizikusok, mégsem tudják megakadályozni, hogy Möbius találmányait ne a legrettenetesebb módon hasznosítsák. Ám manapság alapélményünk, hogy a világnak nem kell egy őrült keze közé kerülnie ahhoz, hogy minden a lehető legrosszabban működjön. A halál, az embertelenség, a népirtás látványa (köszönhetően persze a médiának is) szinte mindennap érzékelt jelenséggé vált. És akik ezt okozzák, nem misztikus őrültek, hanem közülünk való, hétköznapi emberek. Mindennek fényében a három fizikus áldozata is képtelenül naiv gesztusnak tűnik. De a dráma nemcsak ezért érződik avíttnak; szellemessége is sokat kopott, dramaturgiája mára elhasználttá vált, a cselekményt bonyolító ötletek kifakultak. Magyarán: sem formai, sem tartalmi szempontból nem tűnik vonzó, izgalmas alapanyagnak.
Horváth Csaba és társulata az utóbbi években változó szövegekkel és formákkal kísérletezve, de felettébb következetesen keresi egy sajátos fizikai színház körvonalait. Azért írom, hogy sajátos, mert a műfaj általam ismert külhoni alkotóihoz képest Horváth Csabát erősebben foglalkoztatja a szöveg, melynek jelenléte mind dominánsabb munkáiban. Vagyis a felhasznált alapmű nem aláfestésként, ellenpontozásként, betétként szolgál, hanem valamilyen formában kölcsönhatásba kerül a felhasznált mozgáselemekkel, mozgássorokkal, gesztusokkal. Sőt, A fizikusokban olyannyira a szöveg dominál, hogy maga a mozgás tölti be az aláhúzó-ellenpontozó-felülíró szerepet. Aligha véletlen, hogy a rendező új fordítást is készíttetett a darabból – nem is akárkivel, hanem Térey Jánossal (és Harmath Artemisszel). Téreyék fordításában frissebbnek is hangzik a darab, lehet nevetni néhány dialóguson, poénon, de a mű mondandójának naivitása és dramaturgiai gyengéi így is nyilvánvalóak. A Forte társulat elő­adása minderről nemigen látszik tudomást venni. Mintha az alkotókat nem annyira a kérdések felvetése, mint inkább az atmoszféra megteremtése foglalkoztatná. Sikerül is létrehozni a „világ mint bolondokháza” metafora megkívánta dermesztően jeges alaphangulatot. A Milorad Krstic díszletével és Benedek Mari jelmezeivel megszülető lát­vány­világ a vörös, a fekete és a szürke árnyalataira épít. Ridegség keveredik dinamizmussal, s ezt sugallják a geometriai formák is, melyeket részint a Sanyi és Aranka Színház szűkös tere, részint a díszlet egyes elemei (téglalap alakú hátsó térelválasztó, annak ovális vájatai stb.) határoznak meg.

