Bezerédi előadásában különnemű játékminőségeknek kellene egységes egésszé szervesülniük.

Móricz sokat gyötrődött az Úri muri színrevitelével. Többféle elvárásnak akart egyszerre megfelelni – sikertelenül. 1927-ben, miután regénye folytatásokban megjelent a Pesti Naplóban, azonmód színművet próbált írni a nagy műgonddal megformált anyagból. A Nemzeti nem vállalta a bemutatót, hisz Móricz még afféle tiltólistán volt, többek között 1919-es szerepvállalása miatt. A Vígszínházban landolt a darab, ám a premier baljós csillagzat alatt született 1928. március 3-án: az író barátja, Somlay Artúr, aki Szakhmáry Zoltánt adta, és Jób Dániel, a Vígszínház művészeti igazgatója rábeszélték a szerzőt, hagyja el a regénybeli tragikus zárlatot, s a főhős ne legyen öngyilkos, hanem feleségével kibékülve, életszövetségüket megerősítve tevékenyen munkálkodjon tovább világjobbító tervein. Móricz hajlott az alkura, bár az eredeti mű megcsonkításának érezte a kelletlen műveletet; utóbb nem minden kaján káröröm nélkül nyugtázta a vígszínházi előadás bukását. „Még most is fáj a fejem, hogy lehettem olyan marha, hogy a darab egyetlen akciós jelenetét, a férj és a feleség párviadalát engedtem így elvenni” – írja naplójában. A krónikák feljegyezték: akkori (második) feleségével, a színésznő Simonyi Máriával együtt dolgoztak a darab végső formába öntésén. Móricz neki szánta Rhédey Eszter szerepét, Jób Dániel azonban csakis Varsányi Irént, a Vígszínház sztárját akarta látni a női kulcsszerepben. Végül dramaturgiai kompromisszumként Móricz új női szerepet írt a színműbe, Rhédey Zsuzsiét, amelyet már valóban Varsányi játszott. Móricz a harmincas évek vége felé újra elővette a színművet, s megkísérelte visszaállítani az eredeti verziót, amelyet aztán végső formájában „javítatlan gépiratban” hagyott az utókorra. Az Úri muri első „igazi” bemutatója ekként 1948-ban született, Gellért Endre legendás nemzeti színházi rendezésében. (A szövegvariánsok összevetése s az eredeti Móricz-regény összehasonlítása a hátrahagyott drámaváltozatokkal színház- és irodalomtörténeti tanulmányok tárgya lehetne.)

Bár az Úri muri a magyar színpadok egyik leggyakrabban játszott Móricz-drámája, az utóbbi évek színháztörténete azt látszik bizonyítani, hogy a színmű akkor szólal meg elevenen kortárs színpadon, ha a színházi alkotók a regényt s a végső móriczi darabvariánst alapul véve saját változatot készítenek a gazdag matériából. Ezen az úton járt Vidnyánszky Attila 2008-as nagy hatású debreceni Úri murija, s erre tesz most érdekes kísérletet a Nemzeti társulata Bezerédi Zoltán rendező vezetésével.
Újraolvasva a regényt ma is lenyűgöz a móriczi epika plaszticitása, lélekábrázolásának modernsége, szemléletének könyörtelen következetessége, illúziótlanul szikár társadalomrajza, alakjainak tragikumba tartó, drámai karaktere.
A nemzeti színházi Úri muri színlapja nem tüntet fel átdolgozót, dramaturgként a rendező Bezerédi, Merényi Anna és Perczel Enikő jegyzik az előadást. A játszott szövegváltozat vélhetőleg hármójuk közös munkájának gyümölcse. [A nemzetis Színműtárban közzétett mű belső címoldalán is célszerű lett volna e tényt közölni.] Az új variáns határozott rendezői koncepciót sejtet, felerősítve a regénybeli individuális-lélektani motívumokat, s szinte teljesen kiiktatva a tágabb társadalmi hátteret (Szakhmáry világmegváltó, modernizációs törekvéseit) a játékból. Hiába is keresnénk a móriczi világkép teljességét az előadásban, hiszen a Nemzetiben most a mű „magánéleti” vonulata kap hangsúlyos nyomatékot: a feleség s a szerető vonzásában őrlődő férfi önpusztító meghasonlása s az öncélú tombolásba, duhajkodásba feledkező tivornyázó férfiak plasztikusan ábrázolt, szatirikus tablói. A tematikai szűkítés, az ábrázolt világ redukálása, lefokozása természetesen sokat elvesz az eredeti Móricz-mű gazdagságából, keménységéből, jellemeinek árnyaltságából s a szereplők és a cselekvések motivációinak hálózatából. „Cserébe” kapunk egy többé-kevésbé zárt logikai rendbe szervezett, dramaturgiailag hatásosan és működőképesen felépített színjátékot, amely egy magába forduló férfiközösség kiúttalan, öncélú játékait, „szubkultúráját” s a kitörni vágyó, de csapdában vergődő személyiség drámáját jeleníti meg. A szöveg szintjén: hűen a regényhez. Gondolatiságában messzire kanyarodva a móriczi világlátás komplexitásától.

