Nem csupán Shakespeare művének elemeit kérjük számon hiába az előadáson (ami önmagában még rendben is lehetne), de bármilyen épkézláb gondolatot is.

Ha kortárs táncalkotók irodalmi művet választanak inspirációs forrásnak, akkor élhetünk a gyanúperrel, hogy az inkább kiindulópontnak tekinthető, ahonnan elrugaszkodva – motívumait felhasználva – jelenünkről, kortárs viszonyainkról mondják el véleményüket, fogalmazzák meg kérdéseiket. Valami hasonló történt a Közép-Európa Táncszínház Vihar című bemutatóján is, azzal a különbséggel, hogy van itt ugyan kiindulópont és elrugaszkodás is, de a megérkezés egy kérdés feltevéséig, egy állapot felvázolásáig, netán egy vélemény megfogalmazásáig hiányzik. Nem csupán Shakespeare művének elemeit kérjük számon hiába az előadáson (ami önmagában még rendben is lehetne), de bármilyen épkézláb gondolatot is.
Az öttagú alkotócsoportnak (és akkor a jelmez, a zene és a mozgóképi anyag felelőseit nem is vettem számba) négy hónapos műhelymunka állt rendelkezésére, hogy létrehozzon egy koherens előadást Shakespeare utolsó műve ürügyén. Lehet, hogy a két rendezőnek, Gergye Krisztiánnak és Szögi Csabának nem sikerült összefésülnie azt a három, egyenként tizenöt-húsz perces etűdöt, amelyen az előadást jegyző három koreográfus, Virág Melinda, Jónás Zsuzsa és Hámor József, egymás munkáját folyamatosan figyelve, azt véleményezve, külön dolgozott? Komolyan vehető-e az olyan próbálkozás, amely öt, többé-kevésbé jelentékeny alkotót próbálna összegyúrni? Nincs ebbe eleve belekódolva a jellegtelen, gondolattalan végeredmény?

Pedig az alkotók sok mindent bevetnek, hogy minden igényt kielégítő kortárs táncelőadás szülessen. Elsőként: választanak egy kulturális referenciapontot, Shakespeare A viharját, amelynek a néző utánaolvashat, az előadás közben és után keresheti a motívumokat, megfeleléseket, eltéréseket, törheti a fejét, mit kezdtek az alkotók a művel. A vállalkozás reménytelen. Az, hogy Jónás Zsuzsát mi izgatja a legjobban a Viharban, egy interjúból tudható: „Az út a megbocsátásig. Hogy számtalan sérelem, fájdalom után az ember el tudjon jutni oda, hogy megbékéljen, túllépjen a haragján, és képes legyen más perspektívából nézni a dolgokat.” Nagyon szép, csak az nem világos az előadás megtekintése után, hogy ki kinek miért bocsátott meg, ha egyáltalán, és mindezt mely jelenet(ek)ben sikerült kibontani. Lehet, hogy a rendezői összefésülés során Jónás Zsuzsa koreográfiai hozzájárulása teljesen kiszelektálódott? Persze azért legalább vihar van, meg öt fiú és öt lány hajótörött (másra nem tudtam asszociálni), és olykor-olykor feltűnik egy négykézláb mászó figura, akiben van valami az állatias Calibanból.
Másodszor: a nézőket nagyon divatos módon művészeti ágak közötti kommunikáció ígéretével csábítják. Az előadás vetítéssel indul, a táncosokat látjuk víz alatti felvételeken. A film prezentálása is roppant kreatív, minden táncos a maga fehér vásznas képkeretét tartja bele a fénybe. Mindettől persze a Vihar még nem válik multimédiás előadássá, hiszen a továbbiakban nem vetítenek, csak táncolnak. Két művészeti ág együttműködéséről, kommunikációjáról pedig végképp nem beszélhetünk, mert vizualitás és mozgás semmilyen viszonyban nincs egymással, nem értelmezik, nem ellenpontozzák egymást.
Harmadszor: az előadásba szuszakolnak sok-sok szimbólumot, jelet, jelentésesnek tűnő gesztust, amelyek azonban nem állnak össze értelmezhető egésszé. Nincs egyetlen olyan jelenet sem, amelyben egy szituáció beazonosítható lenne. Nem tudni, hogy az éppen színen levők miért vannak ott, mit csinálnak, és azt miért teszik. Természetesen nem az zavar, hogy nem tudom beazonosítani, a táncosok a színmű mely szerepét táncolják. De annyit azért szeretnék tudni, hogy pszichológiai vagy filozófiai dimenzióban mozgunk-e; vajon a táncosok emberi kapcsolatok hálózatát vagy inkább egy elvont eszmét reprezentálnak-e, netán egy érzület kifejezésének szerep nélküli instrumentumai?
A szereplők víz alatti felvételeit nézve talán jogosan gondolja az ember, hogy rendben, ez most a hajótörés. Az utolsó kép azonban, amely egy vízen járó embert mutat, mintha elemelné a jelenetet ettől a banális olvasattól, de mivel ezt semmilyen formában nem értelmezik, megmarad szép képnek. A jeleneteket zörejek élő kavalkádja kíséri, amit a táncosok a legkülönfélébb módokon keltenek. A színpad mélyén elhelyezett rácsokat kapargatják, ami az eső hangjait idézi, netán mikrofonba lihegnek, szuszognak, sustorognak. Ez a permanens leheletária akár karakteres hangkulisszát is adhatna az előadásnak, de ez is híján van bármiféle értelemnek. Csak addig jutottam, hogy ez bizonyára a víz alatti jelenetek ellenpontja, mert ott ugyebár nem lehet sóhajtani. Hiába: egy ötlet attól, hogy sokat alkalmazzák, még nem válik értelemközvetítő eszközzé.
Az előadás része a kötél jelentésesnek tűnő használata is. Felsorolni sem tudom, hányféle módon játszanak vele: megkötözik, húzzák-vonják vele egymást, másznak rajta, összetekerik, majd kibogozzák. A legfontosabb szerepet akkor kapja, amikor a színpadon átlósan végigfektetett kötelet ünnepélyes lassúsággal kihúzzák, mialatt a színen minden addigi nyüzsgés lecsendesül, és a táncosok félelemmel vegyes áhítattal szemlélik, amint a kötél elhagyja a színpadot. Nagy szerepe van a kötélnek az előadáson végigvezetett háromszög-szimbólumban is. A táncosok hol karjukkal, hol a kötéllel rajzolnak ki háromszöget, sőt a kötél által megrajzolt háromszög keretezi magát az előadást is: az elején és végén látható háromszög egymás tükörképe – ez is biztosan jelent valamit.

