... a darab olyan silány és hamis, mint a magyar s külföldi telenovellák.

Kosztolányi Dezső Színház című kötetében összegyűjtött kritikáit böngészve számomra a legszórakoztatóbb írások mindig azok, amelyek rég elfeledett darabokról szólnak. Ezekben a szerző könnyeden és megbocsátó mozdulattal söpri le az asztalról azokat a csip-csup, semmi darabokat, bohózatokat és melodrámákat, melyek néhány órányi figyelmét elrabolták. A szelíd kritikus főleg írói örömét leli a gügye történet megmosolygásában, s finoman vonogatja vállát a világ balgasága s a dolgok mulandósága felett. Azon sosem csodálkozik, hogy a bóvlinak sikere van. A bóvlinak mindig sikere van, ezen nem érdemes keseregni.
A Rebecca című musical enyhén szólva nem tarthat igényt másra, csak a felejtésre, s néhány évtized múlva legfeljebb egy kalandor színháztörténész vagy antropológus ámul majd el azon, miféle gyönge művek hazugságaiba menekült a mi korunk. „Eredetije”, egy angol nemesi származású hölgy, Daphne Du Maurier A Manderley-ház asszonya című kísértet- és gótikus szerelmi regénye szintén alighanem feledésbe merült volna, ha Hitchcock nem készít belőle egy remekművet 1940-ben. Bármilyen logikai vagy művészetelméleti képtelenség is, mintha visszamenőlegesen a regény és a mostani musical is a nagyszerű filmen élősködne, abból merítené hírét és anyagi sikerét. Jó, jó, a musicalt a regény ihlette, mondja a plakát, de ki ismerné ma a regényt a film nélkül? Ha valaki nem emlékezne a történetre: rég elhalt feleség után új, ártatlan asszony költözik a házba, a korábbi feleség emlékét szigorú házvezetőnője őrzi, titok lelepleződik stb. Hitchcock száraz thrillert alkotott, Lévay-Kunzéék csöpögős melodrámát, thrillerelemekkel beoltva.

Szabó P. Szilveszter (Maxim de Winter) és Vágó Zsuzsi („Én”) / Szkárossy Zsuzsa felvétele

A Sylvester Lévay-Michael Kunze szerzőpáros előállításában (kiktől már volt szerencsém látni és elfeledni az Elisabeth és a Mozart! című musicaleket) s az Operettszínház színrevitelében a darab olyan silány és hamis, mint a magyar s külföldi telenovellák. A szerzők nem írtak bele egyetlen valóságos alakot vagy pillanatot sem, s az előadás is messzire elkerüli, hogy emberi érzelmet, gondolatot vagy kapcsolatot idézzen fel. Ehelyett mindent sémákra egyszerűsít, s pusztán az általánosságok és közhelyek szintjén mutat meg. Kövér, színesbe öltözött, mókás amerikai néni (humor az amerikai sit-comokból merítve, csakhogy el sem mosolyodunk). Ártatlan lány suta pasztellruhában és nagyon megadóan (akitől sajnos nem hatódunk meg). Nagyon démoni házvezetőnő, mély hanggal, darázsderékkal és magasra tömött vállakkal, mint Szörnyella a 101 kiskutyában (aki azért képes némi félelmet kelteni). Egy darab szomorú férfi (akiről az égvilágon semmi nem jut eszünkbe, ahogy az előadásnak sem). Egy mindig nagyon dinamikus, „komikus” kórus (gyors és profi ki-be jövetelekkel, érthetetlen szöveggel).
A férjet alakító Szabó P. Szilveszter például sokkal szimpatikusabb az interneten látható kis kalózvideón, melyen civilben a musical slágerét énekli az Operettszínház előtt (az új előadást reklámozandó), mint a démonira faragott, maszkszerű, sematikus és unalmas tragikus férfi szerepébe kényszerítve a színpadon. Janza Kata, a házvezetőnő, ugyanezen a videón, festett szőkén, emberi mivoltában sokkal izgalmasabb, és kevésbé közhelyes, mint az előadásban, úgynevezett esztétikailag megkomponált rajzfilmes kivitelben. Neki egyébként volna hangja s színészi ereje is, hogy eljátssza a szerepet. Vágó Zsuzsi mint új asszony, hiába fiatal és tiszta, nem tud létező, személyes figurává válni, tisztán általánosságot kell játszania.
Nemcsak a dramaturgia kínos – szinte egyazon jelenetben ismerkednek meg s lesznek szerelmesek, majd hivatkoznak „az elmúlt napokra”, végül egy perc alatt lebonyolódik a leánykérés, mint amin sebes vágtában túl kell esni -, de a szöveg is annyira bugyuta, hogy még jó fordítás esetén is rágóguminak hatna. Müller Péter Sziámi ilyenekre képes: „Jöjj, szörnyű az éj, lelkemhez érj, / Szólj egy fontos szót, mesélj!” A szöveg talán harminc százalékát értem, a kórusét egyáltalán nem, szerencsémre van angol felirat, azon kapom magam, hogy abból próbálok tájékozódni.
A zene sem több slágerbabérokra törő általánosságnál. Egyedül a Rebecca-dal idézhető fel (Janza Kata előadásában), melyet, igaz, legalább háromszor van alkalmunk hallani, mikor Rebecca vészterhes neve a mélyből harsan fel, mint valami ősi átok. A hangosítást feltehetően halláskárosultakra szabták, mintha a decibelek volnának hivatottak pótolni azt az emberi ürességet, mely mellkasunkat szorítja ez estén.
Meglepő, hogy Béres Attila rendezőt – kinek tehetségét, úgy gondolom, az efféle darabválasztás vagy felkérés elfogadása ugyancsak rombolja – az emberi kapcsolatok vagy legalább egy-két hihető figura megmutatása helyett pusztán a színházi effektek és közhelyek izgatják, vörös és sötét fények, a technika, a lebonyolítás, a kórus gyors ki-be mozgatása, a hatáselemek halmozása, a valahonnan másolt, készen kapott, közhelyes teatralitás. A színészi játék irányítására kevés gondot fordít. Mintha minden idegen volna tőle, mi emberi.

