A Naphosszat a fákon egy Nagy Színészegyéniség közönség előtt prezentált ünnepe.

Anatolij Vasziljev évtizedek óta egyike a legnagyobb neveknek a nemzetközi színházi életben. Európa számos országába hívják folyamatosan rendezni, Moszkvában a városvezetés néhány évvel a rendszerváltozás után saját színházat épített neki (az utóbbi években ugyan komoly támadásoknak van kitéve, éppen színháza igen gyatra teljesítménye miatt). A kaposvári Vasziljev harmadik magyarországi rendezése, mindannyiszor Schwajda György – jelenleg a Csiky Gergely Színház igazgatója – meghívásának tett eleget (1994: Művész Színház, Dosztojevszkij: A nagybácsi álma; 1998: Szolnok, Osztrovszkij: Ártatlan bűnösök), s bár előző két munkája annak idején alapvetően pozitív visszhangot váltott ki, mégis nehezen vitatható, hogy Vasziljev „magyar rendezéseinek” legfőbb hozadéka, hogy Törőcsik Marival olyan művészi munka-harmóniát és ebből következő színészi-színházi minőséget sikerült létrehoznia, amely – bizton kimondható – örök időkre az egyetemes színháztörténet arany lapjain fog szerepelni.
Marguerite Duras darabja messze nem tartozik a XX. század drámairodalmának kiemelkedő alkotásai közé (és akkor még finoman fogalmaztunk): ha legalább magas színvonalon kidolgozott párbeszédekkel lenne ékes, vagy a szereplők összecsapásaiból kialakított szituációk atmoszférája ragadna magával, vagy a dráma struktúrájának tökéletes kidolgozottsága ellensúlyozná az erősen közhelygyűjtemény jellegű történetet! De ilyesmiről sajnos szó sincs, mindössze egy jóindulattal tisztességes iparosmunkának nevezhető szövegkönyvről van szó, panel-szereplőkkel és -konfliktusokkal: autoriter anya, egykoron szeretetre vágyó, de jórészt méltánylandó, objektív okokból azt soha el nem nyerő fiú; mára helyrehozhatatlanul eltérő értékrendek anya és fiú kapcsolatában; mindehhez mellékszálként egy ízig-vérig romantikus perdita-történet a fiú párizsi barátnőjéről; tragikusnak szánt, az első pillanattól kiszámítható, szirupos befejezés – s mindez sajnos nem párosul olyan virtuóz kidolgozással, amely elfogadhatóvá tenné ezt a tucattörténetet, amelynek színvonala meg sem közelíti a szerző olyan munkáit, mint a Szerelmem, Hirosima vagy A kínai szerető.

Törőcsik Mari (Az anya), Kocsis Pál (A Fia) és Gubás Gabi (Marcelle) Klencsár Gábor felvétele

A megvallottan önéletrajzi, súlyosan traumatikus élményeket feldolgozó kisregény (1954) színpadi változatát az írónő adaptálásában a párizsi Odéon Színház mutatta be 1965-ben, Jean-Louis Barrault rendezésében (a jelmeztervező az algériai háború poklában szerzett idegösszeomlásából és az azt követő súlyos drogfüggőségéből még éppen hogy csak lábadozó, fiatal, tehetséges divatszakember, bizonyos Yves Saint-Laurent volt). Az Indokínában született Duras egy interjúban elmesélte, hogy az ő anyja soha semmire nem mondta azt gyermekeinek, hogy szép. Huszonöt évesen került Ázsiába, két férjtől három gyermeket, két lányt és egy fiút szült, és negyvenévesen özvegyült meg. Soha egyetlen könyvet el nem olvasott, fia korán elhagyta, míg két lányát egyszerűen nem volt képes igazán szeretni. Sűrű, nehéz életanyag, valóban drámaíró tollára kívánkozik.

