Tamino mintha álmodná csak a drámát, és akkor tér magához, miután beavattatott, és elnyerte Pamina kegyeit.

Sokféle Varázsfuvolát láttam már, de unalmasat még nem. Marton László az, aki bebizonyította, hogy e nemes dalmű Otto Jahn óta kuszának tartott története lehet álmosítóan balgatag. És ő igazolta, hogy azoknak sem volt igazuk, akik a zenében bíztak, mondván, ennek a műnek a zenéje olyan gazdag és könnyen emészthető, hogy elviszi hátán a faramuci szüzsét. A Vígszínház nemrég leköszönt igazgatója bizonyára nem azért vitte színre Mozart és Schikaneder slágerdarabját az általa oly sokáig igazgatott intézményben, hogy övé legyen az első unalmas Varázsfuvola-rendezés kétes érdeme, de abból a két előadásból, amire beülhettem, sajnos nem derült ki, hogy akkor tulajdonképpen miért vállalkozott rá. A tetszetős és okos műsorfüzethez fordulhatunk eligazításért, hogy vajh mi is lehetett a rendező eredeti koncepciója, mit kívánt a darabbal elmondani, mit gondolt róla. Mivel a füzet nem utal sem az egyiptológus Jan Assmann immáron megkerülhetetlen Varázsfuvola-könyvére, sem H. C. Robbins Landon magyarul is olvasható, Mozart utolsó évét tárgyaló monográfiájára, valószínűleg nem foglalkoztatták Marton Lászlót sem a szabadkőműves-allúziók, sem pedig a szövegkönyv bakugrásait, az értékváltásokat megmagyarázó Assmann-mű. Ez utóbbi ugyanis megmagyarázza, miért lesz a gonoszból, Monostatos urából, Sarastróból oly hirtelen jó, és a jóból, Pamina anyjából, az Éj királynőjéből gonosz: mindez, írja Assmann, kapcsolódik a misztériumjátékokhoz – a gyors értékváltások avatták be a nézőket a misztériumba. Marton László rendezése is felfogható beavatási drámaként. De nem a természet, az ősi titkok, az ókori Egyiptom óta hagyományozódó szertartások, hanem a férfilét, a szexualitás titkaiba, annak varázslatába avatják be – egy álommal – a kissé együgyűnek ható Taminót a Templom urai. A végjátékban a színpadon a vígszínháziéhoz hasonló széksorokban foglalnak helyet a beavatottak. Az egymást elnyert szerelmespár így nemcsak egymásé lesz, és él boldogul, de hozzánk is, nézőkhöz is hasonlóvá válnak. Elnyerik méltó jutalmukat: átlagemberekké nemesedtek, olyanok lesznek, mint közülünk egy, hasonló gondokkal viaskodnak, és hozzánk hasonlóan tépelődnek, kétkednek majd. E beavatás a nézők beavatása is lenne tehát – azoké, akiket a rendezés nem ősi titkok, hanem érzéseik mélyére hivatott elvezetni (sok okos idézet van a füzetben pszichológusoktól), s rádöbbenteni arra, hogy a szerelem felhasítja az álmokat, és a résen át beáradhat a valóság fénye. A tűz- és vízpróbával a szerelmesek az érzelmekben, azok ellentmondásosságában merülnek el, azt tapasztalják meg, mennyi hányattatásban is lesz részük e nekik valójában jutalmul adott kapcsolatban.

