Amúgy: miről szólhatna egy mai A hattyú-előadás? Hát nem forradalomról és multikról. Erős a gyanúm, hogy elsősorban Molnár Ferencről. A bravúrról, a stílusról, az effektusokról.

Molnár Ferenc (1878–1952). Semmiféle 0-val vagy 5-tel fémjelzett évforduló nem sejlik fel e két évszám mögött, a 2009/2010-es évad mégis egy Molnár-diadalmenet ideje lészen: Budapesten és vidéken összesen tizenegy felújítás ígérkezik, miközben további három még repertoáron van. A szórakoztatás tomboló igényén belül ez legalább jó ízlésre és a színvonal melletti kitartásra vall, ámbár az Új Színház nézőterén a legnagyobb nevetést és nyílt színi tapsot nem, ó, nem valamelyik szikrázó poén vagy briliánsan megcsavart fordulat kapta, hanem Jácint atya (Eperjes Károly), amint fenékig ürít egy hatalmas borospoharat. Igazán ideje, hogy a „gyerek, kutya, fóka” szentháromságot kiegészítsük a „piával”.
Meglehet, csak belemagyarázás, de számomra ez a Molnár-dömping másra is: vihar előtti csöndre, illetve e rövidülő haladék elszánt kiaknázására utal.
Az eddigi Molnár-reprízek bebizonyították, hogy az alternatív ambíciójú rendezőknek ezen a mezőn nem sok fű terem: ízléses, korszerűen felfogott, minél csillogóbb, de azért pikánsul némi nosztalgikus-ironikus múltba nézéssel (kacsintással) fűszerezett vígjátéki stílus terem fűnél többet is: babért. A mostani szériát nyitó két előadást, a vígszínházi Játék a kastélyban-t és az új színházi A hattyút Marton László, illetve Szinetár Miklós személyében igazán nem alternatív hajlamú, hanem inkább hagyományos realista előadásokkal kitűnt, érett korú, hatalmas gyakorlatú rendezők vitték színre, és ez így nagyon is rendben van. Mindazonáltal mindketten azon voltak, hogy az érdemes-patinás „vígszínházi Molnáron” túl valami újat, érdekeset, meglepőt is csempésszenek produkciójukba. Marton (akinek munkájával itt természetesen nem foglalkozhatom hosszabban) a színház mint olyan pirandellói többértelműségét, játék és valóság furcsa, ellentmondásos viszonyát szólaltatta meg (amely minden bizonnyal a Pirandello-kortárs Molnárt is megérintette); Szinetár viszont az önálló leleményű keretjáték segítségével kívánta a darabot a máig hosszabbítani.

Sztárek Andrea (Symphorosa), Eperjes Károly (Jácint) és Bánsági Ildikó (Beatrix) Schiller Kata felvétele

Amit azonban Szinetár hozzátold, az – a Marton-rendezéssel ellentétben – nincs a darabban. A bevezető még szolid: a frakkos Eperjes Károly előrejön, és mintegy porondmesterként bejelenti, mi kerül színre ma este. A finálé annál merészebb. Molnár ugyan – igaz, elsősorban a színpadi hatás és kontraszthatás kedvéért – merész társadalomkritikai kitörést ad Ági Miklós szájába, de valószínűleg igencsak csóválná a fejét, ha meglátná hősét, amint az előadást záró kisfilmen forradalmas munkások közt vonulva vörös zászlót lenget. Ági győzelme keserves évtizedeket hozott ugyan a nézőtéren ülők egy részének, de pirruszinak bizonyult: lám, az utolsó képek már restaurációra utalnak. Egy „vas-, acél- és tejipari” multi igazgatótanácsi ülésén vesz részt a színdarab arisztokrata szereplőinek egy része, plusz Ági Miklós személyében a visszaszivárgott komcsi (noha talán jobban megbarátkoznánk a multikkal, ha valóban egy-egy Takács Katalin-féle bűbájos, egész habitusában előkelő, eszes dáma állna az élükön).