Hogy Vasziljev az egyetemes drámakínálatból miért éppen ezt a darabot választotta, indifferens lenne, ha a rendezés meggyőzne arról, hogy a Duras drámájából készített előadás itt és most érvényes válaszokat ad életünk bármely szegmensében felmerülő kérdéseinkre. De sajnos sem a rendezés, sem a megjelenített történet nem győz meg arról, hogy értékes mondanivalókat közlő anyaggal találkoztunk. A mégis bekövetkező, az egész estét ünneppé avató, lenyűgöző és minden dohogást-fejcsóválást elsöprő csoda Törőcsik Mari alakítása. Vasziljev még a kilencvenes évek közepén így határozta meg, mit vár színészeitől: „Az a színész érdekel, aki nem szerepalak. Már nem az érdekel, hogy a színész valamilyen szerepalakot jelenítsen meg. Személyként, költőként, személyiségként akarom látni. őt magát, és nem mást. Nem akarom, hogy a rendező akaratát teljesítse, nem akarom, hogy a színész a szerepalak rabjává váljon, sőt azt sem akarom, hogy a színész a darab rabja legyen. Amikor beülök a nézőtérre, kivételes személyiséget akarok látni, és ettől a személyiségtől felfedezéseket várok” (Polina Bogdanova Vasziljev módszeréről, SZÍNHÁZ, 2008. november). Törőcsik Mari játéka mintha csak ennek a rendezői ars poeticának a tökéletes illusztrációja lenne. Maradéktalanul teljesül mindaz, amit Vasziljev megfogalmazott: minden pillanatot uraló jelenlét, fölényes, magabiztos szövegtudás, a mozdulatok és a megszólalások személyiségen átszűrt hitelessége: a Naphosszat a fákon egy Nagy Színészegyéniség közönség előtt prezentált ünnepe.
Nagyon erős felütéssel kezdődik az előadás. Törőcsik hihetetlen energiákat képes mozgósítani, a közönség pedig csak ámul és bámul, amikor nyitásként rögtön ott egy huszonöt perces monológ. Mint a görög tragédiák prologosza, beavat az előzményekbe, a színpadi jelent megelőző események tényszerű, mégis a hősnő személyiségén átszűrt krónikáját adja. Törőcsik lehengerlő erővel, virtuóz beszéd- és gesztusrendszerét csillogtatva idézi fel az idős asszony máig vezető életútját. Szinte szenvtelen hangon kezdve meséli el, hogyan edződött acélkeménnyé, ha kellett, kegyetlenné, ez a madárka-testű, légiesen könnyű asszony. Fel-felizzó indulattal tekint vissza Indokínában átélt lelki és fizikai szenvedéseinek sorára, felidézi a harcokban és vagyongyűjtésben töltött élet főbb momentumait, amelynek végén most eljutott ide, Párizsba, hogy előttünk megállva-megpihenve anyaként kísérelje meg felmérni, miért veszítette el kapcsolatát egyetlen fiával, mi történt közöttük abban a múltban, amely eljuttatta életének, ha talán nem is az egyetlen, de mindenesetre örökre feldolgozhatatlan kudarcához, fia idegenné válásához.
Ez a nyitó monológ (amely a regényben és a drámában jóval később és nem is ilyen időmennyiségben hangzik el) persze nekünk, nézőknek szóló győzelmi ének is (mindenekfelett az!); nekünk, akik tudjuk, hogy a művésznő megjárta a halál birodalmát, és visszajött onnan, ahonnan az alvilági istenek tiltják bárkinek is a visszatérést (Catullus). Törőcsik nemcsak visszatért, de itt van, a sokat tudás cinkos mosolya bujkál ajka körül, tele életerővel, apró teste betölti a teret, és mindenkinél élesebb ésszel és megközelíthetetlen élettapasztalatok birtokában mutat példát – nem a történet szereplőinek (hiszen valójában – sajnos – az egész Duras-dráma majdnem egészen mellékes ezen a színházi estén), nekünk, nézőknek, minket tanít élni és bölcsnek lenni. Korábban soha át nem élt, revelatív élmény, igazi ajándék Törőcsik Mari játékában gyönyörködhetni.
A díszlet középső részét áttetsző falakból kialakított, laza majdnem-labirintus, egymásba úsztatott szoba- és folyosórendszer foglalja el, ahol minden és mindenki egyszerre látszik is meg nem is (Antal Csaba munkája). E labirintusrendszer (is) többet ígér, többet sejtet, mint ami a darabban benne van, illetve amit a rendezés elő tud hívni belőle. Körös-körül pedig zajlik a külvilág élete: hátul bárpult és zongora (Selmeczi György és Kákony Árpád zeneszerzők komponálta, kifejezetten kellemes dallamok futnak a zongorán), a tér minden szegletét időről időre betáncoló kar pedig jól illusztrálja a Fiú párizsi életének színtereit (a kaposvári színház színészei odaadóan, pontosan parkett-táncolnak; koreográfus: Gemza Péter). A finoman légies, stilizált látványvilágot egyetlen tárgy zavarja (de az, ha ugyan felfigyelünk rá, nagyon): a baloldalt árválkodó, sehová nem tartozó, semmilyen szerephez nem jutó, kiszáradt (?) fa. Látványnak ugyan jobbára elsikkad (szerencsére), de jelentése még így is erősen szájbarágós. Minden irányban szabad az átjárás ebben az egyterű, mégis sok helyszínű díszletben. A középső bemélyedésben, az áttetsző szövetfalon a hatvanas évek Párizsa elevenedik meg fekete-fehér filmen. Szívesen nézzük, érdekesek a régi autók, a gazdagodó nagyváros utcaképei, a metróállomások és az üzletek előtti forgatag. Nosztalgiautazás egy akkoriban számunkra elérhetetlen álomvilágba, aminek ugyan semmi köze sem Duras-hoz, sem az előadáshoz, de szép. Kár, hogy végtelenített módban pereg, többször is látjuk ugyanazokat a jeleneteket, bár olykor mintha fordítva lenne befűzve a film. De ez sem baj, telnek-múlnak a percek, figyelni a cselekményre úgysem nagyon kell, elmélázhatunk akár a legapróbb részleteken is. (Izgalmas kérdés például, hogy elfér-e az autó a szűk utcában az éppen rakodó nyitott platós teherautó mellett. Soha nem fogjuk megtudni.)

