Kétely csak azért gyötör, mert García Lorca sztoriját ebben az esetben csupán a koreografálás laza ürügyének gondolom.

Kaján éppen nem vagyok, de kétségtelenül némi malíciával szemlélem évek óta a kortárs tánc és a színpadi történetmesélés viszonyát. Mert viszony ez a javából! Viszony lévén, például abban különbözik a házasságtól, hogy nagy nyilvánosság előtt a puszta meglétét is ildomos tagadni. Más kérdés, hogy bizalmas baráti körben (vagy jó ismerősök között) a kortárs tánc nemegyszer bevallani kényszerül: bizony-bizony, viszonyom van a történetmeséléssel. Értsétek meg – folytatja -, nem tudok nélküle élni. Rengetegszer megfogadtam már, hogy többet nem hagyom magamat behálózni általa, de mindhiába. Már azt hiszem, teljesen kiiktattam az életemből, aztán rádöbbenek: titokban folyamatosan vágyom rá.
Persze amikor a kortárs tánc, nem bírván tovább ellenállni, viszonyt kezdeményez a történetmeséléssel, azt legtöbbször igen ravaszul teszi: úgy igyekszik a kapcsolatát bemutatni, mintha az nem is létezne. Mert a kortárs tánc egyszerre tagadná meg kortárs és tánc voltát, ha a fogalmába sorolt előadáson egy jól ismert történet lineárisan és érthetően mesélődne el. Ilyen szeretővel manapság nem lehet végigmenni az utcán. Az egyszerű, szokványos történetmesélést különlegessé, izgalmassá, már-már nem-történetmeséléssé kell tenni. Például feldarabolással, korlátlan szabadságot biztosító szürreális maszatolással, az idősík-sorrend egyéni megváltoztatásával vagy egyszerűen: posztmodern-posztdramatikus gesztusok álcaként alkalmazásával. Így ha valaki azt merné állítani, hogy „ez bizony történetmesélés”, akkor nyugodtan le lehet tagadni: hogy lenne már az, amikor egy szál értelmes cselekményt sem lehet kihámozni belőle. Akkor mit is lehet kihámozni…? Hát hangulatokat, érzelmeket… Ez ugyanis kortárs tánc. Ne feledjük! Ráadásul manapság még a színház is a posztdramatikus korszakát éli.
Gold Bea Kések háza című előadása „erős képi és zenei eszközökkel átszőtt, szürreális táncszínházi előadás. Sajátos filmszerű feldolgozása Frederico García Lorca Bernarda Alba Házának” (sic!). Azt már én teszem hozzá: tipikus kortárstánc-előadás. Előrebocsátom: nem éreztem rosszul magamat az MU színházi estén, helyenként még élveztem is az észleléseimet, azt sem mondhatom, hogy unatkoztam volna, de nem érintett meg az előadás. Részben ennek a miértjére keresem a választ a kortárs tánc versus történetmesélés ürügyén is.
Kis golyót ki-be görgetnek, ami által az labdányi gömbbé hízik (mint hóemberépítésnél a hógolyó), a gömbből ingavégi nehezék lesz (felakasztják a színpad közepén lógó kötélre), amely mozdulatlanságában is a lassan múló időt jelképezi. Öt feketébe öltözött lány sorakozik be, feszültség cikázik közöttük, egy közülük guruló faszékre ül, a többiek őszintétlenül körberajongják. Már az előadás megkezdése előtt különböző zörejek bezárt házban zajló élet miszticizált hangjait idézik fel, úgyhogy mindent összevetve hamar felébred a gyanú: a színpadon Bernarda Alba lányai csinálják a feszkót (gondosabb néző erről előzetesen is tudomást szerezhet a műsorfüzetből).
Ezzel a kifejezéssel, hogy „csinálják a feszkót”, nem pejorálok, hanem tényt rögzítek: más ugyanis alig történik az előadáson, leszámítva egy korrekten értelmezhető felakasztást. De hogy kit akasztanak, és miért, az már – számomra legalábbis – szürreális homályban marad, egyedül az látszik biztosnak, hogy nem öngyilkosságról van szó. Akkor viszont Gold Bea koreográfiájában nem a García Lorca-dráma Adelájának nyakára kerül képzelt hurok – mert ő a darabban öngyilkos lesz. És egyáltalán: ki ez az öt lány? Bernarda Alba lányai, vagy egyikőjük esetleg maga az özvegy? Mert az őszintétlenül körberajongott nő lehet az anya, lehet Adela, a tragikus sorsú legkisebb lány, vagy éppen Angustias, a legidősebb, akit azért gyűlölnek, mert közülük egyedül ő mehet férjhez. Akkor viszont az akasztás a többi nő titkos vágyálmának metaforikus manifesztációja. Amivel az égvilágon semmi bajom nincs (miért is lenne), legfeljebb csak az, hogy elbizonytalanodom: biztos, hogy ezeket az indulatokat a Bernarda Alba házára hivatkozva kell megfogalmazni? Ráadásul nemcsak hatodik nő nincs, hanem Pepe el Romano, a vőlegény sem jelenik meg a színpadon. Legfeljebb a szelleme kísért.