Mindez azonban, ismerjük be, idegen anyag; az előadásra vajmi kevéssé jellemző. Az első felvonás díszlete, jelmezei, színjátszása éppenséggel operetthangulatot teremt, kivált Bánsági Ildikó (Beatrix) rutinosan üres mama-karikatúrájával (és palotásra termett díszmagyarjával) és még inkább Nemes Wanda Alexandra (Xixi-Xaxa-Xoxo)-felfogásával, amely negédes-pajzán, tűzrőlpattant szubrett-allűrjeivel inkább a Mágnás Miska Marcsájához illenék. A jelmezzel itt is bajom van: belépéskor Alexandra inkább Beatrix társalkodónőjének tűnik, semmint a lányának – s az előadás címszereplőjének; igaz, erről a benyomásról a fiatal színésznő fogyatékos présence-a is tehet. Róla csak annyit: nem hattyú. Az ellentét az etikett burkában megjelenő, hűvös, nyugodt, megközelíthetetlen fenség, a két lábon járó arisztokrata esztétikum és a páncélt lassan átizzító szenvedélyek között (ha úgy tetszik, Rolla és Marcsa közt) nem tud érvényesülni, mert az elsőhöz Nemes Wandának nincsenek eszközei. (Becsiccsentése például korántsem szalonspicc, hanem egyenesen közönséges, a színpadon ihaj-csuhaj hangulat uralkodik el.) Márpedig ez a kontraszt a színdarab egyik éltetője.
A két további felvonásban ez az operettjelleg szerencsére elhalványul, és marad egy hagyományos Molnár, egy társalgási szalonvígjáték, amelyben főleg azok tűnnek ki, akik gyakorlottan forgolódnak ebben a stílusban: snájdig pózaival csakúgy, mint ügyes poentírozásával kitűnik az általam ilyen jónak talán sohasem látott Almási Sándor (Albert herceg). Nem rossz felfedezés Száraz Dénes sem (Ági Miklós): magas, jóképű, jó mozgású, kifejező mimikájú, nemcsak reagálni, de kezdeményezni is képes hős-alkat, kár, hogy a hangja (egyelőre?) színtelen és fakó, és még nem érzi igazán, hogy Molnárnál a lázadó hősnek is csillognia kell. És persze felfrissül, művészettel telik meg a színpad, amikor dea ex machinaként megjelenik Takács Katalin (Mária Dominika anyahercegné), a stilizáció mestere, aki egyéni módon ötvözi a paródiát a jellembrázolással.

Bánsági Ildikó, Szilágyi Zsanett (Komorna) és Takács Katalin (Mária Dominika) Schiller Kata felvétele

Eperjes Károly (a Károly hercegből lett Jácint atya) külön fejezet. A rendező mindent megtesz, hogy kiemelje és helyzetbe hozza, de Eperjes erre nem szorul rá: ahol ő áll, ott a játék központja. Mindehhez az adott darabnak és az eljátszandó figurának nem sok köze van: jellegzetes gesztikus, mimikai és vokális tartozékaival most is a hetvenkedő katona inkarnálódik, idősebb és testesebb kiadásban. Másutt, kivált Franciaországban, az ilyen markáns és elemi hatású clown-típusra színházat-mozit építenek; egy Fernandel, egy Bourvil, egy de Fun?s is önnön színpadi-filmes imázsát játszotta minden szerepben, a karaktertől karakteresen függetlenedve, és ezt a közönség nemcsak hogy honorálta, de el is várta tőlük.

A többiek haloványak, pedig volna lehetőségük. Kár például, hogy Symphorosa erőteljes epizódszerepében Sztárek Andrea csak riadt, de nem idegnyűvő. Papp Zoltánért (Wunderlich ezredes), a hajdani kitűnő „katonásért” sokszor fáj a szívem, amint hozzá méltatlan szerepekbe szürkül és hízik bele. Dávid Áron (Alfréd inas) buzgó fülig-vigyora azonban megmaradt bennem.
Az előadásban még egy rendezői lelemény: öt (hat? hét?), inast alakító statiszta lakoma előtti, alatti és utáni balettje. Az ilyesmi mindig kockázatos. A fiatalemberek reménytelenül civilek maradnak.
Amúgy: miről szólhatna egy mai A hattyú-előadás? Hát nem forradalomról és multikról. Erős a gyanúm, hogy elsősorban Molnár Ferencről. A bravúrról, a stílusról, az effektusokról. No meg azokról a szándékosan tompított, szigorúan stilizált „aha-élményekről”, amelyek a nézőt a szereplők sors- és jellemfordulatai kapcsán esetleg megérinthetik. Egyesek talán levedlenek néhány előítéletet, mások a múltba álmodhatják magukat, némely beképzelt lány felfigyelhet szerény udvarlójára. Ez azonban periferikus. A lényeg, ismétlem, a stílus és a bravúr, amelyekből ez az előadás keveset markolt, és sokkal többet nem is fogott.

Molnár Ferenc:
A hattyú (Új Színház)

Díszlet-jelmez: Balla Ildikó. Dramaturg: Lőkös Ildikó. A rendező munkatársa: Hajdinák Judit. Rendező: Szinetár Miklós.
Szereplők: Bánsági Ildikó, Eperjes Károly, Takács Katalin, Nemes Wanda, Száraz Dénes, Almási Sándor, Sztárek Andrea m. v., Papp Zoltán, Vass György, Mendler András i. h., Somhegyi György i. h., Dávid Áron i. h., Szilágyi Zsanett i. h.