Mészáros Árpád Zsolt (Jack Fawell) / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Az előadás a kortalanság, a húszas-harmincas évek divatja és a modern általános rajzfilm-démoniság furcsa keveréke. A díszlet mozog, pörög, olykor egy-egy darabja, például egy lépcsőfeljáró önálló életre kel, van időnk mindent megfigyelni. Az ember, ha már a Budapesti Tavaszi Fesztivál jóvoltából kapott egy tiszteletjegyet, egyfajta antropológiai vagy szociológiai érdeklődéssel szemléli az előadást. Esztétikaival ugyanis nem teheti. Elnézegeti az egyedülálló – másutt valóban nem látható – rendkívül ünnepi, kis- és nagyestélyibe öltözött közönséget, a frizurákat és kiegészítőket, a tomboló sikert, az állva tapsoló, lelkesen füttyögő, bravózó házat. Nem rajongok e műfajért, de nem is nézem le, s láttam belőle jót s igazán kiemelkedőt is – a Broadwayn, igaz, ott nem az adófizetők pénzéből. Az előadás végére megirigylem Kosztolányi nyugalmát. Az a néző, aki úgy véli, hogy itt életet, értéket, emberi kapcsolatokat lát, ugyanaz, mint aki elhiszi, hogy a sorozatokban, az üres tévé-fecsejekben, a színes újságok pletykarovataiban valós emberekről s viszonyokról van szó, s bedől az üres fejű és szavazatéhes politikusok szavainak – örül, hogy helyette gondolkodnak, boldogan elmerül egy hazug világban, s úgy érezheti: él, és most jól szórakozott. Aztán hazamegy, bekapcsolja a tévét, s a mókuskerék forog tovább.

Sylvester Lévay – Michael Kunze: Rebecca
(Budapesti Operettszínház)

Jelmez: Velich Rita. Díszlet: Horesnyi Balázs. Rendező: Béres Attila.
Szereplők: Vágó Zsuzsi, Szabó P. Szilveszter, Bálint Ádám, Náray Erika, Pálfaly Attila, Janza Kata, Nádasi Veronika, Sánta László, Dézsy Szabó Gábor, Marik Péter, Oláh Tibor, Csuha Lajos, Péter Richárd, Arányi Adrienn.

Facebook Comments