A színpad előterében zenekar muzsikál: Kovács Márton vezényletével a zenészek nem „aláfestik”, hanem egységbe fonják a történéseket, s a zene dramaturgiai erejével rendre továbblendítik az epizodikus szerkezetű játékot – ezzel az előadás leghatásosabb, egyúttal legdrámaibb vonulatát jelentik. A gondosan felépített zenei kompozíció, a szivárgó, ömlő muzsika élteti a játékot, s fölerősíti a cselekvések erejét, hullámmozgását. Csak ülnek, italoznak, néznek maguk elé, játszadoznak, „ökörködnek” a pusztai vigadozók, s aztán elvadultan duhajkodni kezdenek. Ám attrakcióiknak nincs tétje, „kifutása”, csak az öncélú mámor, az elfojtott agressziók kiélése, a kakaskodó férfivirtus felhabzása. S persze sosem tudjuk meg, miért is a sírva vigadó bánat. Netán a sorsuk kiúttalan sivárságát fojtják tomboló mulatozásba a felgerjedt férfiak? Vagy unalomból hajszolják magukat alkoholba, nagy zabálásokba, szoknyavadászatba? Szakhmáry Zoltán (László Zsolt) egy közülük. Nem jobb vagy rosszabb, mint a többiek; nem emelkedik egy fejjel magasabbra a (dzsentri)átlagnál. Nemhogy kitörni nem próbál, de ugyanúgy belesüllyed a mucsai létezés mocsarába, mint társai. Ennek a világnak Csörgheő Csuli az igazi arca és mozgatója. A cinikus, törtető, mindenkin átgázoló s mindenkit eszközként használó züllött despota. A nagyravágyó, szellemileg eltompult, elbunkósodott törzsökös magyar úr, éljen bár akármilyen rezsimben. (E ponton a jelenig tágítja a móriczi társadalomkritika dimenzióit az előadás.) Zoltán hamar belátja: vagy együtt ordít a Csuli-féle farkasokkal, vagy halálra van ítélve. Csörgheő Csulit a népszerű Stohl András játssza a Nemzetiben, dúsan habzó szenvedéllyel, nagy löttyös indulattal, erőteljes színekkel, időnként elszabadult bohócériával (a nagy kan elsiratásából például virgonc magánszámot kreálva). Megtáncoltatja udvartartását. Kéjesen dagonyázik. Hasát vakarja, köldökében matat. Rokonszenves egy pofa.
Két éve, Vidnyánszky látomásos Úri murijában (még mindig műsoron van) Cserhalmi Csulija szilaj volt és kegyetlen, félelmetes, élesre fenten gunyoros és fennhéjázó, tenyérbe simulóan cinikus, csúfondárosan, behízelgően familiáris. Kiröhögte társait és önmagát, hülyét csinált a környezetéből, s nem győzött önnön gyilkos tréfáiban gyönyörködni. Ádázul hatalmas bohóc volt, és ádáz dúvad, gőgös akarnok és lucidus észjárású férfi, aki messze kimagaslik a környezetéből. Acélkemény, korbácsos vezér, és édes egy duhaj cimborája a pusztulásba rohanó dzsentrinépnek. Mellette Trill Zsolt érzékenyen mintázott Zoltánja: álmodó, ábrándos, megrendült eszmehős, aki csak ámul férfitársa viharzó életerején, virulens gonoszságán, vad elvetemültségén, kiszámíthatatlan harcmodorán.
Stohl Csulija egysíkúbb: amolyan piás-kurvás-kártyás bulizós macsó, aki láthatólag szeret alkoholmámorban fetrengeni, tombolni kifulladásig, megalázni nőt, cselédet, gyengébbet, lefelé rúgni, fölfele nyalni, végül elnyúlva dögleni s dagonyázni a mocsokban. Ül a székén hátradőlve, eltelve magától, köszvényes lábait áztatva, házicselédként ugráltatva feleséget, gyereket, borbélyt s mindenkit, aki arra jár. Ugyanakkor a szatirikus gúnyrajz kritikai éle nemegyszer kicsorbul az alakformálás külsődleges (mondhatni: hatásvadász) mozzanatain. László Zsolt Szakhmáryként hitelesen hozza a szerelmi mámorba feledkezett érett férfi életörömét, tétova téblábolását s megrendülését felesége és gyermekei váratlan látogatásakor, Rozika elveszítésekor. Férj és feleség összecsapása Bezerédi rendezésében nem öldöklő élethalálharc, gyilkos héja-nász, hanem elnyújtott melodráma. Schell Judit szigorú Rhédey Esztere nem férjéért reszkető szerelmetes nagyasszony, sokkal inkább a féltékeny női bosszú fúriája. Dühödten toporzékol, ájuldozik, miközben Zoltán csitítgatni-cirógatni próbálja; s bár egymásnak feszülésük vehemens szcéna, a jelenet mégis erőtlen. A regényben a napfogyatkozás a „világvége” kezdete, hisz amikor Rhédey Eszter kivágtat a tanyára, Szakhmárynak akkor valóban elkezdődik a világvége: omlik a család és a mintagazdaság, szétporlad a szerelem, dől a gondosan épített légvár. A Nemzeti színpadán kormozott üvegen át néznek az égre a természeti tüneményt bámulók: az attrakció megszakítja ugyan a tivornyázások láncolatát, ám tét és mélyebb értelem nélkül (akárcsak a „lepkefogó” jelenet).

