…a rendezés mintha eszközeiben is egy húsz-harminc évvel ezelőtti előadást idézne.

Büchner drámája az ötödik évében járó forradalom eufóriájának másnapján játszódik: a király több mint egy éve halott, az arisztokraták feje immár mind a fűrészporban, Párizsban mégis továbbra is a zsarnokság és a diktatúra szedi az áldozatait. Az utcákon az őrület honol, az elégedetlenség az úr – a szegénység, a nyomor és az éhezés a végletekig korbácsolja az indulatokat. A várva várt Kánaán elmaradását fogadó elégedetlenség további bűnösökért kiált, és további áldozatokat követel, hogy szomját vérrel oltsa. A forradalom – Hérault szavaival élve – az újjászervezés stádiumába jutott, ám a felismerést tettek egyelőre nem követik. Kell-e ennél aktuálisabb anyag ma, a rendszerváltás után húsz évvel?

Büchner drámáját a román forradalom huszadik évfordulója évében tűzte műsorra a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Mihai Ma˘niut,iu, a darab rendezője alaposan megvágta, és helyenként meg is toldotta Büchner szövegét, azonban korántsem azért, hogy a darab aktuális rétegeire helyezze a hangsúlyt, hanem sokkal inkább a zsarnokság, a diktatúra, az elnyomás és az őrület mechanizmusaira fokuszál. Az előadás így sokkal inkább a rendszerváltás előtti diktatúra korszakát idézi, hiszen a mai közép-kelet-európai politikai rendszerek már nem jeleníthetők meg az elnyomás ezen képein és alakzatain keresztül. Mindez korántsem okoz problémát: az emlékezésnek ugyanúgy helye van a színpadon, akárcsak a filmvásznon, egy könyv lapjain vagy az ünnepek alkalmával. Sokkal problematikusabb azonban, hogy a rendezés mintha eszközeiben is egy húsz-harminc évvel ezelőtti előadást idézne.
A színpadot a darab elején drótfüggöny választja el a nézőktől, a színpad mélyét kék háttér határolja, a kettő közé a Marseillaise-t fütyülve hét, az antik tragédiák karára emlékeztető forradalmárnő vonul be, majd követi őket néhány képviselő. „Ki ez a Danton? …Ki ez a férfi …akinek a haláláról…” – kérdezik mind többen, miközben Julie és Lucile, Danton, illetve Camille felesége a következőket suttogják: „Szeretem Danton arcát… Szeretem Danton kezét… ”
Az ígéretes felütés után a folytatás annál kevésbé ragad magával. A kék háttér és a drótfüggöny felemelkedik, a háttérből füst lepi el a színpadot, melyből egy óriási repülőgéproncs orra sejlik fel (ami némi csúsztatással akár Jancsó időközben földre zuhant vörös helikopterét is eszünkbe juttathatja a Szerelmem, Elektrából). A repülőgép sokat sejtető szimbóluma már a felütésben is megjelent – akkor egy felfüggesztett repülőgépmodell körözött a színen –, s mindvégig vissza-visszatér a darab folyamán. A repülőgép mellett az előadás egész szimbolikája az avantgárd színházi hagyományt látszik megidézni, legyen szó akár a tárgyi elemekről (a repülőgépen kívül a papírvágó, a cselló, az apró fekete ládikó stb.), akár a gesztusokról (például a vérköpülés a zománclavórban) vagy a forradalmárnők flegma és gépies mozdulatairól, rezzenéstelen és ironikus arckifejezéséről, miáltal végül mégsem egy antik kar képzetét keltik, hanem sokkal inkább a történések cinikus reflektálóiét. E szimbolika és gesztusrendszer azonban ezúttal (netalán: mára már?) korántsem drámai hatású, hanem sokkal inkább dagályos és üres.

Sajnos, a színészi játékot is sokszor ugyanez jellemzi: a dialógusok és a monológok többnyire inkább patetikusan, mint drámaian, inkább jellegtelenül, mint feszültséggel telítetten hangzanak, miközben a figurák karaktere meglehetősen súlytalan marad, s ez különösen Danton (Hatházi András) és Robespierre (Bács Miklós) esetében hagy némi űrt maga után. Ugyancsak kidolgozatlannak tűnik ebből a szempontból egy-egy jelenet is: például Dantoné és Julie-é a darab elején lehetne akár burleszkszerű, akár melodrámai is, ám végül megreked valahol félúton az eldöntetlenség állapotában. Mindezek miatt a dráma egyik legfőbb dramaturgiai kérdése – Danton passzivitása – is megválaszolatlan marad. A fentiekkel ellentétben Julie (Kézdi Imola) és Lucile (Györgyjakab Enikő), illetve Saint-Just (Galló Ernő) figurája egy-egy jelenetben azért markánsabban is megmutatkozik.
S bár az előadás továbbra is súlytalan marad, az utolsó jelenetek mégis katartikusan erősek, s ez leginkább Györgyjakab Enikő érdeme. A tragikus végkifejlet után a forradalmárnők – mintha csak vásári bohózatot adnának elő – még egyszer színpadra citálják, és meghajlásra késztetik az áldozatokat. S miközben a nézői taps már az előadás végét jelezné, a rendezés tartogat még egy rendkívül erős pillanatot: Lucile-t az „Éljen a király!” felkiáltása után ezúttal nem egyszerűen elvezetik a színről, hanem néhányszor még jó alaposan nekivágják a darab végére újra leeresztett drótfüggönynek. A Lucile húsába mélyedő drót látványa, a fiatal nő sikolyai és elfúló szavai a korábbi hiányérzetek ellenére is fájdalmasan és megrendítően hatnak.

Georg Büchner: Danton halála (Mihai Ma˘niut,iu színpadi változata Kosztolányi Dezső fordításának felhasználásával) (Kolozsvári Állami Magyar Színház)

Dramaturg: Visky András. Díszlet: Ten-kei Tibor. Jelmez: Carmencita Brojboiu. A rendező munkatársa: Albu István. Színpadi effektek: Borsos Levente. Rendező: Mihai Ma˘niut,iu.
Szereplők: Hatházi András, Dimény Áron, Sinkó Ferenc, Bíró József, Orbán Attila, Laczkó Vass Róbert, Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Bács Miklós, Galló Ernő, Buzási András, Bodolai Balázs, Salat Lehel, Molnár Levente, Farkas Lóránd, Balla Szabolcs, Szűcs Ervin, Fogarasi Alpár, Köllő Csongor, Molnár Tibor, Albert Csilla, Csutak Réka, Kali Andrea, Kántor Melinda, Pethő Anikó, Varga Csilla, Vindis Andrea.