Vesztenivalójuk nincs, hiszen legfeljebb zöld, vagy művészet születhet a közösülésekből.

Az előadást íróként és rendezőként jegyző Takátsy Péter egy sokszor feldolgozott, leginkább óvodás éveinkből ismert klasszikust mutat be új színben. A Kék, a Sárga és a Piros színes szójátékokkal vitatkozik arról, melyikük a legszínesebb. Majd új színek kerülnek a mesébe, végül már többek között a színtelenség, a színlelés és a színház a társalgás témája. Az egész élet. „Színte.”
A kezdetben szó szerint keretek között filozofáló színek, a Kék, a Sárga, a Piros eredendően rendelkeznek bizonyos tulajdonságokkal: a kék színhez a nyugalmat, az elmélyülést, a sárgához a reményt és az életteliséget, a piroshoz a vágyat és a szenvedélyt szoktuk kötni. Ezeket a meghatározottságokat az előadás három színszereplője (Adorjáni Bálint, Stork Natasa, László Géza Attila) időről időre változó árnyalatokkal ugyan, de végig is viszi. Az attitűd és a mozgáskészlet mindenesetre szereplőnként viszonylag rögzített marad. Így lesz a Kék az elmélyültségen túl narcisztikus és öntelt, a Sárga a reményteljesség mellett butácska és felületes (ahogy a remény is az, ugye), a Piros pedig túlfűtött és agresszív. Amikor az említett keretek közül kitörnek a szereplők, valóban kitör a háború. Lelki, fizikai és valóságos értelemben is. Ki-ki elegyedik a másikkal, a Kék és a Sárga hosszú smárolással, a Piros pedig egyenesen a korábban a feje fölött lógó keretet teszi magáévá különféle pózokban – street art címen. Vesztenivalójuk nincs, hiszen legfeljebb zöld, vagy művészet születhet a közösülésekből. A megfelelő színűre mázolt, a színészeket a fejüktől a lábujjukig takaró overall egyúttal védőruhaként is hat, amelyből alkalmanként, egy egy poén kedvéért akár ki is lehet szabadulni, hogy a test is szóhoz jusson. Az előadás további két szereplője egy vérpatronok segítségével folyamatosan elhalálozó ismeretlen (Dankó István), akiről végül kiderül, hogy maga az FBI alkalmazza és egy hálóruhában ténfergő színMŰVÉSZ, Fehér Gyula (Elek Ferenc). Mindeközben többször szóba kerül Picasso Guernica című festménye és a 2001 es 9/11. Meg az arabok. Ezután valójában csak azt kéne megfejteni, hogy miről is szól Takátsy Péter darabja.

 

László Géza Attila, Adorjáni Bálint és Stork Natasa / Koncz Zsuzsa felvétele

Hiszen pellengérre tűzi a művészetet, a háborút, az ezzel kapcsolatos sztereotípiákat, a színházat és a filmet. Leginkább talán a színlelés és igaziság kérdése jelenti a vezérfonalat. Ezt erősíti, hogy több alkalommal játszanak be részletet a szeptember 11-i tragédiáról készült játékfilmből, majd annak didaktikus és egysíkú kommunikációját élőben ki is gúnyolják. Ahogyan az esemény kapcsán az arabokkal szemben kialakult előítéletekre is van néhány színes humorpatronjuk (főképp gasztronómiai kifejezések bugyuta, de világszerte valóban jellemző használatával). A Kék ennek megfelelően izmait látványosan feszítve, és pózolva újraéleszt, majd fotókat osztogat magáról a közönség tagjainak. Ezt és még sok hasonló jelenetet látva, az előadás bizonyos értelemben kiáltvány (ahogy többször el is hangzik) a „pillanat művészete”, a színházi munka mellett, és a tetszés szerint újravehető, vágható, sokszorosítható film ellen. Ezt erősíti Fehér Gyula figurája, aki mint színMŰVÉSZ, valójában a Menekülő ember 1-et alakító vászonhősként lép színre, a színpadon való sokadik áttévelygése után felfedve kilétét. A Színek Háborúja ezen túl a túlmagyarázott, az életből vett alappal nem rendelkező mű műalkotások ellen is hangot emel. Ennek egyik emblematikus jelenete, mikor a Guernicát egy párizsi kávéház teraszi asztala és egy abszint mellett szerzett élményei alapján megfestő Picassót emlegetik, majd az előadás zárásaként a színek összefújják színeikkel a kivetített festményt. Mint a megmagyarázandó, így hamis műalkotások szimbólumát. A másik, amikor a sokszorosan szörnyű halált haló FBI-ügynök, besokallva a számára kiosztott „szar” szereptől, magához ragadja töltetlen pisztolyát és a hatalmat, és őrjöngő monológjában mindenkit, beleértve a rendezőt is, melegebb vidékekre küld. Az élet, ha üres stukkerrel is, de elégtételt vesz a művészeten, amely elnyomta, kifacsarta, megalázta őt.

Az önreflexió többször visszatérő elem az előadásban. Jelzik, hogy színházban vagyunk, adott dolog hogyan is hangzott volna az eredeti koncepció szerint, mi következett volna, mit és miért tartanak rossznak, így tovább. Ennek betetőzéseként a rendezőt a tapsrendnél (saját kérésére) színpadra is szólítják, majd öntelten vigyorgó pozőrként meg is hajol. Utalva a színházcsinálók e kedvelt szokására. A játék minden bennfentessége ellenére szerethető és szórakoztató, bár tekintve, hogy ilyen hosszan magyaráztam és elemeztem ahhoz, hogy közelebb jussak a megfejtéséhez, félő, hogy ha nem tisztulnak a színek, A Színek Háborúja a Guernica sorsára jut. Ha pedig az előadást egyszeri játékos pamfletnek szánták, akkor ritmusbeli döccenései ellenére is közel került a céltábla origójához. Többnyire magáért beszél, néha megmagyarázandó, de legalább nem hamis.

A Színek Háborúja (TÁP Varieté és Performance Színház)
Írta és rendezte: Takátsy Péter.
Szereplők: László Géza Attila, Dankó István, Adorjáni Bálint, Elek Ferenc,
Stork Natasa.

Sirály, 2010. április 30.