A mozgássorok egy része is egyértelműen ehhez a törekvéshez igazodik. A szereplők különböző pozíciókban rendeződnek alakzatokba. Egyes dialógusokhoz komoly fizikai erőkifejtés kapcsolódik. Láthatunk akrobatikus mozdulatokat és zsonglőrmutatványokat is. A kimért, pontosan megmunkált gesztusokat helyenként váratlan, szabálytalan, kiszámíthatatlan mozgások váltják. Mint­ha a természetes dresszúra alapszíneibe keveredne az őrület kiszámíthatatlansága. A gesztusok, mozgássorok más része egyértelműen ellenpontozza, esetenként ironikusan felülírja a szöveget. Vannak közöttük kézenfekvő, játékos, szellemes ötletek (mint a kacsintás megfeleltetése a fényképezésnek), fáradtabb színházi sablonok (a szöveg és színpadi valóság eltérésének megjelenítésekor) és érzékletes, kifejező ötletek (mint a három fizikusnak a felső traverzen függeszkedve, kapaszkodva elő­adott, a keresztre feszítés ál­lapotára asszociáltató pár­beszéde). S nemcsak a mozgások válnak kiszámíthatatlanná, hanem maguk a szavak is, melyek roncso­lód­nak, melyeket nehéz kiejteni, s talán nem is érdemes. Hol a hangzókat cserélik össze, hol lenyelt/szájban ragadt alma akadályozza a kiejtést, hol az arcra húzott fejfedő próbál gátat vetni a szavaknak, hol szinte fuldokolnak beszéd közben a szereplők.
Ebben a pokolra tartó, őrült világban, ahol senki és semmi nem az, aminek és akinek látszik, végső soron teljesen természetesnek hatnak a nemcserék is: a fizikusokat színésznők, Möbius nejét és az ápolónőket férfi színészek játsszák. Nem sokat változtat ez az alapképleten, legfeljebb bensőségesebbé teszi a három fizikus viszonyát: a hangsúlyosan finom, nőies érintések, a bizalom felkeltésének, az egymásba kapaszkodásnak metakommunikációs jelei valószínűleg nem mű­­köd­nének így férfiak viszonylatában. Ám magának a szexusnak különösebb jelentősége nincs – még akkor sem, amikor egy egyszerre lírai és játékosan frivol ötlettel a fizikusok kebleik felfedésével emlékeznek a meggyilkolt ápolónőkre. Földeáki Nóra (Mö­bius), Sipos Vera (Newton) és Simkó Katalin (Ein­stein) egy­aránt fojtott erővel, koncentráltan, intenzív színpadi jelenléttel formálja szerepét. Földeáki Nóra izzó szemű, a magasabb célokért mindenre kész fantasztát játszik, akinek idealista fanatizmusa, mely magától értetődő természetességgel torkollik gyilkosságba, valóban az őrülettel határos. Mozgása is ugyanezekből a visszafojtott, de robbanásra kész energiákból táplálkozik. Sipos Vera és Simkó Katalin ezt a visszafogott dinamizmust az eljátszott őrület egyszerű derűjével variálják; míg Siposnál ez néha önfeledt szertelenségbe csap át (amit a mozgásban spárgák, kézenállások is kísérnek), addig a Simkó teremtette figurát valami csendes melankólia hatja át. Valamennyiükkel kontrasztot képez Zsarnóc­zai Gizella elegáns, nagyvilági doktorkisasszonya, akinek minden mozdulata finoman kimért, szavai csendesen súlyosak, s szemében valódi őrület villódzik. Teljesen más regiszterben, élesen elemelten, karikaturisztikusan szólal meg Gantner István Möbius feleségeként – talán azt érzékeltetve, hogy az intézeten kívüli kicsinyes, érdekközpontú világ ebből a perspektívából egyáltalán nem vehető komolyan. Hasonlóan humorforrásként jelenik meg And­rássy Máté magát fegyelmezni próbáló, szögletes, de gyakran heves, szabálytalan mozdulatokban kitörő, prózaian földhözragadt felügyelője. Az áldozatok sorából kiemelkedik Krisztik Csaba végtelenül finoman, szinte líraian formált, csendesen és eltántoríthatatlanul ra­gaszkodó Monika nővére. Kádas József, Horváth Virgil és Blaskó Bori játéka több epizódban is pontos és fontos része az együttes teljesítményének.

A kitűnő alakítások természetszerűleg hoznak létre önmagukban hatásosan megoldott jeleneteket is. S nem kétséges az atmoszféra megteremtésének sikere sem. Ám közben mégiscsak igen nagy mennyiségű szöveg hangzik el, felmerülnek a Dürrenmatt-darab kérdései, amelyekre az előadás nem ad a drámánál izgalmasabb, összetettebb, kevésbé naiv válaszokat. Mi több, az alkotók több jelenet primer jelentésével mintha nem is igazán törődnének. Mindahhoz, amit az előadás képben, mozgásban, atmoszférában megalkot, mennyiségileg túl sok, minőségileg túl kevés a szöveg. Így aztán a játék minden szakmai erénye ellenére is túlontúl kiismerhetővé, átláthatóvá válik, s nemigen lép ki abból a tartományból, melyet az erőteljes atmoszféra már kezdettől fogva determinál. Ha az aktuális jelenet éppen kevésbé ötletes, s a színészi alakítások éppen nem állnak a helyzet magaslatán, rögvest leül az előadás, mivel nincs olyan ív, amelynek követése magával ragadhatná a befogadót. Ebből adódóan a láthatóan nagy munkával és precízen megtervezett forma sem hat igazán izgalmasnak és perspektivikusnak. Illetve, ez utóbbi vonatkozásában, nincs okom vitatni a társulat ama törekvését, mely a szöveg dominanciája mellett próbálja megtalálni a mozgás, a gesztusok formát meghatározó szerepét. Abban viszont csaknem bizonyos vagyok, hogy ehhez nem A fizikusok a leginkább alkalmas alapanyag.

Friedrich Dürrenmatt:
A fizikusok
(Forte Társulat – Sanyi és Aranka Színház)

Fordító: Térey János és Harmath Artemisz. Dra­ma­turg: Upor László. Díszlet: Milorad Krstic. Jel­mez: Benedek Mari. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Gantner István, Horváth Virgil, Kádas József, Krisztik Csaba, Simkó Katalin, Sipos Vera, Zsar­nóczai Gizella.