Bezerédi előadásában különnemű játékminőségeknek kellene egységes egésszé szervesülniük. A rendezés erénye, hogy majdnem végig erős kézzel fogja össze a nagyszámú szereplőgárdát, s (különösen az első részben) jó ritmusban tartja a hullámzó kedélyű játékot, megteremtve az élőzene, a nótázások, a viharzó tivornyázások, a feszes táncbetétek (Diószegi László kitűnő koreográfiája), az attraktív mozgások-dulakodások (tervező: Gyöngyösi Tamás) összhangját. Erős sodrású, zenei dramaturgiára épülő jelenetsorok jönnek így létre, jótékonyan elfedve egyes epizódok megoldatlanságait, gondolati hiátusait. Kidolgozott, pompás alakításokat láthatunk Garas Dezsőtől (Lefkovitsa szolidan kaján, sokat látott göcögő pénzember), Kulka Jánostól (Lekenczey Mukija önironikusan láttatott, kicsúfolt gróf és sárba rugdosott értelmiségi), Lukáts Andortól (Zselylyei Balogh ezredese a nagyvonalú katona-dzsentri virgonc megtestesülése). Hevér Gábor Igazmondója férfivirtustól fűtött, öntudatos, nyakas magyar úr, Hollósi Frigyes elnehezült Borbírója némán viseli Csuli gyilkos élceit, s olyan unott egykedvűséggel csapkodja maga körül a legyeket, ahogy Jeles A kis Valentinójának pincérei tették vidéki koszfészkekben anno. A nőkre kevesebb fény hull, a duhaj férfitenyészet alig tűri, cseléd- vagy ágyasszerepre kárhoztatja őket: Bánfalvi Eszter Csuli feleségeként odaadóan működő háziszolga, Martinovics Dorina csengő hangú Rozikája okos szerető, és hamar kikupálódó rámenős leányzó.
Az artisztikus látvány – hullámzó nádtengerbe ékelt, épp hogy csak jelzett rusztikus tanya az elsötétülő látóhatárral (Menczel Róbert átgondolt színpadképe), Cselényi Nóra ízlésesen korhű jelmezeivel – nemcsak miliőt teremt, hanem sugallatosan nyomatékosítja a szereplők magába forduló kiúttalanságát. A sokféle hatáselemmel ügyesen operáló robusztus előadás az „új” Nemzeti egyik leghatásosabb produkciója. Összes ellentmondásával együtt is: sikerre ítélve.

Móricz Zsigmond: Úri muri
(Nemzeti Színház)

Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Cselényi Nóra. Dramaturg: Bezerédi Zoltán, Merényi Anna, Perczel Enikő. Zeneszerző: Kovács Márton. Koreográfus: Diószegi László. Mozgás: Gyöngyösi Tamás. Világítás: Bányai Tamás. A rendező munkatársa: Herpai Rita. Rendező: Bezerédi Zoltán.
Szereplők: László Zsolt, Schell Judit, Stohl András, Bánfalvi Eszter, Martinovics Dorina, Lukáts Andor m. v., Kulka János, Hollósi Frigyes, Hevér Gábor, Garas Dezső, Szikszai Rémusz m. v., Manases István m. v., Fehér Tibor e. h., Szatory Dávid e. h., Újvári Zoltán, Előd Álmos, Farkas Dénes e. h., Gáspár Kata, Fosztó András m. v., Dénes Zsolt m. v., Radnay Csilla, Kis-Kovács Luca, Hollai Anna, Mezei Lajos m. v., Kovács Márton m. v./Lázár Zsigmond m. v., Bori Ádám András/Bujtás Ákos, Bezerédi Bendegúz/Gerő Bence, Vida Sára/Zóka Jozefina.
Zenekar: Salamon Beáta, (Kovács Márton), Mohácsy Albert, Papp Endre, Rozs Tamás.