Lestyán Luca, Kovács Zsuzsanna, Csapó Virág és Kőrösi András Klencsár Gábor felvétele

Gubás Gabi remekül, biztos ízléssel egyensúlyoz a fiatal kora ellenére már számtalanszor megalázott, érzelmileg kiszolgáltatott – mert szerelmes – lány, Marcelle szerepében. Élettörténet-monológja igazi közhelyparádé, csakhogy sikerül igazi színészi remekléssé stilizálnia, amikor a soványka-érzelgős szöveget jazz-ben-bluesban adja elő. Tökéletesen feledtetni tudja a mondatok amúgy eredendően könnyzacskóingerlő jellegét, s később is meg tud őrizni egy nagyon határozottan felépített egyéniségrajzot: ők ketten, az Anya és a Lány értik, ismerik és szeretik a Fiút. Csak éppen míg az Anya holnap reggel – minden bizonnyal örökre – elhagyja a reménytelenül és oly sok éven át rosszul szeretett fiát, addig a Lány, bár ugyanúgy látja a Fiú menthetetlen ürességét, cél nélküli, felszínes élethabzsolását, azt is tudja, hogy neki majd vele kell leélnie életét. Gubás Gabi érzékeltetni tudja, hogy Marcelle már első találkozásukkor felmérte: ennek az Anyának sohasem fog sikerülni magához láncolnia a Fiút. Ettől a pillanattól kezdve pedig nem is tekinti vetélytársának a Jacques-ért folytatott – jobbára reménytelen – küzdelemben, inkább valamiféle gyengéd cinkosságot alakít ki vele, s ez sokkal inkább a színészi játék precizitásának és ötletgazdagságának, semmint az elhangzó szövegnek köszönhető. A legnagyobb dicséret, ami Gubás Gabi alakításáról elmondható, hogy majdnem mindvégig Törőcsik Mari egyenrangú partnere tud lenni (szigorú kivétel a meglehetősen idétlenre sikerült selyemsáldobálós jelenet, ám ez az aránytévesztett romantika [?] nyilvánvalóan a rendezés rovására írandó).