Félreértés ne essék: vallom, hogy az átértelmezésnek, a szabad dekonstruálásnak még a csillagos ég sem szabhat határt. Kétely csak azért gyötör, mert García Lorca sztoriját ebben az esetben csupán a koreografálás laza ürügyének gondolom. És az eredeti darab ismerete bezavar: szüntelenül próbálom kitalálni, ki kicsoda, értelmezni, viszonyítani igyekszem a látottakat. Ha eredetiségre törekvő sztori alapján, „őrült spanyol nők ketrece” címmel készült Gold-opust látnék, zavartalanabbul műélveznék. Lehet, az jár jobban, aki nem ismeri a Bernarda Alba házát? De akkor neki nem is mond semmit a hivatkozás. Egy szó, mint száz: zavaros ez a viszony, és engem egyre többször zavar is. A Kések háza közben is rosszul érzem magamat a köztes helyzetben. Még ha egyéni értelmezésben és interpretálásban is, de többet akarok kapni García Lorcából, vagy inkább semennyit, hogy nyugodtan élvezhessem Gold Beát. A történetet (vagy annak bármelyik részletét) pedig nyugodtan el lehetne játszani kortárs táncszínpadon is, mint ahogy a történettelen hangulatot, állapotot, érzelmeket is meg lehet koreografálni. Ez a Kések háza – tudom, sokan ezt tartják a legsúlyosabb ítéletnek – csak illusztrációja a Bernarda Alba házának. Annak viszont igen kifinomult és érzékeny.
Működik például a kézben tartott és földbe szúrt kések szimbolikája. Igen érzéki, amikor a sorban álló lányokat hátulról vágygerjesztő ismeretlen kezek tapogatják. A férfikézfej bábként mozgatható figuraként is megjelenik, egyszer láthatatlan tűvel – mint banderillero a bikát – tarkópúpon szúrja a lányokat, máskor a különálló nő (Ladjánszki Márta alakítja) a két lába között megérinti vele magát. Csattogó hangzásokra egyszer csajos harcművészet is zajlik: egymásba kapaszkodó párok karateszerű mozdulatokkal civakodnak. Erős táncos képek is láthatók, amelyekben szólisztikus megmozdulások fejezik ki a kitörni akarást. Megjelenik, átélhetővé válik több, Bernarda Alba házára jellemző tudat- és lélektartalom, de a hiányérzetem megmarad, mert az eredeti színdarabot többnek és jobbnak gondolom. Ezt csak némileg kompenzálja, hogy mind az öt szereplő elmélyülten alakít, és mívesen mozog. Ladjánszki – arccal és testtel is – különösen elemében van, mellette Dombi Kati érdemel külön kiemelést.
Az előadáson a verbális drámai szöveg is a történetéhez hasonló színvonalon és módon jelenik meg: van is, meg nincs is. Felvételről, Kövesdi László előadásában – egyéb szövegek mellett – felhangoznak részletek a García Lorca-drámából. De a kortárs táncnak erről a másik szeretőjéről (tudniillik a verbális szöveg megjelenítéséről) majd egy másik premier kapcsán… Biztosan lesz alkalmam róla is (újra) szólni, mert ezt a másik híres-hírhedt viszonyt is szakítások utáni nagy kibékülések jellemzik.

Kések háza
(MU Színház)

Zene: Muse, Radiohead, Moby, Tabbouch Linda, Jonny Greenwood. Kellék-díszlet: Hajas Ágnes, Kovács Gabriella, Drabik István, Duliskovich Bazil. Szöveg: García Lorca Bernarda Alba Házából és egyéb szövegekből Gold Bea, Kövesdi László. Zörejek-jelmez: Tabbouch Linda, Sebestyén Gábor. Fény: Bánki Gabriella. Fotó: Pecsics Mária. Koncepció, koreográfia, rendezés: Gold Bea.
Tánc: Dombi Kati, Hadi Júlia, Kovács Kata, Ladjánszki Márta, Mé-szöly Andrea. Férfihang: Kövesdi László.