További kulcsfontosságúnak tűnő jelenet: a színpad közepén egy lány vadul, görcsösen vergődik, ám a mozgást időről időre megszakítja: ilyenkor a nézőkre mered ártatlan szemével, és gyengéden végigsimít az arcán. Eközben a bal oldalon három táncoslány mikrofonba kuruttyol, míg a jobb oldalon egy fiú betol egy félbevágott, kötéllel átkötözött farönköt, amelynek egy másik táncos jóvoltából hamar megkerül a párja is (ez nincs átkötözve). Az összeillesztett farönköket összekötözik, majd az első farönköt színpadra juttató táncos egy kisebb fadarabot lépcsőnek használva feláll rá, és forogni kezd. A másik a saját tenyeréből homokot szór forgó partnere tenyerébe, amit az forgás közben a padlóra hint. Mindeközben a színpad mélyén is akciódús jövés-menés zajlik, amit egy fiú húsz-harminc másodpercenkénti karakteres (értsd: hangos) „hé” vagy „hej” kiáltásai kísérnek.
A záró képben a férfiak és nők csoportja a rájuk vetülő egyre sejtelmesebb fényben kettéválik, az előbbieket a színpad mélyén lévő rácsok zárják magukba, míg az utóbbiak fölöttük libasorban egymás mellé fekszenek. Ezek szerint az előadás Nő és Férfi örök harcáról vagy valami hasonlóról szólna?
Sehonnan se indulva ugyan hova lehet megérkezni?

Vihar
(Közép-Európa Táncszínház,
Bethlen Kortárs Táncműhely)

Zeneszerző: Szigeti Máté. Zenei szerkesztő: Philipp György. Operatőr: Kovács Klaudia. Jelmez: Béres Móni. Koreográfusok: Virág Melinda, Jónás Zsuzsa, Hámor József. Társalkotók: Gergye Krisztián, Szögi Csaba.
Előadók: Asztalos Dóra, Eller Gusztáv, Gulyás Anna, Gulyás Oszkár, Hargitai Mariann, Horváth Adrienn, Katonka Zoltán, Kelemen Krisztián, Mádi László, Palcsó Nóra.