Nyári Oszkár egyszerre fölényes, elegánsan mozgó és beszélő bárpincér, a vendégekhez finoman, de nem megalázkodva alkalmazkodó, bizalmas házigazda, aki azonban ha kell, megfelelő erőt, határozottságot is fel tud mutatni. Az embernek az a benyomása, hogy sokkal jobban érti a fiához utat kereső Anyát, mint maga a Fiú, Jacques. Neki tényleg vannak titkai, félmosolyából, kéz- és fejtartásából, gesztusaiból sugárzik az az életismeret, amelyet a Fiú soha nem fog elsajátítani. ő az egyetlen ebben a történetben, aki a helyén van, tehát nem boldogtalan, s ebből származó fölényét nagyon tudatosan érzékelteti is környezetével.
Nem kétséges, hogy a dráma és az előadás nagy vesztese Kocsis Pál Jacques-ja. Az anyja és annak életvitele elől egy életen át menekülő Fiú Marguerite Duras-nál rosszul megírt, Vasziljevnél karakter nélkülinek rendezett tékozlófiú-parafrázis. Szinte csak rossz párbeszédei vannak, a Lánnyal folytatott dialógusai során lapos macsószövegekbe kellene életet lehelnie, anyjával pedig hihető konfliktusszituációkat kellene múltból hozott, jórészt tőle elszenvedett sérelmeiből építenie, majd ezekben a kiélezettnek szánt élethelyzetekben kellene indulatbombáinak hatásosan robbanniuk. Kocsis jó színész, és komoly erőfeszítéseket tesz, hogy hús-vér alakot formáljon Jacques-ból, csakhogy percről percre egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a lehetetlent kísérti. Alakítása így is nagyobb szabású, mint amit a dráma szövege megenged, ettől azután figurája időnként nemcsak indokolatlanul ellenszenvessé válik, de teljességgel hiteltelenné is (például az ékszerlopás vagy a Lány darab végi, „végső” elkergetése).
Mint láttuk, Vasziljev alapvetően túlértékelte Duras drámáját, olyan mélységeket lát bele, amelyek egyszerűen nincsenek benne. Ennek a túlinterpretálásnak jele, hogy időnként mintha oratóriummegszólalásért kiáltó zeneműnek fogná fel a szöveget, s a külön erre a célra meghívott hangképző tanár (Ilja Kozin) segítségével furcsán kitartott mondategységekben, megemelt hangon, figyelemfelkeltő, a hétköznapitól eltérő hangsúlyozással megszakított, illetve végtelenné hosszított egységekben szólaltatja meg a textust. Tagadhatatlan, hogy olykor, pillanatokra sikerül is a furcsa, meghökkentő hangzáson túl igazi szépséget is kölcsönöznie a szövegnek, ám jobbára igen hamar eltűnik a zene-varázs, és a helyén unalmas, üres modorosságnak ható mórikálás marad. A híres, opera-előadásaiban is alkalmazott, rituális vasziljevi színpadi beszédtechnika ez esetben szöveg- és szituációidegen elem.
Az elhangzó szöveg (a színlap szerint Szeredás András és Natasa Iszajeva fordításainak felhasználásával) Kozma András munkája; jól mondható, lendületes színpadi anyaggá formálta Duras olvasva jóval nehézkesebb mondatait. (Csak azt a „Republik tér”-t tudnám feledni… Pedig legalább három elfogadható változat kínálkozott volna: 1. Place de la République [ejtsd: ’plasz dö la repüblik’, rendben, idegen nyelv, biztosan modorosnak találtatott, elvetendő; kár érte]; 2. Köztársaság tér [ez ellen nem tudom, mi szólt – csak nem a mai, budapesti konnotációktól féltek az alkotók?!]; 3. Repüblik tér [még ez a hibrid, francia–magyar változat is jobb lett volna, mint a színpadról elhangzó értelmetlenség].)

Marguerite Duras: Naphosszat
a fákon (Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

Jelmez-díszlet: Antal Csaba. Rendezte: Anatolij Vasziljev.
Szereplők: Törőcsik Mari, Gubás Gabi, Kocsis Pál, Nyári Oszkár.