Hamvas Béla írja, hogy a korábban mintegy álomban vagy víz alatt élő Romeo akkor tér magához, amikor megismeri Júliát, és szerelmes lesz belé, ám épp ettől fogva válik viselkedése érthetetlenné még a közeli barátai számára is. Marton koncepciójának hátterében ez a termékeny gondolat állhat, és tulajdonképpen nehéz magyarázatot találni arra, miért nem sarjadt érdekes előadás e gondolatból.
Tamino mintha álmodná csak a drámát, és akkor tér magához, miután beavattatott, és elnyerte Pamina kegyeit. Ez az álomkoncepció egy erős, de nem teljesen következetesen végiggondolt és trehányul megvilágított színpadképre épül. Michael Levine díszlete egy, a fizika törvényeinek nem engedelmeskedő szoba, nagy franciaággyal – mely nászi ágy is, kórházi is, és megesik, hogy játszótér – és makett házacskákkal. Az első színben a makett egy hagymakupolás ortodox templom, majd bérház lesz belőle (Tarkovszkij filmjeinek álomképeiben fordul elő a valóságnak ilyen miniatűr mása), amit mintha valaki, egy láthatatlan égi erő, meggörgetne, olykor a fenn van lenn, a lenn fenn, az oldalfalak cserélődnek, s a gravitációnak a lámpák sem engedelmeskednek. Az első Papageno, Schikaneder – prózai színész – és szerzőtársai (nehéz megmondani, pontosan kik és hányan voltak) által elkövetett szövegkönyvhöz a díszlet és ebből következően a rendezés kínosan nem igazodik. Az ajtók például funkciójukat vesztik a beavatási szcénákban.
Tamino álma erotikus álom: a kígyó egy lepedő, amit a lába közé gyűr. Az ötlettel nem is az a baj, hogy nem eredeti, hanem hogy Brickner Szabolcsból (és a másik szereposztásban Kőber Tamásból is) hiányzik a színészi talentum az érési folyamat láttatására. Miután három megmentője magára hagyja, újra észleli a kígyót, de csak egy komikusan gyenge „jaj, egy kígyó” szisszenésre futja tőle. Bár énekesként megállja a helyét – igaz, a képáriában rosszul intonált -, színészként képtelen Tamino drámáját megmutatni, ahogy Hajnóczy Júlia is képtelen Pamináét (de ő legalább hibátlanul énekelt). Alapötletével Marton László nem tud mit kezdeni: az érési folyamatot nem tudjuk követni, nem látjuk, hogyan tér magához álmából Tamino, a valóság fénye nem lassan szüremkedik be, hanem egyszer csak vörössel megvilágítja a zsinórfüggönyöket és a széksorokat. Az alapkoncepcióból nem következnek az egyes epizódok, nincs a rendezésnek íve, a jellemrajzok – ez Papageno esetében a legszembetűnőbb – sematikusak, Tamino tulajdonképpen nem megharcol szerelméért, hanem csak példásan elviseli a rá kirótt próbákat. Ennek következtében számos jelenet statikusabb, mint az Operában sokáig mesterségesen életben tartott Mikó András-rendezésé. Sarastro és Pamina kelletlenül állnak egymás mellett a tulajdonképpen sötét háttér előtt (világítási hibák sokaságát kellene kijavítani). Tamino és Papageno kettősét hiába kíséri szép hölgyek buzgón lejtett tánca, ha ők csak meredten bámulják egymást. A rendezés statikusságának folyományaként a legfürgébb, legtöbbet mozgó figura, Papageno lesz a darab központi alakja, ő áll a figyelem középpontjában. Nagy Ervin játssza, kis hanggal, nagy lelkesedéssel, oldalzsebes piros pantallóban és narancs pólóban (jelmez: Benedek Mari), túlbohóckodva a szerepét. Papageno nem csupán harsány parasztfigura, amivé a rendezés és Nagy Ervin tette. Nem szimpla jópofa fickó. Másodszor, a gyermekelőadáson Nagy Ervin ráadásul még komikusabbra formálta a figurát, ezzel elnyomva a többieket.

Ahogy az ő szerepeltetését, a daljátéknak a Vígszínházba hurcolását sem tartom indokoltnak: a színház tere a mély hangokat elnyeli, a zenekar harsányságra kényszerült, és a gyors, feszített tempók második alkalommal majdnem magukkal rántották az előadást. Az Éj királynőjeként Kolonits Klára nem bírt el a csúcshangokkal, holott hangi adottságai nagyszerűek, Miklósa Erika pedig, akire a szerep szinte már ráégett (nem feledhetjük, hogy Abbadónál is énekelte), erőszakos, szinte vulgáris Királynőt formált. Színészi játék és remek énekesi teljesítmény pazar konstellációja csak Sarastro esetén valósult meg: mind Polgár László, mind Rácz István emlékezetes volt. Kovács János keze alatt szinte füstölt a nyitány (Bergman – illetve Sven Nykvist – igencsak kapkodhatta volna a kamerát, ha a nézők arcát e tempóra akarta volna váltogatni a Varázsfuvola-filmben), Fischer Ádám valamivel mérsékeltebben és erőteljesebben játszatta az Operaház zenekarát, melynek ez alkalommal is a fúvós szekció volt a leggyengébb pontja.
Nem mellékes, hogy a második előadás gyermekelőadás volt. Ha nem is veszélyes, de problematikus szerintem Marton koncepcióját gyermekek elé tárni, de nem kellett aggódni lelki egészségükért, mert – velem ellentétben – legalább Papageno megnyilvánulásait élvezték.
Wolfgang Amadeus Mozart:
A varázsfuvola
(Vígszínház)

Szövegíró: Emanuel Schikaneder. Fordító: Harsányi Zsolt, Fischer Sándor és Blum Tamás. Koreográfus: Horgas Ádám. Díszlet: Michael Levine. Jel-mez: Benedek Mari. Karmester: Fischer Ádám/ Kovács János/Török Géza/Lukács Ervin. Rendező: Marton László.
Szereplők: Polgár László/Rácz István/Fried Péter/ Szvétek László, Brickner Szabolcs/Nyári Zoltán/ Kőber Tamás/Potyók Dániel, Miklósa Erika/Kolonits Klára/Lőrincz Judit/Varga Viktória, Hajnóczy Júlia/Fodor Gabriella/Wierdl Eszter, Fodor Beatrix/Rálik Szilvia/Wittinger Gertrúd, Szolnoki Apollónia/Simon Krisztina/Várhelyi Éva, Gál Erika/ Schöck Atala/Bakos Kornélia, Bede Fazekas Csaba/ Miller Lajos/Kováts Kolos, Nagy Ervin/Haja Zsolt/ Szegedi Csaba, Gál Gabriella/Rácz Rita/Kriszta Kinga, Megyesi Zoltán/Debreczeny Csaba/Kiss Tivadar, Wendler Attila/Boncsér Gergely/Daróczi Tamás, Cser Krisztián/Clementis Tamás/Cserhalmi Ferenc, Murányi Levente/John Frost/Tassonyi Balázs/Horányi Ágoston/Sapszon Gergő/Valent Bence/Fehér Ágoston/Hegyi Péter/Kő Lázár.