Kornya István: Brook-lecke házi feladattal
Brook nyolcvanon túl is kérdez, pedig tudja: nincs válasz.
Amikor türelmes anyám egy idő után elfáradt fogyni nem akaró miértjeimre válaszolgatni, azt mondta szeretetteli kajánsággal: Azért kisfiam, mert ilyen a természete. (Ami persze engem egyáltalán nem nyugtatott meg…)
Peter Brook nyolcvanhárom évesen rendezett előadásának a címe: Warum, warum (Miért, miért). Nincs kérdőjel. Vagyis a kérdőszó „kijelentő módban” van. Talán mert egy végtelenül nyitott válasz ez: a „miért” a színház természete. A gyerek azért kérdez, mert mindent tudni akar, Brook nyolcvanon túl is kérdez, pedig tudja: nincs válasz. Vagy: az újra és újra felteendő kérdésekre adható válaszok keresésének a lehetősége ad neki – és az őt követő nézőknek, alkotótársaknak – szabadságot.
A gyulai Shakespeare Fesztiválra a zürichi Schauspielhausból érkező előadást Brook régi színésznője, Miriam Goldschmidt számára rendezte. A műsorfüzet szerint szövegmontázst hallhatunk a Brookra legnagyobb hatást gyakorló, alábbi szerzőktől: Artaud, Craig, Dullin, Mejerhold, Zeami és persze Shakespeare.
Aki nem tudja, hogy Brook egyfajta színházi bibliának számító könyvének címe Az üres tér, az is rájön az első pillanatban, hogy most bizony innen indulunk. Az alapoktól. A közönség sorai között megjelenő törékeny, szinte vézna, sötét felhőnyi hajkoronát viselő, színes bőrű színésznő rámutat a színpadra, és valami olyasmit mond, hogy amit látunk, forma nélküli tér, egy széles négyzet. Megvolt tehát az első lecke, és innentől nem azonosítom be a többit – mert előadáson voltam, nem szemináriumon.
Első látásra egyszerű a képlet: egy színész(nő) története. „Ki vagyok én, honnan jöttem?” Útkeresések, kudarcok és sikerek rendezőkkel, szerepformálással, jó tanácsok arra nézvést, hogyan kell „gombnyomásra” sírni és nevetni – és kapjuk mindezt kellő mértékben adagolt öniróniával fűszerezve. Mígnem váratlanul egy vak ember áll előttünk (értsd: mintha tényleg vak volna, és nem vakot játszó színészt látnánk). Egy clown ez a Goldschmidt (állítja Brook), aki megengedheti magának, hogy önmagából is tréfát csináljon – aki ezen nevet, jól szórakozott a pénzéért, aki pedig megérzi a sorjázó pillanatok tragikumát is, egy igaz élménnyel lett gazdagabb (miközben persze jókat nevethetett).
Az előadás azonban amilyen egyszerű, olyan rétegzett is. Létrejöttének a menetébe is beavatódunk, ugyanott kezdjük: a színész a közönség közül lép színpadra (az üres térbe), hatévesen kezdi foglalkoztatni: ki vagyok én? Aztán behúz egy görgőkre erősített fakeretet – ajtót -, és a „színpad” szót ismételgetve, pár tánclépést lejtve megperdül a fakeret és a vézna test. Ekkor az (üres) tér – amely addig deszkákból, falakból, két-három díszletelemből, egy színészből, egy zenészből és éteri hangokat kiadó különleges hangszeréből áll – jelentéssel telítődik meg. És rajtakapom magam, hogy el vagyok varázsolva (tulajdonképpen megmutatta, hogyan is kell ezt csinálni). Az ajtó a továbbiakban az egyik szerepből a másikba átjutás színhelye (is): ezen át lép fel és le a deklamáló, az illusztráló színészt alakító színész a villanásnyi paródiái során. Az ajtó szimbolikus jelentéssel bír, folyamatos „kint-e vagy bent” játéktere.
Egy órányi csupán az előadás, kevés, de sűrű a szöveg, villanásszerű, mégis tágas, mély és titokzatos jelenetek követik egymást. Gyönyörű például a kínai színész színpadi halála, amikor a test összeroskadását és a lélek tünékenységét a Goldschmidt övéből előkerülő, földre omló vörös selyemsál „játssza el”. A színész egyszer csak civil hangra vált, és elmeséli, hogy kezdőként azt olvasta a színházi faliújságon: „Beszélni szigorúan tilos!”, aztán komótos pantomim mozdulatokkal bevarrja a száját. Ezen jól szórakozunk, de közben világos, hogy a színész akkor is játszik, ha nem beszélhet. És milyen egyszerűen válik egy dogma nevetségessé… És amikor már sok „leckén” túl vagyunk, még egyszer megvilágosít bennünket, hogy mi végre mindez (miközben végig azt csodáljuk, hogy például milyen jól csinálja rosszul), szóval, ott áll előttünk a már említett vak férfi teljes vakságában, és Goldschmidt még a vakvezetőt is eljátssza. És akinek az is leesik, hogy ez Gloster és Edgar a Lear királyból (vagyis Brook egyik fontos rendezése is megidéződik), az már alig tud hova lenni a gyönyörűségtől.
Az utolsó jelenet a feszültségkeltés, az enigmatikus és költői fogalmazás magasiskolája. Székben ülve meséli a színész, hogy a hetedik napon az emberek unatkoztak, és Isten ekkor teremtette számukra a színházat. Az emberek hamar kiosztották maguk között, ki a rendező, a színész, össze is vesztek, például a főszerepen. Végül egy angyal segítségét kérték: szükségük volna valamiféle trükkre. Isten egy cetlire írta fel az üzenetét, amelyet évszázadokig egy dobozka rejtett, mígnem egy fiatalember felbontotta, és egy szót talált rajta…
Ki volt ez a fiatalember? És miért (warum) nincs az egyetlen szó után kérdőjel…
Peter Brook – Marie-Helene Estienne: Warum, Warum – Miért, miért
A Schauspielhaus Zürich vendégjátéka
Gyula, 2010. július 5.